Magyarország az utóbbi évtizedekben a csalók paradicsoma lett, egyesek
a börtönbe kerültek a tetteikért, de az igazi nagy csalók, a nagy vagyonok összeharácsolói úgy élnek, mint hal a vízben, összefonódva a politika világával.
Az alábbi írásom is egy csalóról szól és azért van helyén itt ezen az oldalon, mert soha nem a csaló személye a fontos, hanem a TÁRSADALOM , amelyben létezik. Ebben a társadalomban pedig egyáltalán nem biztos, hogy éppen azok kerülnek rács mögé, akiknek elsősorban ott lenne a helyük.....
Nem kellene ezt tenni velem, rajtam van még a reverenda is, legalább átöltöznék-- mondta könyörgő hangon az atya és bánatosan tekintgetett a rend zordon urára. Mit gondolnak majd az emberek? Nem való valakit papi köntösben elvinni-tette hozzá halkan, lehajtott fejjel, tekintetét a vörös szőnyegre függesztve.
A fiatal, egyenruhás rendőr kicsit hátrébb tolta sapkáját a fején, aztán szigorú hangon így szólt:
- Méghogy nem való..... ezen előbb kellett volna gondolkoznia. Ne akarja, hogy szégyenszemre meg is bilincseljem bökte oda a végére. Indulás!
Az atya, egy negyvenes férfi, szőke, hullámos hajjal , szinte átlátszóan kék szemekkel megadóan sóhajtott: - Hát ha egyszer ennek így kell lennie.... és a rendőr noszogtatására megindult ki az ajtón, le a lépcsőn, át a templom kerek udvarán a várakozó rendőrautó felé.
Az udvaron ott ácsorogtak a kis falu lakói, láthatóan felpaprikázott hangulatban: Hova viszik az atyát? Nem való ez így! Tudni akarjuk , hova viszik! Ilyen és hasonló mondatok kavarogtak a levegőben, miközben a falusiak izgatottan figyelték , ahogyan a szeretett Tisztelendő méltóságteljesen lefelé lépdel a templom lépcsőjén, egyetlen percre sem elveszítve a méltóságot, amely tisztségének természetes velejárója szerencsésebb esetekben.
Pontosan ezért szerették László atyát a faluban, ezért a méltóságteljes, komoly magatartásért. Bárki csak ránézett, egyből látta, hogy komoly emberrel van dolga és kis szerencsével még akkor is eltalálta volna a hivatását, ha az atya nem viselte volna a reverendáját.
László atya személyében, három évvel ezelőtt olyan papja lett a falunak, akire végre joggal lehettek büszkék. Nem ivott, mint az elődje, és a női társaságot is kerülte. Ez nem mondható el a közvetlen elődjét megelőző Tisztelendőről sem, aki mondhatni a legjobbkor halt meg szívszélhűdésben, egy hónappal azután, hogy kiderült, viszonya van a patikus feleségével. László atya azonban végre visszaállította a papi hivatás évszázados méltóságát, amely láthatatlanul ott lengedezett körülötte és úgy hozzátartozott személyéhez, mint máshoz a keze, vagy a lába.
Józsi, a rendőr, aki a délceg atyának a válláig sem ért, sokkal kevésbé méltóságteljesen kacsázott le ugyanezen a lépcsőn és komótosan beültette az atyát az autóba, a rendőrtársa mellé. Miután ezzel készen volt , újra a templom lépcsői felé vette az irányt rövid, ólábain , majd a lépcső tetejére felkapaszkodva a következő szónoklatot intézte az emberekhez:
Emberek! Csendesedjenek, kérem!- kezdte. A felszólítást hosszas pisszegés követte " az emberek " részéről, míg végre viszonylag csend lett, csak egy kisfiú kérdezgette továbbra is megállás nélkül az anyját arról, hogy mikor mennek már végre haza. Emberek! -ismételte Józsi kipirultan, fontosságának tudatában kissé felemelve a hangját. Fontos közlendőm van: a Tisztelendő Úr, vagyis , László atya, akarom mondani az a személy, akit maguk László atyaként , vagy Tisztelendő úrként tartanak számon nem László és főként nem atya, hanem Horváth Béla és foglalkozására nézve soha nem volt pap.
