Ezeregy hűvös éj

" De strigis vero quae non sunt, nulla questio fiat ”
( " Strigákról pedig, akik nincsenek, semmiféle említés ne essék " )

Ahrendfeldt, Rugård ura alapos ember volt. Nemhiába töltötte tele könyvtárát fekete mágiáról és boszorkányokról szóló drága könyvekkel, nehezen lehetett volna olyat kérdezni tőle ezekről a kártékony lényekről amire nem tudott volna , legfeljebb rövid gondolkodási idő után válaszolni.
Most mégis olyan kérdést tett fel saját magának, amelyre nem találta a választ. Lehetséges-e- gondolta- hogy a Sátán egy olyan ártatlan szépségbe ágyazza karmait, mint ez a Blomme, ez a látszatra istenfélő fiatal , hamvas parasztlány, aki most reszketve állt előtte. Blomme szőke fürtjei csapzottan lógtak arcába, és mélykék szemének átható tekintetével, mely mintha egy másik, fennköltebb világból táplálta volna szemének sugarát most szinte eszelősen meredt a nagyúrra.

Jørgen Ahrenfeldt még élénken emlékezett arra a napra, amikor először hallott a lányról. Ahrenfeldtné nagyasszony egyik szolgálóját azzal vádolta meg, hogy ellopta egyik nehéz , köves melltűjét. A szolgáló tagadott, mire tömlöcbe vetették , ekkor kétségbeesetten Blomme-hez küldte az öccsét, hogy az igazlátó hírében álló lány vele üzenje meg, hol találják a dísztűt...
A fiú azzal a hírrel tért vissza, hogy Blomme látta a fibulát, keressék a nagyasszony bársony ünnepi ruháján, amelyet tavaly viselt az århusi vásáron. A melltű megkerült , az összehajtott sötétzöld ruhán virított , ahogyan Blomme a fiúval megüzente.
Ahrenfeldt nem látogatta a falusiak templomát, a kastélyban ájtatoskodott, de ez után az eset után lement a faluba, hogy elfoglalja családja helyét a templomban a vasárnapi istentiszteleten.
Közelről akarta látni Blommet, akinek létezéseről ugyan tudott, de csak gyermekkorában látta a kislányt hébe-hóba. Egyáltalán nem emlékezett rá, csak a nevére: Karen Dynesdatter volt a neve, de a falusi nép csak Blomme-nak ( Virágnak ) hívta.

A 16 éves lány özvegy édesanyjával élt egy kis tanyán a birtokon, amelyhez Blomme apja után egy kis föld is tartozott. Ezt a földet lassanként eladogatták , abból éltek ketten, miközben keményen dolgoztak a megmaradt zsebkendőnyi földjükön is a házuk mellett. Az anya, hogy enyhítsen a szegénységükön, a falusiakat gyógyította. Értett a füvekhez, főzeteket készített, szüléseknél segédkezett, amit a falusiak búzával, ezzel-azzal viszonoztak, mikor miből volt felesleg. Ha nem is éheztek így mindig, de előfordult olyan tél, hogy többször kerültek este félig éhesen az ágyba, mint jóllakva.

Ugyanezeken a hideg téli estéken Ahrendfeldt jóllakottan és elégedetten tanulmányozta a tekintélyes mennyiséget felölelő, mágiával és boszorkánysággal folglalkozó könyvtárát, amelyet fegyverként használt a boszorkányok ellen, akiket pallosjogával élve, akkor kezdett üldözni, mikor más bírák egyre lustábbak lettek elítélni ezeket az istentől elrugaszkodott teremtményeket.

Az Úr 1686. évében úgy tűnt, hogy Jørgen Ahrenfeldt jó úton jár. Rugårdi kastélyában értesült arról, hogy a király új törvényeket adott Dániának, melyekben teljesen egyértelműen benne foglaltatott, hogy ha valakit boszorkányságon érnek, akkor máglyára kell vetni.
A nemes úr nekibuzdulva a feladatnak, azonnal perbe fogta és a nép helyeslő moraja közepette meg is égettette a csúf öregasszonyt, aki a helyi vásárokon kéregetett.

