Üdvözlöm az Olvasót blogomon!

Nagyot csalódtam Bár hitem el nem hagyott, Messziről néztem én a darabot: Minden hitet apró pénzre váltva, Júdásoknak valóvá vált álma. Nincsenek tanítók, nincsenek mesterek, Csak kóválygó árnyak ´s maszkos emberek. Többször felálltam, most már kimegyek, De a székhez szegez valami rettenet. Hol a játék, merre kószál az értelem? Hol a szépség, hova futott a szerelem? Jön-e majd egy vulkán tüzes árja, E semmiből épült, puszta világra? Mikor panaszomban idáig jutottam, Bölcs barátom dalait dúdoltam, Hisz akkor esik legjobban az ének, Ha sötétségből fonnak köréd rétet.

Az erdő néma, én is hallgatok Szótlanul a fák között ballagok, Mindent tud, minek beszélni, Ily csendben lehet csak élni.

Minden ugyanaz, ma minden ugyanaz Patkányok játéka a színpad alatt Minden ugyanaz, ma minden ugyanaz Dohos deszkákon forog a sok alak. A bonviván ripacs, a kórus kussol, A színház közönségéhez idomul. A dráma ócska, köntöse toldozott Kaján szavakkal groteszkre foltozott. Zenekar zümmög, a kritikus hümmög: Minden ugyanaz, ma minden ugyanaz Patkányok játszanak a felszín alatt.

Szegény misztikus színes álmot látott, F ő nixmadárként szelte az eget S mint szokta, csodás t ű zben égett, De e láng most hevesen égetett. Állj!- kiáltotta, perzsel már a láng, Reggel lüktetve ébredt a látványra Földi szerelembe öltözött veres világra. Szegény misztikus megijedt, mi lesz most vele. Romokba döntheti a szerelem heve. Fájlalta, hogy nem létezik íly bajból kiút: Ha úgy esik, hogy az égi útnak bealkonyul: Jobb az embernek, ha sorsához idomul.

Reggel remek rímekkel keltem, Friss, fiatalos verseket reméltem, Ám jajj, hamar elillant az álom, Témámat már sehol sem találom. Irjak igaz szerelemről? Még senki sem látta. A férfiúi gőg mindet bedarálta. Igazságról, mikor senki sem találta Elnyelte illúzióknak mámoros világa? Láthatóan beszűkült mára az opció Témának maradt a bokros korrupció. Hergeljem magam a világnak múlásán? Vagy inkább szálljak a valóság hullámán? Végül ez utóbbi mellett döntöttem ´S reggeli sajtomat rímekbe öntöttem.

Képek tudománya, véleményvezérek Gyorsétkek és félőszinteségek, Látjuk, hogy mik vagyunk, De nem segít rajtunk, Színes filmen lepereg a sorsunk. Szalad a világ, s mi szaladunk vele, Felszínes idők, felszínes gyermeke. Köszön a valóság, népszerűtlen hasáb, Ki-ki inkább megtömi a hasát, Száguld a vonat, ugorni veszélyes Ismeretlen rétnek kellős közepébe. Mit remélsz? suttogná egy halk hang De ilyenkor újra elindul a program. Tétlen egeknek kósza vándora, Most tesz próbára a gépeknek kora.

A szláv isteneknek áldozni kell, Törik a koponya, elhal a sikoly, Szolga a szellem, elfogy a remény, Pogány fenyvesben szolganép kél. Gazdag lennél, de nem leszel soha Szürke érzés a csodavárás kora. Abszurdba hajlik reggel a világ, Penészes falon n ő  groteszk virág. Cselekvés helyett kusza rémálmok. Toporgó zsenik, börtön és fogságok. Nyugaton folyók, keleten nagy tó, Tettek helyett jó lesz a lusta szó. Középen szédülsz,  bedarál a rendszer, Nagy hittel maradhatsz csak ember.

Régen a tél havasabb volt, jégvirágos fodrot vetett a zúzmara.... A szó drága volt, bölcs a tudós és tudott hallgatni az ostoba. Édesebb volt a csók, nyáron színesebb a mező, A tavasz friss, mert szerelmes lenni a szemlélő. Túléltünk világégést, hajnalt ´s reményt, Banális halálba fordult a békénk. Hova sietsz, nem hallod már önmagad. Szomjaznád a szépet, vágyod az igazat. Olvadó jég mit készít, tán Özönvízt? Berreg a kapcsoló, elönt a gépi fény.

Az én időm Az idő rohan, az idő megáll Az idő ballag, az idő elszáll. Az idő lassul, az idő múlik, Az idő fut és egyre nyúlik. Egész lényemmel átélem én. Jusson, amennyi jut, az idő fut, Ne akarja senki számba venni Mire fordítottam a napokat, Perceket és pillanatokat. Létem ideje csakis enyém. Az én időm csakis az enyém.

Ha eszembe jut veszteségem, könnyfátyol a szememen, Nincs id ő , mely gyógyítana, nincs rá gyógyszer, kegyelem. Igaz volt minden szavad, tiszta forrás, szerénység, Ember, ki akkor sem hazudna, ha maga ellen beszél.

Igy képzeltem a Paradicsomot, Nem olyan, mint a könyvekben, Cseppnyi tó vad völgyben. Hol csontváz karjait tárja A tó partjának kopár fája. Egyszerre pompás ´s csábító, Lassú elmúlást kínáló. Én készen állnék itt maradni, De nem tehetem, minden napra Mint orosz rulettben, betegen, Kell feltennem az életem. Pedig ha tehetném a tó partján, Hallá változnék ´s elúsznék boldogan. Hol vagy?- kereslek, de érzem, Erőmet szívja minden tekinteted. A  Nap vagyok, mely téged éltet. Menekvés nincs, lassan halok meg. Hørsholmi kert,  takarj majd be. Az illusztráció Hørsholmban készült  saját felvétel

Az Istenek elmentek, én itt maradtam egyedül Az Istenek elmentek, én itt maradtam egyedül A ködön át holdfuvola csendül, Véres csaták, szerelmek, búgó hahoták Gyászkórusok , izzó borral tellt kupák. Üres pohár, üres héj, üres nász Üres agy , üres gép, üres vágy. Az Istenek elmentek, ´s én itt maradtam egyedül, Millió üres csontvázhéj reszket egyedül Tökély- Univerzumba honnan lenne polgár? Adni senki nem akar, választ mástól vár. Az információ kísértete mit sem adhat A fénysebességtol borul el az agy. Üres csontvázhéjak, sietnek, ríva futnak, Délibáb után egyre csak szaladnak. Bolond az ember, ha elhiszi, Isteni világgal szemben  A versenyt megnyerheti. Istenek kellenének, de az istenek elmentek, Mert megfelelni ok sem tudtak nektek. Az Istenek elmentek, ´s én itt maradtam egyedül, Néha a ködön át holdfuvola csendül.

Sodorja bánat, rágja bú, fekete sorson koszorú. Részvétlenség gőgje marja, hiú árnyék foltja rajta. Leül a vándor, pattog a tűz, éj homálya takarja S lassan vízzé válik a sok sajgó kelés rajta. Gőgös csermely csörgedez, átfolyik a tengeren Nem marad nyoma sem a nagy kéklő vizeken. Szív nyílik, hajnal kél, szeretnek vándor, s hív a cél.