Egyenlőre, kérem elégedjenek meg ennyivel, a továbbiakban majd tájékoztatjuk Önöket, fejezte be mondandóját a rend zordon őre. Egy szuszra ledarált bejelentését döbbent csend , majd vad hangzavar követte, melynek közepette a rendőr, Horváth Bélával a hátsó ülésen kihajtott az udvarról. Az ügy komolyságát hangsúlyozandó, a nyomaték kedvéért a szirénát is bekapcsolta, miközben oda szólt a hátsó ülésre:
- Hát látja Horváth, ekkora kópé maga. Itt szirénázunk szégyenszemre a világ háta mögött Bivajnagybajomban, mondhatom szép kis felhajtást csinált. Szép kis felhajtást, ismételte meg, majd fejét csóválva kikapcsolta a szirénákat és gázt adott.
László atya , alias Horváth Béla, avagy a nagy kópé, ahogyan a rend szigorú őre látta, tulajdonképpen gyermekkora óta papnak készült, ám, ahogyan a mondás tartja " ember tervez, Isten végez ", így sorsa sokáig egészen meredek kanyarokat véve messzire kerülte a reverendát...... Errre gondolt most a hátsó ülésen kucorogva, miközben az autó ablakán keresztül a futó felhőket bámulta. Ejj, de sokat ült gyermekkorában az autóban, a felhokbe formákat álmodva, amikor apja levitte a nagymamájához nyaralni a poros kis faluba a Tiszán innen.
Akkoriban még nem szaladt mindenki a nagyvárosokba lakni , a faluban legalább három és fél ezren laktak nagy kertekkel körülölelt tornácos házakban. Béla emlékezetében különösen a falu közepén álló juhász szobor rémlett fel, amikor behúnyta a szemét és ahogyan délután megjött a csorda nagy kolompolással egyre fogyva, ahogyan a tarkák bementek a házakhoz tartozó istállókba.
A legemlékezetesebb azonban mégis Nagy Marcsi esküvője maradt, amelyen óriási tálakban hordták az ennivalót egy jókora sátorba . Marcsiék egyik szobája pedig tele volt óriási tortákkal és cigánybanda húzta a talpalávalót. Emlékezett a templomra is, a pap hímzett ruhájára, és arra, ahogyan az emberek hallgatták. A mellette ülő kistestvére unottan rugdosta a padot, de ő nem, ő áhítattal hallgatta az atyát és nézte a gyertyákat . Az énekek is tetszettek, a zene, és amikor az orgona öblös hangja betöltötte a teret , akkor tudta, hogy Isten szól belole. A szeme megtellt könnyel és úgy zokogott, hogy végül ki kellett vinni a templomból. Amikor faggatták, hogy ki bántotta, csak arról tudott beszámolni, hogy a Jézuska meghalt és szeretné, ha feltámadna. Végül megnyugodott, amikor mondták neki, hogy ne sírjon, mert feltámadott. Ettől kezdve Béla mindig pap szeretett volna lenni.
Túl sok támogatást nem élvezett a családban ez a terve. Nem volt buta gyerek, ám lusta volt és miután az apja lelépett a családtól, a nagyi meghalt és anyja hol ennek, hol annak a karjában kötött ki, nem igazán törődött sem vele sem a kistestvérével senki. Ennek ellenére leérettségizett és a jogi egyetemen is elvégzett pár szemesztert. Sajnos nem bírta a rengeteg tanulást. Egyre hevesebb migrének gyötörték, míg harmadév elején fel kellett adnia az egészet.
Szeretett volna dolgozni, de afféle lótifuti állásra éhbérért igazán nem vágyott. Pár hetes krízis után egy napon , teljes természetességgel kinyitotta az álláshirdetéseket, hogy találjon valami képességeinek megfelelő állást, megfelelő fizetéssel. Igy történt, hogy meglátta, hogy főorvost keresnek a pszichiátriára egy kórházban. Viszonylag tiszteletreméltó állásnak látszott, viszonylag tiszteletreméltó fizetéssel. Alapos ember lévén mégsem akart felkészületlenül elmenni egy állásinterjúra, így három hónapon keresztül készült, majd egy régi osztálytársa révén vásárolt egy diplomát , ajánlólevelet és jelentkezett egy budapesti kórház pszichiátriájára főorvosnak.