A csoroszlya a falusiak réme volt, utánuk sántikált és hangosan kérte az alamizsnát, ha nem adtak neki, akkor káromolta őket. A per alatt kiderült, milyen rémségek okozója volt a szipirtyó, még Ahrenfeldt vadásza is emlékezett rá, hogy a vén boszorka hogyan átkozta, mikor kidobatta a lakodalmáról 20 éve, nem is született gyermeke a feleségétől, pedig házassága előtt legalább két fattyat nemzett a faluban. Ez utóbbi tényt természetesen nem hozta a bírák tudomására, minek is kellett volna, a helyzet enélkül is teljesen világos volt, a boszorka rontást küldött reá.

A vénasszony nem hiányzott senkinek ezen a földön, gyorsan el is felejtették, de a romlások csak nem múltak el, Ahrenfeldtné nagyasszony is többször ágynak esett, majdnem oda is lett, nyilvánvalóan más boszorkák keze lehetett a dolgoban, miután a vén koldustól már megszabadultak. Ekkor jutott Ahrenfeldt eszébe Blomme , aki most sápadtan, piszkos ruhájában nyomorultul meredt rá. Olyan volt, mint egy rémült kis madár, amely két tenyér fogságában moccanni sem tud. Ahrenfeldt tudta, hogy most erősnek kell lennie.

Blomme nagyon megijedt, amikor anyjával együtt elfogták őket és a kastély börtönében külön cellába zárták anyát és leányát. Megmondák nekik az okát is: boszorkánysággal vádolják őket.
A lány sokáig nem tudta abbahagyni a zokogást, csak akkor nyugodott meg egy kicsit, mikor este egy szolgáló kenyeret és vizet hozott a konyháról.

Jól ismerte ezt a leányt még gyermekkorából, Sille volt a neve, kedves, barna hajú teremtés, ő küldte öccsét Blomme-hez, mikor Ahrenfeldtné melltűjét keresték. Sille óvatosan letette a kenyeret és a vizet a földre oda, ahol Blomme a szalmán ült , letérdelt mellé és a fülébe súgta: csöndesen, -ne ríjj!

- Blomme, láttam anyádat ´s üzeni, semmilyen módon ne próbáld menteni, hanem az ártartlanságodat hangoztasd.
- Anyám, jól van? kérdezte vékony hangon Blomme.
- Megkínozták- jött kisvártatva a válasz, mire Blomme hangosan felnyögött:
- Sille, te is azt hiszed, hogy boszorkány vagyok?
- Én ugyan nem hiszem, - válaszolta szelíden a szolgáló- de kit érdekel ezen a földön az, hogy egy ilyen szutyok, mint én, mint hisz..... Sille átölelte Blommet , aki erre az ölelésre nemhogy megnyugodott volna, hanem még jobban zokogni kezdett.

- Az egyetlen, ami számít, hogy a tekintetes Ahrenfeldt urat meggyőzd- folytatta a szolgáló, ezt üzeni anyád, meg azt is, hogy várni fog majd a Paradicsomban. Legközelebb nem en jövök, nehogy gyanút fogjanak, -mondta Sille búcsúzóul, aztán csikordult az ajtó, ´s már ott sem volt.

Most pedig itt állt Blomme a tekintetes Ahrenfeldt úr előtt, akinek hangja mintha messziről hallatszott volna.
- Érted-e, amit mondok ?- ezt kérdezte.
- Nem értem, tekintetes uram- válaszolta a lány.
- A bíróság úgy döntött, az én elnökletemmel, hogy vízpróba alá vet téged. Blomme elájult.

