Üdvözlöm az Olvasót blogomon!

Münchhausen báró úgy került egy beszélgetésembe, mint aki arra hivatott, hogy megvígasztalja egy kétségbeesett barátomat, ami annál is érdekesebb, mert valójában nehéz lenne megmondani, hogy a valaha élt, igazi Münchhausen báró, annak idején ugyan miket mesélhetett borozgatás közben a vendégeinek. Münchhausenről, a regényhősről azonban szerencsére pontosan tudjuk, hogyan állt a nehézségekhez, amelyekkel szembe találta magát. A báró csodálatos utazásai és kalandjai ugyanis sokkal többet mondanak el erről nekünk, amint azt első olvasatra gondolnánk, még akkor is, ha jó eséllyel azonnal ráérzünk arra, hogyan kacsint felénk a báró a könyv lapjai mögül újra és újra, mintha nemcsak elmesélné hihetetlen kalandjait, de saját maga is jól szórakozna azon, hogy nagyokat mond. Ez valószínűleg így is van, ha komolyan vesszük a figurát. A nemes báró ugyanis a túlélő megkönnyebbült könnyedségével meséli el kalandjait, pedig olyan kalandokat él át, amelyekbe bárki simán belehalhat, ha nem rendelkezik...

Magyarország a mítoszok országa lett, de a mítoszt senki ne irodalom- és kultúrtörténeti fogalomként értelmezze ebben a kijelentésben, hanem úgy, hogy elmegy a kozmetikushoz, fodrászhoz, kihívja a vízvezetékszerelőt és máris repked a chi, egyéni mitológiák születnek, hőstörténetek terebélyesednek, aztán keverednek politikával. Ennyi költőt én még nem is láttam egy helyen. Mítoszok beszélnek egymáshoz, nem emberek társalognak. Láthatóan mindenki élvezi, hogy nem kell vesződnie egy mélyebb, alaposabb világkép kialakításával, hiszen a mítoszban éppen az a szép, hogy primitív báját egy gyermek is megérti.  A mítoszokat megölni nem lehet tényekkel, egy mítoszt legfeljebb egy másik mítosz csaphat agyon, a józan ész nem lehet ellenfél egy olyan világban, amelyet a mítoszok alakítanak. Fura, digitális újpogányság kora ez, netszintre emelve, van benne valami nagyon ősi, nagyon primitív teremtésmítosz nyomokban és igény a világ magyarázására, de emellett saját szerepünk túlértékelődik. A...

A reggeli fény és a meleg korán felébresztette Pietrot ezen a napon is. A férfi néhány másodpercig merőn maga elé bámult, majd lusta mozdulattal lerúgta magáról a könnyű takarót. Eszébe jutott a meghívás a palotába, amely olyan váratlanul érte, hogy kétszer is megkérdezte a küldöncöt, nem tévedett-e, valóban magához rendelte a királyné. Hihetetlennek tűnt a dolog, hiszen a királyné, mióta megérkeztek a budai Udvarba és ennek már jópár éve, szinte soha nem kívánta látni. Nem volt kíváncsi sem Pietro dallamos verseire, sem mesteri lantjátékára, amellyel mindenki mást elbűvölt maga körül. Annál is furcsább volt ez, mert Beatrice komoly patrónusa volt saját fajtájának, udvartartása minden itáliai tagjának szinte szívén viselte sorsát. Pietro ugyan erősen kételkedett abban, hogy a nőnek dobog-e egyáltalán szív formás keble alatt, ám ez nem zavarta abban, hogy hosszú költeményekben áradozzon annak szépsége mellett kiváló erényeiről is, ha a ritka palotai meghívások során erre alkalma adódott...

A fehér kígyó meséje A fehér kígyó meséjében a király mindentudásának forrása egy fehér kígyó, amelynek húsát a király rendszeresen elfogyasztja. A kígyó sokjelentésű, ősi szimbólum. Ízisz istennő fejdíszén például a királyi bölcsességet, hatalmat és a tudást jelentette. A fehér kígyó elfogyasztását , amely rítusban a kígyó a királyi bölcsességet jelképezi, egyértelműen ahhoz az ősi hidelemhez kapcsolnám, amely szerint egy állat elfogyasztásával annak valamely tulajdonságát remélték megszerezn i. A keresztény szimbolikában sem kimondottan negatív figura a kígyó, Jézus is azt mondja, hogy : "Legyetek szelídek, mint a galamb és okosak, mint a kígyó. " Ezzel talán a hit terjesztésére célozhatott. A mesében a kígyó adja a képességet, amely birtokában a király az állatok nyelvét megértve híreket szerez és ezáltal bölcsességre tesz szert. Érdemes azonban ennél a bölcsességnél egy pillanatra megállnunk, hiszen az állatokat, akiknek nyelvét a király a kígyó húsának elfogyasztás...

Szeretném meglepni olvasóközönségemet a békakirályfi történetének egy kis lélektani magyarázatával. Amint azzal a nyájas olvasóm is tisztában van, a mesében semmi sem az, mint aminek látszik. Az ismert történet önmagában nem bonyolult : " Egy királylány egy napon kedvenc játékával, egy aranygolyóval az erdőben lévő forrásnál játszik. De egyszer a golyó véletlenül beleesik a vízbe. Megjelenik egy csúf béka, aki megígéri a szomorú királylánynak, hogy felhozza a golyót, de cserébe a lánynak a pajtásává kell fogadnia a kis békát, az asztalához kell vinnie és ott a saját tányérát és poharát megosztania vele, végül pedig az ágyába kell fektetnie. A hercegnő megígéri, de amint a béka felhozza a golyót és a lány megkapja gyorsan hazaszalad. Este a béka felkeresi a királylányt, aki nem akarja őt fogadni, de apja a király ráparancsol: az ígéretét be kell tartania. A lány kénytelen betartani az ígéretét. Amikor a hálószobájába viszi a békát dühében a falhoz vágja, ekkor a béka szép király...

Körbe-körbe forog a gép, nincsen nyugta, telik az év. Az év sajnos januárral kezd ő dik, pedig az ember szívesebben kezdené elbeszélését a tavasszal, amikor már látszik az északi sötét évszak vége, ébred a világ és ébred a szív. A hónap elejével tulajdonképpen még nincs is baj,  az újévi koncertek és a királyn ő ( mindenkori uralkodó ) TV-ben is közvetített fogadásaival induló hónap még visz egy kis csillogást az induló évbe.  A dán királyok hagyomá nyos újévi fogadása abba a több évszázados hagyományba gyökerezik, hogy az uralkodó és  nép közvetlen kapcsolatban lehessen egymással és a nép megjelenhessen az új év kezdetén az uralkodó színe előtt, hogy boldog új évet kívánjon. Ez a szokás, az idők folyamán már több napos , színes eseménnyé nőtte ki magát. A két legfontosabb fogadás közül az egyik helyszíne Christiansborg Palota, a Parlament mellett, a másik pedig a királynő lakhelye, Amalienborg ( itt tartják az ún. taflet...