Olyan magabiztos fellépéssel, mint az övé egy orvoshiánnyal küszködő budapesti kórház pszichiátriáján tárt karokkal fogadták és mivel nem volt teljesen reménytelen eset és folyamatosan tanult munka után, két évet le is húzott ezen az osztályon anélkül, hogy valakinek is gyanús lett volna a működése. Végül úgy bukott le, hogy a főnővér elkövetett egy hibát, és más gyógyszert adott be egy betegnek, mint kellett volna. Ebben Béla ugyan teljesen ártatlan volt, de a vizsgálat során kiderült, hogy valaha jogi doktornak készült és nem orvos doktornak........ Másfél évet kapott, de nem bánt meg semmit.
Az eset arra tanította meg, hogy az emberek alapjában véve roppant ostobák , nem néznek a felszín alá, vagyis bármit elhisznek, megesznek, ha megfelelően tálalják nekik és a legképtelenebb dologra is találnak inkább valami logikusnak tűnő, egyszerű magyarázatot, csakhogy ne kelljen magukat azzal terhelni, hogy alaposabban utánanézzenek. Attól, hogy tulajdonképpen nem járt egyenes úton simán el tudott tekinteni a továbbiakban is, azzal érvelve önmaga előtt , hogy legjobb képessége szerint és lelkiismeretesen látta el az állásokat, amelyek ezután következtek: csupa hamis papiros állás, legalább osztályvezetői szinten.
Az egyik legemlékezetesebb esete az volt, amikor önkormányzati osztályvezetőként sikerült a Margit-szigetet eladni arab befektetőknek. Sajnos a vétálárat még nem utalták át, amikor megjelent egy sejk nagy fekete autós kísérettel a szigeten és elkezdték a kocogókat és a pihenő családokat kiterelni a hidak felé. Béla ezzel a tettével országos ismertségre tett szert, ám hírneve kissé megnehezítette, hogy újabb megfelelő állásokat tudjon magának felhajtani.
Ekkor , egy vidéki útján újra elvetődött a faluba, ahol valaha a nagymamája élt. A falu időközben ugyan elnéptelenedett, gaz verte fel a portákat, de a templom, ahol annak idején úgy megsiratta a Jézuskát állt, be is ment . Sokáig álldogált ott, majd leült egy padra és élvezte a csendet maga körül. Nem tudta talán saját magának sem megmagyarázni, de boldognak érezte itt magát. Újra elővette a gondolat, amely gyermekkorában már megérintette, újra tudta, hogy mi szeretne lenni: pap. Minden napját a templomban akarja tölteni, a gyertyák, a fények között, a békességben .
Azt is elhatározta, hogy bár eddig is mindig jó munkát végzett, de most még rendesebben fog dolgozni, hiszen Isten dolgait intézni igazán tiszteletreméltó foglalkozás ahol jól kamatoztathatja képességeit, hiszen a megfoghatatlant megfoghatóvá tenni az emberek számára mégis többet igényel, mint az olyan prózai dolgok, mint egy recept felírása, vagy egy szerződés aláírása.
Mindenkit el fogok hozni a templomba, hogy ok is boldogok lehessenek, mint én - gondolta akkor és most, amikor felidézte magában ezt a pillanatot- egy rövid pillanat erejéig kisfiús mosoly röppent át az arcán.
László atya hirtelen rettenetes csattanást hallott, mintha hirtelen mennydörgés rázta volna meg az autót, el is sötétült minden, csak Józsi sapkáját látta maga előtt a sofőr ülés tetején hullámosan úszni. Egyszer csak megváltozott a sapka, fehérré vált, majd eltűnt az alja is, csak egy korong maradt belőle, majd megint sötét lett és László atya újra Józsit látta maga előtt, amint messziről, állva integet, hogy jöjjön már, maga nagy kópé.
A helyzet kezdett teljesen érthetetlenné válni, mert már nem az autóban voltak, hogy hol , arról fogalma sem volt, de ment engedelmesen Józsi után előre egy fényes alagútba, ahol elégedetten nyugtázta, hogy a kezén már nincs ott a bilincs.
Levette, Józsi?- kérdezte, majd tüzetesebben megvizsgálva a rendőrt, arra jutott, hogy itt valami tévedés lesz.
A félreértés tisztázására nem sokat kellett várnia, mert az alak, akit eddig Józsinak hitt, felé biccentett és bemutatkozott: én az Úr angyala vagyok, mondta egyszerűen - neked pedig találkozód van a mi Urunkkal ,Jézus Krisztussal.
