A királyt egyre különösebb érzés kerítette hatalmába. Az elején még elkergette a fura gondolatokat, de aztán döntött és hivatta a sánta főpapot. Tapac Luton az alkalomhoz illő kenetteljes képpel sietett az uralkodóhoz, akit őszintén szólva soha nem kedvelt igazán és nem is tartott túl sokra. Ez a király nem olyan volt, mint az eddigiek ebből a nemzetségből: Ayar tekintete olyan mélyen hatolt a szemébe, hogy Tapac sokszor attól tartott, hogy látja is a gondolatait. Ezek a gondolatok azonban a legkevésbé az uralkodóra tartoztak.
Érezte, hogy ez a király egyszer még bajt fog hozni mindenkire, de eddig, nagy megkönnyebbülésére még nemigen hivatta magához. Nem találkoztak csak hivatalos alkalmakkor. Most vegyes érzelmekkel indult hozzá,színe elé érve kezét felemelte, a földre borult. Ayar egyedül volt, ami teljesen szokatlan helyzetet teremtett: az uralkodók mellett, a hagyomány szerint mindig tartózkodott valaki a nemzetségükből. Mióta a király búskomorabb lett, szakított ezzel a hagyománnyal is. Szinte soha nem mutatkozott a nép előtt, kacagni pedig már időtlen-idők óta nem hallotta senki. A királyné váratlan, titokzatos halála óta pedig még a gyermekeit is alig látogatta meg a palota kertes oldalszárnyában, ahol dajkák és nevelők gondoskodtak róluk. Tapac Luton , aki nem volt éppen deszkavékonyságú jelenség, nagy lihegések közepette felkászálódott a földről és az iránt érdeklődött, hogy miben lehetne ura szolgálatára. Ayar belefúrta átható tekintetét Tapac szemébe és eképpen szólt: - Szeretném, ha a segítségemre lennél. Szeretném, ha a Nagy Titok papja lehetnék én is, mint te, mert olyan kérdések forognak elmémben, amelyek bizony csak a papok fejéhez illik, élet ´s halál titkai nem hagynak engem nyugodni. A főpap hirtelen azt hitte, hogy a király meghibbant. Torkát köszörülve érdeklődött, hogy milyen titkokra gondol Ayar. Azt szeretném tudni- folytatta Ayar, hogy milyen lehet más ember bőrében lenni. Szeretném azt látni, amit más lát, azt hallani, amit más hall és azt érezni, amit más érez, ki szeretném mindezt próbálni. Tudtam, hogy bajt fog csinálni- gondolta magában Tapac, ebben a nemzetségben eddig csak vitéz királyok voltak és egy-két éles eszű építő is akadt közöttük, mind-mind határozott figura, ezek után itt van most Ayar, az útkereső , aki nyilván teljesen alkalmatlan arra, hogy uralkodjon. Ebbe a gondolatba bele is pirult, mert egy főpap soha nem kérdőjelezhette meg a Nagy Titok törvényei szerint, hogy egy uralkodó alkalmas-e a feladatai ellátására. Szerencse, hogy Ayar nem lát a fejébe- gondolta a főpap, miközben meghajolt, majd megkérte az uralkodót, hogy másnap töltse a Szentélyben az éjszakát, de csak akkor, ha vállalja, ami kijöhet abból, amit kér. Mi jöhet ki? - kérdezte Ayar röviden. Uram, tudnod kell, hogy a Nagy Titok téged kijelölt egy feladatra. Nekem nincs jogom megkérdőjelezni az akaratodat, de tudnod kell, hogy ha visszatérsz onnan, ahova menni készülsz, nem biztos, hogy eleget tudsz tenni ennek a feladatnak és ez nagy bonyodalomhoz vezethet a Nagy Összefüggésre nézve. Ha nem kérdőjelezheted meg az akaratomat- válaszolta Ayar, akkor lehet, hogy éppen a Nagy Titok akarata az, hogy megtudjam, hogy mit jelentenek másoknak ugyanazok a szavak, mit súg másnak a szél és milyen édes másnak a méz. Uram, mi lenne, ha inkább megkérdeznél erről másokat?