Üdvözlöm az Olvasót blogomon!

Szilárd fiatal életének váraljai napjai csöndes unalomban folydogáltak, még a sportnak sem hódolhatott, mert valaha bírkózott, de kűzdősportokat nemigen  űztek a  természetjárásho z,  sízéshez és teniszhez szokott kisvárosban. A természetjáráshoz  mackós termete lomha volt és még jobban állt ez a tenisz viszonylatában, a sízés pedig soha nem vonzotta, nem szerette a hideget, a havat. Ha tehette inkább a konyham űvészetnek hódolt meleg fészkében. Nem kákabél űek nek való francia konyhán edzette tudását. Olyan mennyiségben égette a zsírt a konyhában szerény albérletében, hogy még a házinéni is szóvátette néha a fokhagymab űzzel elegyített átható illatokat, melyek egészen a hálószobájáig terjengtek hideg téli estéken . Mária néni valaha franciát tanított a helyi gimnáziumban és albérl őjét ugyanúgy kezelte, mint régen a kisdiákjait. A kopott ruhájában is mindig elegáns, filigrán, ezüst hajú id ős  madmoiselle  fejcsóválva jegyezte meg zúzmarás estéken, mikor a...

Barátom! Ne számold a hulló faleveleket, Visszatenned őket már úgysem lehet, Barátom! Rozsdabarna kapuit tárja az ősz, Élvezd Napját, a ködöt átmelengetőt. Barátom! Ne borulj el, ha beköszön a fagy, Dícsérd a késő napsugarat. Barátom! Mikor eljön a csontfagyos tél. Könnyen elmegyünk, nem is hinnéd. Lelkünk elszáll majd egy igazabb világba, Mint az Univerzum könnyed sóhajtása.

Áldás, vagy teher, ha lelkekbe látsz Kikben pislákol a fura másvilág. Némely pillantás borzadállyal tölt el, Más lélek melege fojtóan perzsel. Egy-egy lélek ölében fészket raknál ´S felejtve az analízist, vele maradnál. Ha jogod lenne ilyen fényes Naphoz! Ám vendég vagy, kötve bizalomhoz. Léleklátónak lenni gyötrelemmel jár, Elbánik a jókkal a sok, irigy kontár. Végül ajándékba adtam a szeánszot, Járhassa e szellem bátran a világot.

Szegény misztikus színes álmot látott, F ő nixmadárként szelte az eget S mint szokta, csodás t ű zben égett, De e láng most hevesen égetett. Állj!- kiáltotta, perzsel már a láng, Reggel lüktetve ébredt a látványra Földi szerelembe öltözött veres világra. Szegény misztikus megijedt, mi lesz most vele. Romokba döntheti a szerelem heve. Fájlalta, hogy nem létezik íly bajból kiút: Ha úgy esik, hogy az égi útnak bealkonyul: Jobb az embernek, ha sorsához idomul.

Münchhausen báró úgy került egy beszélgetésembe, mint aki arra hivatott, hogy megvígasztalja egy kétségbeesett barátomat, ami annál is érdekesebb, mert valójában nehéz lenne megmondani, hogy a valaha élt, igazi Münchhausen báró, annak idején ugyan miket mesélhetett borozgatás közben a vendégeinek. Münchhausenről, a regényhősről azonban szerencsére pontosan tudjuk, hogyan állt a nehézségekhez, amelyekkel szembe találta magát. A báró csodálatos utazásai és kalandjai ugyanis sokkal többet mondanak el erről nekünk, amint azt első olvasatra gondolnánk, még akkor is, ha jó eséllyel azonnal ráérzünk arra, hogyan kacsint felénk a báró a könyv lapjai mögül újra és újra, mintha nemcsak elmesélné hihetetlen kalandjait, de saját maga is jól szórakozna azon, hogy nagyokat mond. Ez valószínűleg így is van, ha komolyan vesszük a figurát. A nemes báró ugyanis a túlélő megkönnyebbült könnyedségével meséli el kalandjait, pedig olyan kalandokat él át, amelyekbe bárki simán belehalhat, ha nem rendelkezik...