László atya, alias a nagy kópé most életében. talán először kétségbeesett, mert bár nagyon szerette a mi Urunkat, de azért a lelke mélyén tudta, hogy a világ szemében nem volt teljesen rendben az ő papsága, sőt, ha ragaszkodunk az előírásokhoz, akkor azt mondhatjuk, hogy egyáltalán nem volt rendben az ő papsága.
Mivel az mi Urunk mégis találkozni akart vele, nagyon boldog volt, a kétség árnyéka hiába érintette meg. Egyszerű, becsületes csaló volt, nem abból a szemét, mocskos fajtából, amely állami pályázaton megnyeri a fél Dunántúlt, hogy egy nagy stadiont csináljon belőle, ő , ezekkel az alakokkal szemben, mindent a saját erejéből ért el.
Becsületesen dolgozott a betevő falatért, temetett és esketett, ahogyan a nagy könyvben az meg van írva és borzongással tudott csak a skizofrén hajlamú fél-ázsiai mini- Napoleonokra gondolni, akik a közös kasszát sajátjukként kezelték, miközben biztosították a népet arról, hogy minden a legnagyobb rendben van. Ezek szegény sorsú néniket látogattak falun a Mercedes-szel a nép bódítására, vizet prédikáltak és bort ittak. Ezekhez az alakokhoz képest ő valóságos szent volt, legalábbis saját maga szerint...
De mit fog ehhez szólni maga az Úr, akit ő annyira szeretett, hogy szolgálatában nem volt rest hajnalok hajnalán felkeresni a haldokló nénikeket, hogy vigaszt nyújtson nekik az Úr szeretetéről biztosítva őket. Vajon a mi Urunk Jézus mennyire ragaszkodik az előírásokhoz?
Tovább már nem jutott a gondolataiban, mert egyszerre csak érezte, hogy ott áll Jézus színe előtt, bár nem látott senkit, annyi történt mindössze, hogy eltöltötte az a békesség és nyugalom, amelyben a templomban is része volt, már egészen kicsi korában is. Virágillatot érzett és belül egy hangot hallott, a mi Urunk Jézus azt mondta neki, hogy nagyon tetszett neki az a mise, amely után a falu gyermekei előadták a szenvedés-történetet. A mi Urunk jól ismerte a falu népét, ahol a plébánia állt és igazán remekül elbeszélgettek ők ketten, annak ellenére, hogy László atya továbbra is attól tartott, hogy elő fog kerülni a teológia elvégzésének az ügye.
A mi Urunk azonban láthatóan kevés érdeklődést tanusított az ügy iránt , László atya pedig ( érthető okokból ) nem kérdezett rá. Végül a mi Urunk elbúcsúzott László atyától és ekkor a kimondatlan kérdésre mégis válaszolt: tudod, úgy van az, hogy én azokkal foglalkozom, akik a szívüket követik, az Egyház pedig azokkal, akik az intézményt . A szívedet jobbítsd, akkor biztosan jó helyed lesz az utolsó ítélet napján. Aztán, hogy elvégzed-e a teológiát, azt rád hagyom, de nem ártana, mert sok, hozzád hasonló elkötelezettségű papra lenne szükség a világban.
László atya ezek után úgy érezte, mintha beszívná a fényes alagút, aztán megint sötét lett, végül borzasztó fejfájással ébredt a kórházban, ahol megtudta, hogy balesetet szenvedtek, de mindannyian túlélték, akik a kocsiban tartózkodtak, bár Józsi, a rendőr ébredésekor azt állította magáról, hogy ő az Úr angyala . Később az angyalságához már nem ragaszkodott, de még hónapokon keresztül arról beszélt, hogy találkozott a mi Urunkkal. Ezentúl minden vasárnap az első sorban ült a templomban, valamint László atyát is rendszeresen látogatta a börtönben.
László atya a tárgyaláson ugyanis újra másfél évet kapott, ámbár a falu lakossága és az egész egyházközség egy emberként állt ki mellette. A börtönben rendszeresen látogatták, leveleket és csomagokat küldtek neki.
