AZ ELŐÍTÉLETEK : LÉPTEN-NYOMON FÉLREÉRTJÜK EGYMÁST

Azt hiszem, hogy teljesen egyet lehet érteni az osztrák " Tantim " megállapításával mely szerint a nemzetiséget nem lehet fokozni, vagyis olyan, hogy  " rossz, orosz, porosz "  nem létezik, még akkor sem, ha ez tökéletesen megfelel az ember saját előítéleteinek. Tante még a  megboldogult Monarchia idejéből származott és átmentett  egyet´s mást abból a boldog világból, amelyben az ember Kassán született, Bécsben tanult  és Abbáziában nyaralt. Gondos nevelésének hála, én is tisztában voltam már tíz éves koromban azzal, hogy " magyar, magyarabb és legmagyarabb " nem létezik, hiába próbálják meg nekem egyesek ezt eladni az utóbbi időben. Mi mindannyian magyarok vagyunk, akik annak születtünk és a magyar kultúrában nevelkedtünk és akkor is azok maradunk,  ha mint az egyszeri bébiszitter, fél év külföldi tartózkodás után már idegen szavakat keverünk  a magyar beszédbe világnak csúfjára. Nem lehet magyarul elfelejteni, ez nemhogy nekem nem sikerült, aki több, mint 30 éven át éltem külföldön, de még annak a bácsikámnak sem 65 Amerikában töltött év után, kinek archaikus magyar nyelven írt levelei kamasz koromban mindig meghatottak.

Aki hosszabb ideig külföldön él, annak tapasztalataim szerint , többek között arra a képességére van szüksége, hogy alkalmazkodni tudjon egy idegen környezethez és idejét állandó tanulással töltse. Nem árt, ha ehhez  a képességéhez egy jó adag humor is társul. Erre nem mindenki képes persze, van akit annyira gyötör a honvágy, hogy nem alkalmas arra, hogy másik országban kezdjen életet.  Akit viszont hajt a kíváncsiság  és a megismerés vágya olyan élményekkel lehet gazdagabb, amelyekre soha nem tudott volna otthon szert tenni. Az alkalmazkodásra fordított többlet energiára addig van szükség,  amíg a környezet idegennek tűnik. Ez lehet akár nagyon hosszú idő is, ami alatt az ember különböző korszakokon megy át, a rácsodálkozástól kezdve a teljes beilleszkedésig , végül teljesen otthonosan mozog és a környezete már egyáltalán nem minősül újnak. A tanulási vágy viszont kis szerencsével örökre megmarad.

Egy ismerősöm azt mondta, feszélyezi, hogy kicsit mindig másnak kell lennie  Dániában, mint a többi, akkor is, ha semmit nem csinál, csak megszólal.  Azt válaszoltam neki erre, hogy tulajdonképpen mi mindannyian kicsit mások vagyunk, szép is lenne, ha mindannyian egyformák lennénk. Hiába élsz te évtizedeket külföldön, amikor kiderül, hogy máshonnan jöttél , kicsit mindig rád fognak csodálkozni. Kár azonban rosszindulatot feltételezni a rácsodálkozás mögött, jobb, ha az ember ennek előnyeire koncentrál: belőle ezen a helyen sosem lesz tizenkettő egy tucat.

A számottevőbb dániai magyar bevándorlás  1945 után indult meg, 1956-ban érkezett egy nagyobb csoport, majd szórványosan később még néhányan, de csak az utóbbi időkben duzzadt jelentősebbre a magyarok létszáma az országban. 

 Hozzám a  80-as években ide érkezettek csoportja áll a legközelebb, tekintve, hogy mi ugyanazon a Magyarországon voltunk gyerekek.  A Dániában eltöltött hosszú évek alatt dán barátaim  türelmesen viselték az állandó kérdezősködésemet, a kérdéseket, amelyek számukra néha bizonyára  furcsán hangzottak, de  mindig végtelen türelemmel és őszinteséggel válaszoltak nekem. Ezt akár általánosságban is elmondhatom a dánokról, örülnek annak, ha érdeklődést mutatsz a dán kultúra iránt . Szívesen és helyenként olyan imponáló őszinteséggel válaszolnak akkor is, ha nem ismernek közelebbről, hogy le a kalappal. A dánok igen szerényen viszonyulnak dánságukhoz, ez az egyik legszimpatikusabb vonásuk. 

Sok , nem régen Dániába került magyar szerint minden dán egy jéghegy és nincsenek is barátaik. Hogy miért gondolják ezt? Azért, mert a dánoknak elsősorban a család a fontos. ( Család alatt nem feltétlen megesküdött férjet, vagy feleséget értenek, hiszen a dánok nem kapkodják el a házasságot, hanem a gyermekeiket és azoknak apját, anyját ). 

Nem szokás hetente többször is a munkatársakkal ide-oda mászkálni munka után. Munka után minden idő a családé, az ember naptárát egy évre előre betöltik a családi események. Nem nagyon szokás bejelentés nélkül sem beállítani máshoz Egyszer egy magyar ismerősöm egy hirtelen vezérelt ötlettől vezérelve beállított hozzám, jó dánként úgy néztem rá, mint aki a Holdról jött, " hát te mit keresel itt ", aztán kapcsoltam, hogy ja persze, csak látni akart, " felugrott ", ahogyan mi magyarok mondjuk.

Akadnak tehát különbségek a szokások terén, nem is kevés. Valaki leejt egy darab papírt,a magyar felkapja és átnyújtja, abban a tudatban, hogy udvarias volt, a dán szól az  illetőnek, hogy leejtett egy darab papírt és megvárja, míg az saját maga felszedi a földről. Ha a dán látja, hogy te felveszed azt a papírt, nem  azt gondolja, hogy te milyen udvarias vagy, hanem azt hiszi,  hogy szükséged van egy kis mozgásra......