Ahrenfeldt megadta a módját a vendéglátásnak és a vízpróbára meghívott vendégei igazán nem panaszkodhattak az ellátásra. Még zenészeket is hivatott a kastélyba, hogy szórakoztassák a távolabbról érkezett szállóvendégeket este. Ahrenfeldtné szinte magánkívűl volt az örömtől. Láthatóan az Úrnak is kedvére szolgál, amit teszek- gondolta magában Ahrenfeldt, mert az augusztusi Nap is melegen sütött, amikor Blommet egy csónakról befordították a tó vizébe, amely a kastélyt körülölelte.

A vízpróbára azért volt szükség, mert a bíróság, bár igazán alaposan vizsgálta Blomme-nek és anyjának ügyét, de nem tudott eredményre jutni a lány ügyében. Ahrenfeldt a könyvtárához fordult segítségért, hogy dűlőre vigye az ügyet és így döntött a vízpróba mellett.
Ha a lány fennmarad a víz színén, azután, hogy beledobják, akkor további kétség nem férhet a boszorkánysághoz, ha pedig elsüllyed, akkor ártatlan. Ahrenfeldt arról azért gondoskodott, hogy Blomme-t kihalásszák a zavaros vizből, ha elsüllyed, már feltéve, ha megtalálják.

A lány anyjával jóval kevesebb munkája akadt, őt elítélte Ahrenfeldt bírósága, Blomme vallomása alapján. Amikor a lányt szembesítették anyjával a kínzókamrában, Blomme bevallotta, hogy a nő tavaly télen elmondta neki, hogy szövetségben áll a Sátánnal. Ez a vallomás teljesen elégségesnek bizonyult a halálos ítélet kimondásához.

A vízpróba minden várakozáson felül sikerült, a vendégek is nagyon elégedettek voltak, amikor a halálsápadt , víztől csöpögő ruhás lányt visszakísérték a cellájába. Blomme alig vánszorgott nedves ruhájának súlya alatt, amely a vízben mégsem volt elég súlyos ahhoz, hogy a felszín alá húzza. Bebizonyosodott hát a világ szemében, hogy boszorkány.

Ahrenfeldt egy pillanatig sem akart tovább várni a döntő vallomással, hátha meg tudja menteni a lány lelkét. Még a vendégekkel sem törődött, őket Ahrendeldtné gondjaira bízta. Parancsot adott, hogy vessenek a lánynak valami száraz ruhát és átugorva az ebédet máris folytatta a kihallgatását.

- Karen Dynesdatter , nincs kétségem a bűnösséged felől immár, de nem kell a kárhozatba menned, mondj el mindent, és megmenekül lelked - kezdte mondandóját kenetteljesen. Válaszolj , honnan tudtad annak idején, hogy hol keressük a nagyasszony melltűjét? Ugye a Sátán súgta ezt meg neked?
-- Tekintetes uram, mondta a lány Isten látja lelkemet nincs ennek köze a Sátánhoz, én is ott voltam az århusi vásáron, ahol a Nagyasszony , Húsvét után, láttam rajta a dísztűt és megjegyeztem, mert olyan szép zöld követ, ami abban csillog, még soha nem láttam. Amikor értem küldtek, arra gondoltam, hátha a ruhán felejtették, hiszen ünnepi ruhát nem hord minden nap az ember. Nem voltam bizonyos benne, hogy ott lesz, de egy próbát megért a dolog, hiszen tüzes vassal bélyegezték volna barátnémet, ha nem találják a tűt.

Ez a magyarazat láthatóan nem elégítette ki Ahrenfeldtet, aki erősen ráncolni kezdte a homlokát.
- Ejnye, azt hittem, hogy rájöttél már, Karen Dynesdatter, hogy nincs értelme a hazudozásnak, a legjobb az lenne, a te saját érdekedben, ha abbahagynád a makacs tagadást és végre elmondanád, hogyan kerültél érintkezésbe a Sátánnal- mondta ingerülten. Lásd, én sok mindent tudok a Sátán munkálkodásáról, de én sem tudok mindent, leplezd le a praktikáit és én gondoskom arról, hogy lelked megmeneküljön.