A teológiát végül nem tudjuk, hogy elvégezte-e, mert 2016-ban eltávozott budapesti otthonából és azóta nem adott hírt magáról......
a börtönbe kerültek a tetteikért, de az igazi nagy csalók, a nagy vagyonok összeharácsolói úgy élnek, mint hal a vízben, összefonódva a politika világával.
Az alábbi írásom is egy csalóról szól és azért van helyén itt ezen az oldalon, mert soha nem a csaló személye a fontos, hanem a TÁRSADALOM , amelyben létezik. Ebben a társadalomban pedig egyáltalán nem biztos, hogy éppen azok kerülnek rács mögé, akiknek elsősorban ott lenne a helyük.....
Nem kellene ezt tenni velem, rajtam van még a reverenda is, legalább átöltöznék-- mondta könyörgő hangon az atya és bánatosan tekintgetett a rend zordon urára. Mit gondolnak majd az emberek? Nem való valakit papi köntösben elvinni-tette hozzá halkan, lehajtott fejjel, tekintetét a vörös szőnyegre függesztve.
A fiatal, egyenruhás rendőr kicsit hátrébb tolta sapkáját a fején, aztán szigorú hangon így szólt:
- Méghogy nem való..... ezen előbb kellett volna gondolkoznia. Ne akarja, hogy szégyenszemre meg is bilincseljem bökte oda a végére. Indulás!
Az atya, egy negyvenes férfi, szőke, hullámos hajjal , szinte átlátszóan kék szemekkel megadóan sóhajtott: - Hát ha egyszer ennek így kell lennie.... és a rendőr noszogtatására megindult ki az ajtón, le a lépcsőn, át a templom kerek udvarán a várakozó rendőrautó felé.
Az udvaron ott ácsorogtak a kis falu lakói, láthatóan felpaprikázott hangulatban: Hova viszik az atyát? Nem való ez így! Tudni akarjuk , hova viszik! Ilyen és hasonló mondatok kavarogtak a levegőben, miközben a falusiak izgatottan figyelték , ahogyan a szeretett Tisztelendő méltóságteljesen lefelé lépdel a templom lépcsőjén, egyetlen percre sem elveszítve a méltóságot, amely tisztségének természetes velejárója szerencsésebb esetekben.
Pontosan ezért szerették László atyát a faluban, ezért a méltóságteljes, komoly magatartásért. Bárki csak ránézett, egyből látta, hogy komoly emberrel van dolga és kis szerencsével még akkor is eltalálta volna a hivatását, ha az atya nem viselte volna a reverendáját.
László atya személyében, három évvel ezelőtt olyan papja lett a falunak, akire végre joggal lehettek büszkék. Nem ivott, mint az elődje, és a női társaságot is kerülte. Ez nem mondható el a közvetlen elődjét megelőző Tisztelendőről sem, aki mondhatni a legjobbkor halt meg szívszélhűdésben, egy hónappal azután, hogy kiderült, viszonya van a patikus feleségével. László atya azonban végre visszaállította a papi hivatás évszázados méltóságát, amely láthatatlanul ott lengedezett körülötte és úgy hozzátartozott személyéhez, mint máshoz a keze, vagy a lába.
Józsi, a rendőr, aki a délceg atyának a válláig sem ért, sokkal kevésbé méltóságteljesen kacsázott le ugyanezen a lépcsőn és komótosan beültette az atyát az autóba, a rendőrtársa mellé. Miután ezzel készen volt , újra a templom lépcsői felé vette az irányt rövid, ólábain , majd a lépcső tetejére felkapaszkodva a következő szónoklatot intézte az emberekhez:
Emberek! Csendesedjenek, kérem!- kezdte. A felszólítást hosszas pisszegés követte " az emberek " részéről, míg végre viszonylag csend lett, csak egy kisfiú kérdezgette továbbra is megállás nélkül az anyját arról, hogy mikor mennek már végre haza. Emberek! -ismételte Józsi kipirultan, fontosságának tudatában kissé felemelve a hangját. Fontos közlendőm van: a Tisztelendő Úr, vagyis , László atya, akarom mondani az a személy, akit maguk László atyaként , vagy Tisztelendő úrként tartanak számon nem László és főként nem atya, hanem Horváth Béla és foglalkozására nézve soha nem volt pap.