- Tapac nem adta fel könnyen, mert utálta előkészíteni a szertartásokat, de erre olyan hangosan csattant a nemleges válasz, hogy elhatározta, hogy nem erőlteti tovább a dolgot. Akkor holnap- búcsúzott az uralkodótól.Igen, holnap este- búcsúzott Ayar. Másnap délután, Tapac szomorú sóhajtozással látott neki a szertartás előkészítésének. Az emberek azt hiszik, hogy főpapnak lenni afféle kényelmes állás nagy fizetéssel. Óh, ha tudnák, hogy valójában mit kell összekínlódnia. A törvények szerint a főpapoknak saját két kezükkel kellett a roppant bonyolult és hosszadalmas szertartásokat előkészíteni, ez azt jelentette, hogy a szertartáson felhasznált virágokat nekik kellett leszedniük a réten, a szent ételeket saját kezükkel elkészíteni, ezeregy dolguk akadt. Tapac egyetlen előnyét tapasztalta csak annak, hogy a Nagy Összefüggés papja volt ( mint előtte az apja és minden őse ) és nem a szomszédos birodalomban született a papi szolgálatra. A Nagy Összefüggés törvényei szerint a papoknak semmiféle felelősségük nem volt arra vonatkozóan,hogy a szertartás működött-e, vagy sem. A szertartás sikere csakis az egyén és a Nagy Összefüggés közötti harmónián múlott, ehhez pedig Tapacnak személyesen semmi köze sem volt. Tehát ha a királynak nem sikerül elérnie célját és megszereznie a kért tudást, Tapac sajnálkozóan égnek emelheti a kezeit , mert a balsikerért senki sem tehet neki szemrehányást ezen a világon. A késő délután fénye csak kevéssé hatolt a nagy oszlopok között a szentély mélyére és Tapac a félhomályban szorgosan tevékenykedett, míg olyan sötét lett, hogy meggyújtotta a fáklyákat, amelyek megvilágítottáka terített asztalt , a gyümölcsöket , a virágokat és a függőágyat, ahol a király majd a szent- étkezés után nyugovóra tér. Ayar, égszínkék öltözetben jelent meg a templomban, homlokán vérvörös szalaggal a szokások szerint. Lassan fogyasztotta el a vacsorát, mintha nem igazán kívánna ételt, miközben Tapac szent szövegeket olvasott fel neki, majd átadott az uralkodónak egy pohár főzetet, amely az ősi receptek szerint készült . Meghajolt és kifejezte reményét arra nézve, hogy Ayar szellemi útja eredményes lesz. Figyelmeztette , hogy bármit is él át, soha ne feledkezzen el magáról annyira, hogy ne tudja világosan, hogy kicsoda, mert ha ez bekövetkezne, akkor nem térhet soha többé vissza ebbe a valóságba onnan, ahova készül. Ezt én sajnálnám a legjobban- tette hozzá és sok éves udvari szolgálatának következtében, ez majdnem úgy is hangzott, mintha igaz lett volna......Ayar rezzenéstelen arccal hallgatta a talpnyalást,csak akkor rándult meg a képe, amikor lenyelte a keserű főzetet. Egy határozott mozdulattal elbocsátotta a főpapot és leheveredett a függőágyba. Gyermekkorára gondolt, arra, amikor egyszer kiszöktek a palotából és nem találtak haza. Egy egész éjszakát a szabadban töltöttek a testvérével. Ayar nagyon félt, szinte befúrta magát a rettegéstől a nagytestvére testébe, míg reggel a bátyja hangja felébresztette: Gyere Ayar, induljunk. Most is mintha ezt hallotta volna. Hirtelen kitisztult az agya, reggel volt, verőfényes reggel, de nem a palotában volt, hanem egy patak partján. Nemsokára meg is pillantotta annak az embernek a képét a patak tükrében, akinek teste befogadta, hogy megossza vele az érzéseit. Egy középkorú paraszt volt, aki örült a reggelnek és az öröm érzése úgy hasított bele hirtelen Ayarba, hogy szinte fájt. - Nem, mondta a paraszt a középkorú nőnek, aki mellette ült, - nem megyünk sehova. , majd átölelte az asszonyt, aki a legkevésbé sem tetszett volna Ayarnak, ha ő , teljes valójában saját maga, de mivel nem a saját érzéseit élte meg, hanem a parasztét , így csillapíthatatlan vágy öntötte el és amikor a paraszt és felesége egymáséi lettek, a szerelmi dulakodásban olyan gyönyört érzett és olyan szerelmet ez iránt az ismeretlen nő iránt, hogy szinte a semmi határára sodródott, ahol már nincsenek gondolatok, csak az extázis. Eggyé vált ennek a párnak a szerelmével és egyre messzebbről hallotta a hangukat, amikor hirtelen édesanyja rémlett fel előtte: Ayar, gyere vissza!