Amikor idáig ért a beszédben Ahrenfeldt, Blomme szeme hirtelen megvillant és a villanás fénye lassan betöltötte egész arcát, kisimította dúlt vonásait, felegyenesítette görnyedt tartását és ekkor , szilárd hangon eképpen szólott:
- Tekintetes Ahrenfeldt Uram, mindezt én szívesen elmondom és könnyítek a lelkemen, de kérem, hogy engedje meg, hogy leüljek, mert lábaim alig tartanak. Ahrenfeldt saját kezével tolta a széket a lány háta mögé.
Ülj hát le és beszélj!- parancsolta.

A lány lassan leült és, a szék támlájára támasztotta könyökére hajtotta fejét, tekintetét az ablak felé fordította és ömleni kezdtek belőle a szavak.
Amikor először láttam a Sátánt, éppen a kertben dolgoztam. Meleg volt ´s levettem a mellényem . Ekkor láttam meg a kecskabakot a sövény mellett. Fura , fekete kecskebak volt, hosszú a szőre és karmos a lába Vörösben égett a szeme , ahogyan rám pillantott. El akartam szaladni, de nem vittek a lábaim, mintha víz ment volna beléjük. Amikor egészen közel jött hozzám a kecske, megcsapott a lehellete, szörnyű kénköves bűzt árasztott. Sikoltani akartam, de nem jött ki hang a számon. Letérdeltem a fűbe, hogy imádkozzam.......

Ahrenfeldt torka egészen kiszáradt az izgalomtól, hát ez igazán több volt, mint amit várt.
- Na és akkor mi történt? -kerdezte türelmetlenül.
Akkor a Sátán, mert már sejtettem, hogy csak ő lehet az, folytatta Blomme- a hátamra tette a mancsát és én magamon éreztem a karmait. Égetett és sajgott, ahol megérintett.
Maradt e nyoma az érintésnek?- kérdezte Ahrenfeldt.
Hát azt én nem tudhatom Nagyuram- folytatta Blomme, mert hátul nincs szemem, de mindig fáj azon a helyen a hátam, főleg mielőtt rossz idő lesz- tette hozzá és Ahrenfeldt nem láthatta, hogy a lány szemének kékje megtellik élettel.

Megvizsgálnám én azt a helyet-jelentette ki Ahrenfeldt nagyon komolyan- majd kicsit elbizonytalanodva hozzátette, hogy persze csak akkor, ha Blomme ezt megengedi neki.
-Ha ezt szükségesnek találja a tekintetes úr, akkor nem látom, hogy miért ne vizsgálhatná meg- válaszolta a leány, ám kérem, hogy legyen tekintettel mostani nyomorult állapotomra és engedje meg, hogy cellámban megpihenhessek előtte. Éhes vagyok-tette még hozzá és kérően nézett Ahrenfeldtre, aki azonnal megparancsolta, hogy adjanak neki tisztességes ebédet és vigyenek a cellájába egy ágyat is, hogy holnap folytathassa a kihallgatást.

A szolga először azt hitte, hogy rosszul hallja a parancsot, még vissza is kérdezett, hogy valóban azt akarja-e a tekintetes úr, hogy lecipeljenek egy ágyat Blomme cellájába. Ahrenfeld kissé ingerülten ismételte meg a parancsot, majd sietve a vendégeihez távozott. Minden a legnagyobb rendben lesz, -gondolta magában, a legnagyobb rendben- ismételgette és máris vidámabban tekintett a világra. Még az étvágya is visszatért, amely eddig teljesen elkerülte ezen a jelentős napon és elégedetten vetette magát a jól átsütött gombás marhasültre.