Váralja takaros kis település volt, oly természetesen simult a hegyekhez, mintha annak idején a vulkánok, amelyek ezt a tájat formálták a házakat is csak úgy jókedvükből köpték volna ki magukból a pillanat törtrésze alatt. A kis utcák, a templomok a város hajdani gazdagságáról tanúskodtak. Ódon kolostorának falai télen meleget, nyáron hideget árasztottak, a halványsárga négyszögletes udvarról a boltíves folyosó az ősi templomhoz vezetett, melynek pompás berendezésére az oltár tette fel a koronát. Ennek színei oly élénkek voltak, mintha csak tegnap festették volna rá a cirádás, zöld indákat a lőcsei mesterek. Mihály arkangyal kecsesen pózolt az oltár tetején, mintha táncolna, lenézett a vörösköpenyes Máriára az oltárképen, aki a kisdeddel karján, titokzatos mosollyal az ajkán figyelte a híveket a virágdíszek közül. Az oltár két oldalán két magyar király, Szent István és László szobra foglalt helyet és úgy látszott, mintha a szent személyek Mária felé indulnának. Barátságos templom v...

Magyarország a mítoszok országa lett, de a mítoszt senki ne irodalom- és kultúrtörténeti fogalomként értelmezze ebben a kijelentésben, hanem úgy, hogy elmegy a kozmetikushoz, fodrászhoz, kihívja a vízvezetékszerelőt és máris repked a chi, egyéni mitológiák születnek, hőstörténetek terebélyesednek, aztán keverednek politikával. Ennyi költőt én még nem is láttam egy helyen. Mítoszok beszélnek egymáshoz, nem emberek társalognak. Láthatóan mindenki élvezi, hogy nem kell vesződnie egy mélyebb, alaposabb világkép kialakításával, hiszen a mítoszban éppen az a szép, hogy primitív báját egy gyermek is megérti.  A mítoszokat megölni nem lehet tényekkel, egy mítoszt legfeljebb egy másik mítosz csaphat agyon, a józan ész nem lehet ellenfél egy olyan világban, amelyet a mítoszok alakítanak. Fura, digitális újpogányság kora ez, netszintre emelve, van benne valami nagyon ősi, nagyon primitív teremtésmítosz nyomokban és igény a világ magyarázására, de emellett saját szerepünk túlértékelődik. A...

A reggeli fény és a meleg korán felébresztette Pietrot ezen a napon is. A férfi néhány másodpercig merőn maga elé bámult, majd lusta mozdulattal lerúgta magáról a könnyű takarót. Eszébe jutott a meghívás a palotába, amely olyan váratlanul érte, hogy kétszer is megkérdezte a küldöncöt, nem tévedett-e, valóban magához rendelte a királyné. Hihetetlennek tűnt a dolog, hiszen a királyné, mióta megérkeztek a budai Udvarba és ennek már jópár éve, szinte soha nem kívánta látni. Nem volt kíváncsi sem Pietro dallamos verseire, sem mesteri lantjátékára, amellyel mindenki mást elbűvölt maga körül. Annál is furcsább volt ez, mert Beatrice komoly patrónusa volt saját fajtájának, udvartartása minden itáliai tagjának szinte szívén viselte sorsát. Pietro ugyan erősen kételkedett abban, hogy a nőnek dobog-e egyáltalán szív formás keble alatt, ám ez nem zavarta abban, hogy hosszú költeményekben áradozzon annak szépsége mellett kiváló erényeiről is, ha a ritka palotai meghívások során erre alkalma adódott...

Reggel remek rímekkel keltem, Friss, fiatalos verseket reméltem, Ám jajj, hamar elillant az álom, Témámat már sehol sem találom. Irjak igaz szerelemről? Még senki sem látta. A férfiúi gőg mindet bedarálta. Igazságról, mikor senki sem találta Elnyelte illúzióknak mámoros világa? Láthatóan beszűkült mára az opció Témának maradt a bokros korrupció. Hergeljem magam a világnak múlásán? Vagy inkább szálljak a valóság hullámán? Végül ez utóbbi mellett döntöttem ´S reggeli sajtomat rímekbe öntöttem.

Képek tudománya, véleményvezérek Gyorsétkek és félőszinteségek, Látjuk, hogy mik vagyunk, De nem segít rajtunk, Színes filmen lepereg a sorsunk. Szalad a világ, s mi szaladunk vele, Felszínes idők, felszínes gyermeke. Köszön a valóság, népszerűtlen hasáb, Ki-ki inkább megtömi a hasát, Száguld a vonat, ugorni veszélyes Ismeretlen rétnek kellős közepébe. Mit remélsz? suttogná egy halk hang De ilyenkor újra elindul a program. Tétlen egeknek kósza vándora, Most tesz próbára a gépeknek kora.