Egyenlőre, kérem elégedjenek meg ennyivel, a továbbiakban majd tájékoztatjuk Önöket, fejezte be mondandóját a rend zordon őre. Egy szuszra ledarált bejelentését döbbent csend , majd vad hangzavar követte, melynek közepette a rendőr, Horváth Bélával a hátsó ülésen kihajtott az udvarról. Az ügy komolyságát hangsúlyozandó, a nyomaték kedvéért a szirénát is bekapcsolta, miközben oda szólt a hátsó ülésre:
- Hát látja Horváth, ekkora kópé maga. Itt szirénázunk szégyenszemre a világ háta mögött Bivajnagybajomban, mondhatom szép kis felhajtást csinált. Szép kis felhajtást, ismételte meg, majd fejét csóválva kikapcsolta a szirénákat és gázt adott.
László atya , alias Horváth Béla, avagy a nagy kópé, ahogyan a rend szigorú őre látta, tulajdonképpen gyermekkora óta papnak készült, ám, ahogyan a mondás tartja " ember tervez, Isten végez ", így sorsa sokáig egészen meredek kanyarokat véve messzire kerülte a reverendát...... Errre gondolt most a hátsó ülésen kucorogva, miközben az autó ablakán keresztül a futó felhőket bámulta. Ejj, de sokat ült gyermekkorában az autóban, a felhokbe formákat álmodva, amikor apja levitte a nagymamájához nyaralni a poros kis faluba a Tiszán innen.
Akkoriban még nem szaladt mindenki a nagyvárosokba lakni , a faluban legalább három és fél ezren laktak nagy kertekkel körülölelt tornácos házakban. Béla emlékezetében különösen a falu közepén álló juhász szobor rémlett fel, amikor behúnyta a szemét és ahogyan délután megjött a csorda nagy kolompolással egyre fogyva, ahogyan a tarkák bementek a házakhoz tartozó istállókba.
A legemlékezetesebb azonban mégis Nagy Marcsi esküvője maradt, amelyen óriási tálakban hordták az ennivalót egy jókora sátorba . Marcsiék egyik szobája pedig tele volt óriási tortákkal és cigánybanda húzta a talpalávalót. Emlékezett a templomra is, a pap hímzett ruhájára, és arra, ahogyan az emberek hallgatták. A mellette ülő kistestvére unottan rugdosta a padot, de ő nem, ő áhítattal hallgatta az atyát és nézte a gyertyákat . Az énekek is tetszettek, a zene, és amikor az orgona öblös hangja betöltötte a teret , akkor tudta, hogy Isten szól belole. A szeme megtellt könnyel és úgy zokogott, hogy végül ki kellett vinni a templomból. Amikor faggatták, hogy ki bántotta, csak arról tudott beszámolni, hogy a Jézuska meghalt és szeretné, ha feltámadna. Végül megnyugodott, amikor mondták neki, hogy ne sírjon, mert feltámadott. Ettől kezdve Béla mindig pap szeretett volna lenni.
Túl sok támogatást nem élvezett a családban ez a terve. Nem volt buta gyerek, ám lusta volt és miután az apja lelépett a családtól, a nagyi meghalt és anyja hol ennek, hol annak a karjában kötött ki, nem igazán törődött sem vele sem a kistestvérével senki. Ennek ellenére leérettségizett és a jogi egyetemen is elvégzett pár szemesztert. Sajnos nem bírta a rengeteg tanulást. Egyre hevesebb migrének gyötörték, míg harmadév elején fel kellett adnia az egészet.
Szeretett volna dolgozni, de afféle lótifuti állásra éhbérért igazán nem vágyott. Pár hetes krízis után egy napon , teljes természetességgel kinyitotta az álláshirdetéseket, hogy találjon valami képességeinek megfelelő állást, megfelelő fizetéssel. Igy történt, hogy meglátta, hogy főorvost keresnek a pszichiátriára egy kórházban. Viszonylag tiszteletreméltó állásnak látszott, viszonylag tiszteletreméltó fizetéssel. Alapos ember lévén mégsem akart felkészületlenül elmenni egy állásinterjúra, így három hónapon keresztül készült, majd egy régi osztálytársa révén vásárolt egy diplomát , ajánlólevelet és jelentkezett egy budapesti kórház pszichiátriájára főorvosnak.