Blomme vidáman ébredt a kényelmes ágyban másnap, de aztán egy pillanat alatt eszébe jutott a szörnyőség, amikor anyjára vallott. Hiába biztatta erre maga az édesanyja, olyan erővel nyilallt most a szívébe a fájdalom, hogy a keserű zokogás fojtogatta és sokáig, csendben hullottak a könnyei. Tudta, hogy Ahrendfeldt nemsokára újra vallatni fogja majd, de azt is ösztönösen érezte, hogy addig nem fogja bántani, amíg szóval tudja tartani.

Bár a leány csak annyit tudott a boszorkányokról, amennyit minden más parasztlány, de a természet olyan élénk fantáziával áldotta meg és bájos arcának olyan élénk játékával kísérte a mondandóját, hogy amint mesélni kezdett Ahrenfeldtnek a boszorkányszombatokról , a férfi teljesen az elhangzottak hatása alá került és valahányszor érdeklődtek a bírák Ahrenfeldtnél, hogy ne küldessenek-e az århusi hóhérért, hogy megégesse a leányt, Ahrenfeldt egyetlen türelmetlen elutasító mozdulattal hajtotta el őket.

Szó sem lehet róla, hogy most égessék meg ezt a lányt, mikor végre nem a könyvekből, hanem szemtanútól hallhat az Ördög mesterkedéseiről, amelyek általában titokban maradnak a gyanútlan keresztények elott. A leany ráadásul olyan dolgokról is beszámolt, amelyek nem szerepeltek a könyveiben.

Leginkább, érthető okokból az érdekelte Ahrenfeldtet, hogy a Sátán a vesztére tör-e azok után, amit boszorkány-szolgái ellen tett. Tudni akarta, kik azok, akik rontásssal és más bűbájos praktikákkal az életére törnek, de Blomme ilyenkor csak sóhajtozott: ha megmondja akkora Sátán iszonyatos bosszút all rajta, ezt csak nem akarhatja a tekintetes úr.
- Nem kell, hogy megmondd, nem kell, elég , ha rábólintsz- mondta Ahrenfeldt ilyenkor a leánynak és mondott néhány nevet, akikre már régóta gyanakodott. Blomme rendszerint rá is bólintott az egyik névre, akit Ahrenfeldt említett, s közben a fejében valami ködös terv kezdett derendeni arról, hogyan is bánhatna el hóhérjával.

-Nagyuram,- súgta inkább, mint mondta, egy este a házunk előtt ültem, amikor a macskánk az ölembol a földre ugrott, és elfátyolozott hölggyé változott. A hölgy kezében egy nagy rongybábu volt, tuk álltak ki a belőle és olyan hangon rítt a figura mint egy gyermek. A fátyolos hölgy megfordult, valamit mormogott, a kúthoz ment és beledobta a panaszosan rívó bábut. Nem mondott semmit, nem mozdult a lepel sem rajta, de én éreztem, nekem üzente, én értettem, jajj, tekintetes uram , azt üzente, hogy így veszett el Ahrenfeldt, ki azt hitte a Sátán Ura.

- Aztán felismerted-e azt a nőt? - faggatta Blommet Ahrenfeldt. Akkor még nem- mondta a lány, - de amikor a beledobta a bábut a kútba, iszonyat zengés támadt és egy szárnyas fehér galamb ereszkedett le az Égből. Ekkor a nő fátyla lehullott és én megértettem, hogy a Mindenható nem engedi veszni Nagyuramat.
- Ki az a szégyentelen perszóna? - kérdezte Ahrenfeldt izgatottan.
- Csak egyszer láttam Nagyuram, amikor vajat vittem neki, nincs senkinek sem olyan szép háza egész Ebeltoftban, mint amiben ő lakik. Ahrenfeldt fejében világosság gyúlt: ugye. Elisabeth volt az, a polgarmester, Hans felesége, az az átkozott boszorka.....bólints, ha ő az, elég nekem, ha rábólintsz, hogy tudjam. Blomme némán, de roppant buzgón bólogatott.