De ennél persze sokkal jelentősebb eltérések is akadnak. A  magyarok összetartás alatt sokszor  a közösséghez kapcsoló személyes kapcsolataikat értik, a dánok viszont a közösségért végzett munka kapcsán adódó együttléteket.

  A dánokra nyugodtan mondhatjuk, hogy összetartóak és ez alatt azt kell érteni, hogy Dániában óriási kultúrája van az önszerveződésnek. A dánok körében általános a felismerés, hogy a polgárok rengeteg dolgot meg tudnak saját maguknak szervezni, nincs hozzá szükségük az államra . Mindenféle egyesületben, helyi- és országos szervezetben,   önkéntes munka keretein belül tökéletes harmóniát tudnak megvalósítani a közösséggel, így kapcsolják össze a hasznosat a kellemes szociális élettel. A magyaroknál 1945 után , politikai okok miatt szinte teljesen kihalt az önszerveződés szokása és máig nem tudott olyan jelentőségre szert tenni, mint régen.  A felismerés tehát, hogy rengeteg dolgot az emberek maguk is meg tudnak szervezni saját maguknak helyi szinten és ráadásul még jól is érzik magukat közben Magyarországon még ma sem része a mindennapi életnek. Dániában 2004-ben az önkéntesek a GDP 9 százalékának megfelelő értéket teremtettek, 110 000 teljes munkaidős állásnak megfelelő időben. A lakosság 35 százaléka végez valamiféle önkéntes munkát. 

A munkavégzés területén is másféle kultúra honosodott meg, néha teljes a félreértés. Egy átlagos magyar alkalmazott azt hiszi,  ha a főnök azt látja, hogy munkaidő végeztével sem megy haza, hanem folytatja munkát, akkor  azt fogja gondolni, hogy nahát, milyen szorgalmas ez a Jani. A valóság ellenben az, hogy néhány nap múlva, az aggódó munkatársak, akik nem értik, hogy Jani miért  marad benn,  felajánlják a segítségüket , hogy  időben haza tudjon velük menni és ha továbbra sem megy Jani haza , mint a többi, akkor kérik a főnököt, hogy csoportosítsa át a munkát, mert nem lehet időre elvégezni..... 

Egy dán ismerősöm, aki egy ideig Magyarországon élt egy további különbséget úgy fogalmazott  meg: ha akarsz valamit és rákérdezel, hogy lehet-e, szabad-e, akkor a dán egyenesen megmondja neked, hogy igen kérem, vagy nem, kérem és bármelyiket válaszolta, attól fogva ahhoz tartsd magad, mert a SZABÁLYtól nem szívesen térne el, vagyis a döntése végleges. Ha viszont egy magyarnak teszed fel a kérdést, akkor kapásból azt mondja, hogy NEM és ezek után kezdődik az ALKU, amelynek végén akár igen is lehet abból a NEMből. Nos, ebből is látszik, hogy a szabályokhoz való viszonya az egyszeri dánnak és az egyszeri magyarnak nem ugyanaz.

Én azok közé tartozom, akinek vannak dán barátai és ezek a barátságok igen régi, igen mély barátságok. Nem vagyok sülve-főve együtt a dán barátaimmal, de ha baj van, akkor lehet rájuk számítani . Az elején, amikor ebbe az országba kerül az ember, csodálkozik azokon a dolgokon, amelyek mások, mint Magyarországon: miért kevés a fürdőszoba a régi munkáslakásokban, miért várják el, hogy a gyereked gólhelyzetben leadja a labdát csak azért, hogy más is próbálkozhasson a kapura lövéssel mikor a focit gólban játszák és miért kell a csapatszellemet előbbre helyezni.
25 év után már egyre kevésbé csodálkozol és csak hümmögsz, amikor a dán munkatársad csodálkozva néz rád, hogy felhúzod magad a magyarországi szegénységen, azon, hogy még mindig nem érte az ország utól Nyugatot és még csak nem is a Nyugat-felé vezető úton jár. Miért, kérdezi a dán kissé szégyenlősen, mert látom rajta, hogy nehezére esik megemészteni a helyzetet: miért idegesíted magad ezen, hiszen te már közénk tartozol. Persze morgok valami válaszfélét, de tudom, hogy látja rajtam, hogy nem teljesen értek ezzel egyet, pedig a szavában ott a befogadás, az a befogadás, amiért nagyon hálás vagyok. 

Idegenek  kérdésére, hogy honnan is jöttem,  az utóbbi években már szinte soha nem sikerül helyesen válaszolnom. Amikor azt válaszolom, hogy Magyarországról, akkor néznek rám, hogy nem ezt kérdezték, hanem úgy értették, hogy melyik koppenhágai negyedbe való vagyok, ha pedig azt válaszolom, hogy Østerbro-ról, akkor megint ott a baj, hiszen nem ezt kérdezték, hanem azt, hogy milyen országból..... Az ember soha nem lehet elég jó. 

Mára azért már megkötöttük a vérszerződést is, igaz, hogy nem a szokásos módon, hiszen amikor kórházba kerültem kaptam bőven dán vért az ereimbe és ezzel vált teljessé a lelki és tanulási folyamat, amelynek következtében ma, ha rákérdeznek, hogy mégis  minek vallom magam, ( ezt a kérdést kizárólag magyarok szokták feltenni, kicsit provokatívnak is érzem néha), akkor azt szoktam válaszolni, hogy  dániai magyar vagyok.