Olyan magabiztos fellépéssel, mint az övé egy orvoshiánnyal küszködő budapesti kórház pszichiátriáján tárt karokkal fogadták és mivel nem volt teljesen reménytelen eset és folyamatosan tanult munka után, két évet le is húzott ezen az osztályon anélkül, hogy valakinek is gyanús lett volna a működése. Végül úgy bukott le, hogy a főnővér elkövetett egy hibát, és más gyógyszert adott be egy betegnek, mint kellett volna. Ebben Béla ugyan teljesen ártatlan volt, de a vizsgálat során kiderült, hogy valaha jogi doktornak készült és nem orvos doktornak........ Másfél évet kapott, de nem bánt meg semmit.
Az eset arra tanította meg, hogy az emberek alapjában véve roppant ostobák , nem néznek a felszín alá, vagyis bármit elhisznek, megesznek, ha megfelelően tálalják nekik és a legképtelenebb dologra is találnak inkább valami logikusnak tűnő, egyszerű magyarázatot, csakhogy ne kelljen magukat azzal terhelni, hogy alaposabban utánanézzenek. Attól, hogy tulajdonképpen nem járt egyenes úton simán el tudott tekinteni a továbbiakban is, azzal érvelve önmaga előtt , hogy legjobb képessége szerint és lelkiismeretesen látta el az állásokat, amelyek ezután következtek: csupa hamis papiros állás, legalább osztályvezetői szinten.
Az egyik legemlékezetesebb esete az volt, amikor önkormányzati osztályvezetőként sikerült a Margit-szigetet eladni arab befektetőknek. Sajnos a vétálárat még nem utalták át, amikor megjelent egy sejk nagy fekete autós kísérettel a szigeten és elkezdték a kocogókat és a pihenő családokat kiterelni a hidak felé. Béla ezzel a tettével országos ismertségre tett szert, ám hírneve kissé megnehezítette, hogy újabb megfelelő állásokat tudjon magának felhajtani.
Ekkor , egy vidéki útján újra elvetődött a faluba, ahol valaha a nagymamája élt. A falu időközben ugyan elnéptelenedett, gaz verte fel a portákat, de a templom, ahol annak idején úgy megsiratta a Jézuskát állt, be is ment . Sokáig álldogált ott, majd leült egy padra és élvezte a csendet maga körül. Nem tudta talán saját magának sem megmagyarázni, de boldognak érezte itt magát. Újra elővette a gondolat, amely gyermekkorában már megérintette, újra tudta, hogy mi szeretne lenni: pap. Minden napját a templomban akarja tölteni, a gyertyák, a fények között, a békességben .
Azt is elhatározta, hogy bár eddig is mindig jó munkát végzett, de most még rendesebben fog dolgozni, hiszen Isten dolgait intézni igazán tiszteletreméltó foglalkozás ahol jól kamatoztathatja képességeit, hiszen a megfoghatatlant megfoghatóvá tenni az emberek számára mégis többet igényel, mint az olyan prózai dolgok, mint egy recept felírása, vagy egy szerződés aláírása.
Mindenkit el fogok hozni a templomba, hogy ok is boldogok lehessenek, mint én - gondolta akkor és most, amikor felidézte magában ezt a pillanatot- egy rövid pillanat erejéig kisfiús mosoly röppent át az arcán.
László atya hirtelen rettenetes csattanást hallott, mintha hirtelen mennydörgés rázta volna meg az autót, el is sötétült minden, csak Józsi sapkáját látta maga előtt a sofőr ülés tetején hullámosan úszni. Egyszer csak megváltozott a sapka, fehérré vált, majd eltűnt az alja is, csak egy korong maradt belőle, majd megint sötét lett és László atya újra Józsit látta maga előtt, amint messziről, állva integet, hogy jöjjön már, maga nagy kópé.
A helyzet kezdett teljesen érthetetlenné válni, mert már nem az autóban voltak, hogy hol , arról fogalma sem volt, de ment engedelmesen Józsi után előre egy fényes alagútba, ahol elégedetten nyugtázta, hogy a kezén már nincs ott a bilincs.
Levette, Józsi?- kérdezte, majd tüzetesebben megvizsgálva a rendőrt, arra jutott, hogy itt valami tévedés lesz.
A félreértés tisztázására nem sokat kellett várnia, mert az alak, akit eddig Józsinak hitt, felé biccentett és bemutatkozott: én az Úr angyala vagyok, mondta egyszerűen - neked pedig találkozód van a mi Urunkkal ,Jézus Krisztussal.