Aznap este Ahrenfeldt külön szólt, hogy saját asztalának maradékából vigyenek vacsorát Blommenak. Ahrenfeldt mindent tudni akart a Sátán mesterkedéseiről és nem talált volna ennek a tudásnak a megszerzéséhez sehol jobb társat, mint ezt az egyszeru parasztleányt.
Telltek a napok, múltak a hónapok és Blomme egyre csak mesélt. Ahrenfeldt egyre erősebb érzelmeket táplált a leány iránt, meg akarta menteni a Pokol bugyraiból.
A nemes leányok zárdájába akarta küldeni szolgálni, és még az is megfordult a fejében, hogy majd később keres neki egy megfelelő fiatalembert és férjhez is adja. Egyszer a haját is megsimogatta, de aztán gyorsan úgy tett mintha csak véletlenül tévedt volna keze a lány fejére. E múló gyengeségért nem győzte magát kárhoztatni később.

A koppenhágai Legfelsőbb Bíróságon eközben csendesen múltak a napok, nagyobb ügyek nem zavarták meg Michael Vibe uramat, aki, okosságának, óvatosságának és nem utolsósorban szerencséjének köszönhette, hogy e tiszteletreméltó testület elnöke lehetett. Leidenben és Párizsban járt egyetemre és hazaérkezése után karriert csinált az Udvarnál, bejáratos volt az uralkodóhoz is, akinek bizalmát bírta. A tekintetes úr, majd hanyatt esett meglepetésében, mikor az ebeltofi polgárok küldöttséget menesztettek hozzá, mely előadta panaszukat.

Ahrenfeldt , Rugård ura 24 embert fogott perbe boszorkányságért, ebből ötöt már meg is égettek. Vibe , ezen a ponton még vidáman folytatta az ebédet, mert a derék ebeltofti polgárok éppen evés közben lepték meg, de amikor a küldöttség vezetője elmondta, hogy Ahrenfeldt már a tekintetes polgárokat is bevádolta , sot a polgármester feleségét sem kímélte, egyre idegesebben kezdte nyeldekelni a csirkét.

Ha Ahrenfeldt megégeti a parasztjait , az természetesen az ő dolga, de az már mégiscsak hallatlan, hogy tekintélyes polgárokat mer a törvény elé citálni, akik most is hódolatuk jeléül értékes aranytállal kedveskednek a királynak és egy kisebbel még neki is.
Amikor Ahrenfeldt megkapta az idézést a koppenhágai Legfelsőbb Birósághoz rossz sejtelmek kezdték gyötörni. A parancs szerint Blommet is magával kellett vinnie, akinek anyját akkora már megégetette az århusi hóhérral, így saját magát tartotta a lány egyetlen támaszának, kinek kötelessége a leány lelkét megmentenie. Rossz utakon, sárban és latyakban több napos út után érték el a fővárost, ahol Ahrenfeldtnek felelnie kellett a vádakért, amellyel a kiváló polgárasszonyokat illette.

Ahrenfeldt Blommere hivatkozott, a leány azonban kötötte az ebet a karóhoz: ő nem mondott semmit, csak amit ura hallani akart, nem nevezett meg senkit boszorkányként, csak félelmében ráhagyta urára a neveket, amelyeket említett, hiszen Ahrenfeldt a leány anyját is megégette és reá is kínzás várt volna, ha nem így tesz.
Ekkor sebtében lovast menesztettek Jyllandra, pecsétes királyi paranccsal, hogy azonnal állítsák le az ítéletek végrehajtását, de még aközben is megégettek két parasztot, miközben a küldönc útban volt. Rosszul állt Ahrenfeldt szénája, nagyon rosszul bizony, leforrázva állt bírái előtt, őszbe csavarodó haja tövéig, bajsza hegyéig pirult kínjában. Most már az ő bőrére ment a játék, akár nemességét is elveszthette volna, minden vagyonával együtt: 

nem így történt, ezer birodalmi arany megfizetésére kötelezte a bíróság .

