Üdvözlöm az Olvasót blogomon!

Magyarország a mítoszok országa lett, de a mítoszt senki ne irodalom- és kultúrtörténeti fogalomként értelmezze ebben a kijelentésben, hanem úgy, hogy elmegy a kozmetikushoz, fodrászhoz, kihívja a vízvezetékszerelőt és máris repked a chi, egyéni mitológiák születnek, hőstörténetek terebélyesednek, aztán keverednek politikával. Ennyi költőt én még nem is láttam egy helyen. Mítoszok beszélnek egymáshoz, nem emberek társalognak. Láthatóan mindenki élvezi, hogy nem kell vesződnie egy mélyebb, alaposabb világkép kialakításával, hiszen a mítoszban éppen az a szép, hogy primitív báját egy gyermek is megérti.  A mítoszokat megölni nem lehet tényekkel, egy mítoszt legfeljebb egy másik mítosz csaphat agyon, a józan ész nem lehet ellenfél egy olyan világban, amelyet a mítoszok alakítanak. Fura, digitális újpogányság kora ez, netszintre emelve, van benne valami nagyon ősi, nagyon primitív teremtésmítosz nyomokban és igény a világ magyarázására, de emellett saját szerepünk túlértékelődik. A mít

A reggeli fény és a meleg korán felébresztette Pietrot ezen a napon is. A férfi néhány másodpercig merőn maga elé bámult, majd lusta mozdulattal lerúgta magáról a könnyű takarót. Eszébe jutott a meghívás a palotába, amely olyan váratlanul érte, hogy kétszer is megkérdezte a küldöncöt, nem tévedett-e, valóban magához rendelte a királyné. Hihetetlennek tűnt a dolog, hiszen a királyné, mióta megérkeztek a budai Udvarba és ennek már jópár éve, szinte soha nem kívánta látni. Nem volt kíváncsi sem Pietro dallamos verseire, sem mesteri lantjátékára, amellyel mindenki mást elbűvölt maga körül. Annál is furcsább volt ez, mert Beatrice komoly patrónusa volt saját fajtájának, udvartartása minden itáliai tagjának szinte szívén viselte sorsát. Pietro ugyan erősen kételkedett abban, hogy a nőnek dobog-e egyáltalán szív formás keble alatt, ám ez nem zavarta abban, hogy hosszú költeményekben áradozzon annak szépsége mellett kiváló erényeiről is, ha a ritka palotai meghívások során erre alkalma adódott