László atya, alias a nagy kópé most életében. talán először kétségbeesett, mert bár nagyon szerette a mi Urunkat, de azért a lelke mélyén tudta, hogy a világ szemében nem volt teljesen rendben az ő papsága, sőt, ha ragaszkodunk az előírásokhoz, akkor azt mondhatjuk, hogy egyáltalán nem volt rendben az ő papsága.
Mivel az mi Urunk mégis találkozni akart vele, nagyon boldog volt, a kétség árnyéka hiába érintette meg. Egyszerű, becsületes csaló volt, nem abból a szemét, mocskos fajtából, amely állami pályázaton megnyeri a fél Dunántúlt, hogy egy nagy stadiont csináljon belőle, ő , ezekkel az alakokkal szemben, mindent a saját erejéből ért el.
Becsületesen dolgozott a betevő falatért, temetett és esketett, ahogyan a nagy könyvben az meg van írva és borzongással tudott csak a skizofrén hajlamú fél-ázsiai mini- Napoleonokra gondolni, akik a közös kasszát sajátjukként kezelték, miközben biztosították a népet arról, hogy minden a legnagyobb rendben van. Ezek szegény sorsú néniket látogattak falun a Mercedes-szel a nép bódítására, vizet prédikáltak és bort ittak. Ezekhez az alakokhoz képest ő valóságos szent volt, legalábbis saját maga szerint...
De mit fog ehhez szólni maga az Úr, akit ő annyira szeretett, hogy szolgálatában nem volt rest hajnalok hajnalán felkeresni a haldokló nénikeket, hogy vigaszt nyújtson nekik az Úr szeretetéről biztosítva őket. Vajon a mi Urunk Jézus mennyire ragaszkodik az előírásokhoz?
Tovább már nem jutott a gondolataiban, mert egyszerre csak érezte, hogy ott áll Jézus színe előtt, bár nem látott senkit, annyi történt mindössze, hogy eltöltötte az a békesség és nyugalom, amelyben a templomban is része volt, már egészen kicsi korában is. Virágillatot érzett és belül egy hangot hallott, a mi Urunk Jézus azt mondta neki, hogy nagyon tetszett neki az a mise, amely után a falu gyermekei előadták a szenvedés-történetet. A mi Urunk jól ismerte a falu népét, ahol a plébánia állt és igazán remekül elbeszélgettek ők ketten, annak ellenére, hogy László atya továbbra is attól tartott, hogy elő fog kerülni a teológia elvégzésének az ügye.
A mi Urunk azonban láthatóan kevés érdeklődést tanusított az ügy iránt , László atya pedig ( érthető okokból ) nem kérdezett rá. Végül a mi Urunk elbúcsúzott László atyától és ekkor a kimondatlan kérdésre mégis válaszolt: tudod, úgy van az, hogy én azokkal foglalkozom, akik a szívüket követik, az Egyház pedig azokkal, akik az intézményt . A szívedet jobbítsd, akkor biztosan jó helyed lesz az utolsó ítélet napján. Aztán, hogy elvégzed-e a teológiát, azt rád hagyom, de nem ártana, mert sok, hozzád hasonló elkötelezettségű papra lenne szükség a világban.
László atya ezek után úgy érezte, mintha beszívná a fényes alagút, aztán megint sötét lett, végül borzasztó fejfájással ébredt a kórházban, ahol megtudta, hogy balesetet szenvedtek, de mindannyian túlélték, akik a kocsiban tartózkodtak, bár Józsi, a rendőr ébredésekor azt állította magáról, hogy ő az Úr angyala . Később az angyalságához már nem ragaszkodott, de még hónapokon keresztül arról beszélt, hogy találkozott a mi Urunkkal. Ezentúl minden vasárnap az első sorban ült a templomban, valamint László atyát is rendszeresen látogatta a börtönben.
László atya a tárgyaláson ugyanis újra másfél évet kapott, ámbár a falu lakossága és az egész egyházközség egy emberként állt ki mellette. A börtönben rendszeresen látogatták, leveleket és csomagokat küldtek neki.
A teológiát végül nem tudjuk, hogy elvégezte-e, mert 2016-ban eltávozott budapesti otthonából és azóta nem adott hírt magáról......
Megjegyzések
Megjegyzés küldése