- édesanyja hangja ezt mondta és Ayar hirtelen zuhanást érzett és újra tudta, hogy hol van és kicsoda, A paraszt és asszonya egymás karjaiban hevertek a patak partján, Ayar suhogást hallott és újra ott volt a palotában, a függőágyában. Senki sem hallott Ayart nevetni az utóbbi időben, de most hangosan felkacagott és ráütött a gongra, amellyel beparancsolta a főpapot, aki elmondta, hogy az uralkodó legalább 12 órát aludt egyfolytában. Ehhez mérten Ayar frissebbnek is érezte magát, mint az utóbbi időkben bármikor, hiszen legtöbbször csak álmatlanul forgolódott az ágyában, hogy másnap reggel halálos fáradtsággal ébredhessen fel., Egy hirtelen ötlettől vezérelve elkísértette magát a főpappal, egészen a patak partjára, a palota mellé, ahol álmában járt. Egy teremtett lelket sem talált ott, de visszafelé az úton megpillantotta a nőt, a paraszt feleségét, akit saját szemein át nézve, még csak vonzónak sem talált. A szenvedély emléke, amelyet ennek a nőnek köszönhetett , mégis, még mindig feszítette a mellét. Úgy érezte magát egész nap, mint aki a telet és a nyarat egyszerre éli át. Utasította a főpapot, hogy még aznap este folytassák a szertartást. Ezúttal úgy érezte, mintha a főzet teljesen kitisztította volna az agyát. Csodálkozott, , hogy szinte csak befeküdt a függőágyba, és máris tudta, hogy máshol van. Az első, amit megpillantott azok a szerszámok voltak, amelyeket földművelők használnak. Fájdalmat érzett. Annak az embernek hasogatott a lába akinek érzéseit Ayar a magáénak tudta. Most indult a mezőre ez az idős ember. Ayart egyre jobban átjárta a fájdalom, de aztán jobbra fordult állapota, ahogyan múltak az órák. A paraszt végignézett a földjén és dolgozni kezdett. A hó már elolvadt, magvak kerültek a földbe. Az aggastyán neve Ikar volt, vele osztotta meg Ayar a fájdalmat , az ő nagy barna szemén át nézte a hegyeket. Ikar egész életében szeretette volna megmászni ezeket a hegyeket, de mindig helyben maradt. Utazás helyett megfigyelt minden rönköt, minden apró állatot. Régi ismerősei voltak ezek Ikarnak. Este sokszor annyira fáradt volt, hogy nem, bírta testét visszavinni abba a kunyhóba , ahol egyedül élt, felesége halála után, így kinn aludt a mező egyik védett zugában. Rég halott asszonyára gondolt, megbékélve a világgal,eggye válva a mezővel . Telt- múlt az idő, zöldült a vetés. A fájdalom sokszor szinte elviselhetetlen volt, de Ayar majdhogynem szerette ezt a fájdalmat, tudván tudva, hogy ez az ára azoknak a perceknek, amikor lelke megközelíti a semmi határát, ahol más nem lakik, mint a tiszta öröm , amelyet az jelentett, hogy részévé válhatott ennek a tájnak. Mintha maga is egy fa , vagy virág lett volna ezen a mezőn, ahol nem hiányzott boldogságához senki és semmi, és nem zavarta más, csak a fájdalom. Ayar aratásig maradt a parasztnál, ekkor Ikar lélegzete már kihagyott és Ayar érezte, hogy közelíti a halál. Félt, de kevésbé , mint gyermekkorában, amikor a szabadban kellett éjszakáznia a testvérével. A halál kevésbé ijesztette az idős parasztot, mint gyermeket az elveszettség érzése. Ayar úgy került vissza a palotába a függőágyába, hogy azt hitte, hogy hónapokat volt távol. Nagy csodálkozására Tapac elmondta, hogy ezúttal mintegy nyolc órán keresztül alhatott. Ayar ezúttal is kisétált a palotából, egészen a paraszt házáig, akit álmában látott, de az ajtót zárva találta. Mély