Régi telek Koppenhágában

Régen a tél havasabb volt, jégvirágos fodrot vetett a zúzmara....
A szó drága volt, bölcs a tudós és tudott hallgatni az ostoba.
Édesebb volt a csók, nyáron színesebb a mező,
A tavasz friss, mert szerelmes lenni a szemlélő.
Túléltünk világégést, hajnalt ´s reményt,
Banális halálba fordult a békénk.
Hova sietsz, nem hallod már önmagad.
Szomjaznád a szépet, vágyod az igazat.
Olvadó jég mit készít, tán Özönvízt?

Berreg a kapcsoló, elönt a gépi fény.