A bírákat meghatotta Blomme szépsége és az engedelmesség, amit ura iránt tanusított, ám nem tekinthettek el attól, hogy a leány, bár félelmében, de mégis hamis tanúságot tett: az ítélet ostorozásra és számuzetésre szólt. Vibe, aki köpcös kis emberke volt, nem vetette meg az italt és, mellékesen szívesen hódolt a női nemnek, meghagyta a hóhérnak, hogy miután Ahrenfeldt elutazott, tekintsenek el a nyilvános büntetéstől, elég lesz három kisebb csapás a korbáccsal a lánynak , aztán eresszék szélnek azzal, hogy soha többet ne térjen vissza a rugårdi birtokra.

Hogy ezek után mi történt, azt senki sem tudja. Voltak, akik tudni vélték, hogy az eszelős -szemű világszép leányt mégis utolérte Ahrenfeldt bosszúja és ugyanazon zöld völgyben égették meg, ahol édesanyját.
Vannak, akik csak nevetnek ezen, ezt a leányt nem olyan fából faragták, akit csak úgy meg lehet égetni, ő maga volt a tűz és a máglyák , hála neki, ki is aludtak hamarosan.

Felmerült ugyan a kérdés, ha egyszer a törvény kimondja, hogy a boszorkányokat meg kell égetni és a király, aki Dánia törvényei szerint tévedhetetlen ezt megparancsolta, és Tövénykönyvébe belefoglalta, akkor hogyan lehetne mégis megakadályozni, hogy a bolond nép ezt meg is tegye, de Vibe zseniálisan megoldotta ezt a problémát is:
az eljárást ugyan le lehetett folytatni a boszorkányok ellen helyen is, de ítéletet csak a Legfelsőbb Bíróság hozhatott. A Legfelsőbb Bíróság pedig felmentő ítéleteket hozott, miközben a perköltségeket a vádlókkal fizettette meg, így a jó nép ráébredt, hogy igen költséges szórakozás lett boszorkányságért másokat feljelentgetni és gyorsan le is szokott e rossz szokásáról.

Ki tudja, vajon megbocsátotta-e magának Blomme, hogy édesanyját elárulta? Rájött-e vajon, hogy hány embert mentett meg szenvedésével a későbbi pusztulástól? Csak remélni merem, hogy éles eszével, mely megóvta életét, elfogadható sorsot vívott ki magának, ha már Isten, minden szerencsétlensége ellenére mégsem hagyta veszni a kis Virágot.

FÜGGELÉK:

Jørgen Ahrenfeldt ( más forrásokban Arenfeldt, 1644-1717 )
Rugård birtokosa

A nemesúr Basnæs-ben született , Ebeltoft-ban halt meg és Fuglslev-ben temették el. A család birtokának központja Rugård volt, amely Djursland-en található , a Jylland-félszigeten. Jørgen Ahrenfeldt azonban a családi fészken felül is számos birtok és nagy tanya tulajdonosának mondhatta magát, melynek egy részéhez örökségként jutott. Szüntelen üzleti terveinek és csődbe ment hajópépítő vállalkozásának köszönhetően azonban halála előtt mindenét el kellett adnia . Nevét ma már csak azért ismerjük, mert a családi birtokon boszorkányüldözésbe kezdett, vízpróbával, kínzással és máglyával, mígnem 1686-ban egy királyi rendelet véget vetett tevékenységének azzal, hogy a mágiával kapcsolatos perek ítéleteinek végrehajtását a Legfelsőbb Bíróság engedélyéhez kötötte. A népköltészet megőrizte emlékét, kevélységgel ruházva fel a magyurat, aki a hagyomány szerint mindig aranylánccal a nyakában járt, bár hiába kilincselt a lovággá ütésért, a fugleslevi és a rosmusi templomot pedig oltárképek helyett a családi címerével díszíttette.

Ungváry Ildikó dániai magyar fotóművész illusztrációja írásomhoz.