lélegzetet vett, szemét a hegyekre emelte és arra vágyott, hogy oda mehessen, fel az egyik csúcsra. Igen, ez lesz az első, amit megtesz, ha végez a szertartásokkal- határozta el magában és eldöntötte, hogy nem is vár tovább, folytatja, amit elkezdett. Tapac persze csendesen szidta magában a királyt, hogy már megint egész délutánját a szertartás előkészületeire kell áldoznia. Azzal vígasztalódott, hogy talán ezután egy ideig békén hagyja majd. Észrevette, hogy Ayar teljesen kivirult a szertartások alatt, mintha új ember lenne, mosolyogott, tréfálkozott és terveket kovácsolt egy utazásról a hegyekbe. Tupac hitetlenkedve tekintett Ayarra, de remélte, hogy a Teremtő szolgálatára és a Nagy Összefüggés rendjére hivatkozva megússza a hegymászást. Amikor este átnyújtotta a főzetet a királynak, Ayar rámosolygott. Tapac ezen úgy meglepődött ezen a mosolyon, hogy majdnem elejtette a kelyhet főzetestül, szerencsére a király még idejében megfogta. Ayar ezúttal sokáig forgolódott a függőágyban. Mindenféle tervek kezdtek a fejében körvonalazódni. Elhatározta, hogy az utazás után meglátogatja a parasztokat, megnézi, hogyan lehetne vizet vezetni a földekhez. Ezúttal sem volt átmenet a két világ között, Ayar a részletes tervezgetésből hirtelen arra ébredt, hogy már éppen nem a földekre gondol, hanem számtalan új gondolat sugárzik át fején és új érzések kerítik hatalmukba. Ösztönösen tudta, hogy azok a vonalak, amiket maga előtt lát a falon , egy fiatal ember munkái, aki a temetkezési üregeket festi egy alagút mentén, Ezzel a fiatallal vett most lélegzetet, aki egy barátja sírhelyét festette. Ilyen sírhelyet még sosem látott Ayar. A festő, azokat a pillanatokat akarta itt látni, amelyek örömmel töltötték el barátját, annak életében. Lefestette a meghitt pillanatokat, barátját családja körében, a táncot az ünnepeken, a mulatozást, gyermekeinek játékát, csupa olyan dolgot, amelyet nem láni sírkamrákban. Ayart egyre jobban lekötötte a munka, olyan mélyen ásta bele magát az alkotás világába, hogy egyre közelebb csúszott a semmi széle felé, ahol már minden eltűnik, csak a munka felett érzett elégedettség öröme sugárzik, Ayar, szózatot hallott a semmiből: Gyere vissza, hozzám! A pillanat törtrésze alatt már tudta, hogy ki szólítja: egy krifa. A krifák a Nagy Összefüggésben a Teremtő szolgái voltak, , olyan lények, akik valaha emberek voltak, de mindenki örömere szolgáltak és ezért el tudtak szakadni a földi léttől, és életüket a haláluk után szellemlényként folytatták. A krifák vezették Nagy Összefüggés útján azokat az embereket, akik elvesztették örömüket az életben. A krifák, örök ifjúak voltak és szépségük olyan átható, hogy Ayar elragadtatásában, teljesen önkéntelenül , öntudatlanul megérintette a krifa jobb mellét kezével, mert ennél tökéletesebb formát még soha nem látot. A krifa erre szelíden megfogta Ayar kezét és azt mondta neki: velem jöhetnél, Ayar, de várnak a gyermekeid, nem azért gyógyítottalak meg, hogy lemondj a földi lét örömeiről. Menj a valóságodba. élj boldogan, mondta egyszerűen , búcsúzóul a krifa, majd egy kis szünet után még hozzátette: Ayar, kérlek, tégy nekem egy szívességet: ha visszamentél, adj Tapacnak, a főpapnak valami más hivatalt, mert már nem bírom az unott képét nézegetni a szertartásokon. Unott képpel ne szolgálja senki a Teremtőt!- tette hozzá a krifa kicsit bosszúsan, majd még egyszer Ayarra mosolygott és ezzel eltűnt az életéből örökre, Nem várta már meg, hogy a király felépítse csodás birodalmát, melyről még évszázadok múltán is beszéltek az emberek. |
Megjegyzések
Megjegyzés küldése