DÁNIA KÉZIKÖNYV: KÓBOR LELKEK ÉS SZELLEMEK

Mit tegyünk, ha kóbór dán kísértetekbe botlunk?

Dániai barangolásaim során eljutottam egy barátommal Jylland északi részére, ahol egy híres kastélyt látogattunk meg. Ami itt történt velünk, annak bizonyára van valami egészen egyszerű  magyarázata, ám ezt eddig még nem sikerült megtalálnunk. Tekintve, hogy dán kísértetekkel nem találkozik minden nap az ember, vagyis a helyzet igazán nem mondható hétköznapi élethelyzetnek, így érdemes rá felkészülni, ha mégis hasonló helyzetbe keveredne valaki, mint mi Voergaard-ban.

Egy hideg decemberi napon , az említett kastély, Voergaard szépsége lassan tárult fel előttünk. Nem az a hely, ahol már a parkolóból is láthatjuk, hogy milyen különleges építménnyel van dolgunk, hanem olyan kastély, amelynek szépsége, nem utolsósorban, míves részleteiben rejlik. Télen zárva tartják, így rajtunk kívűl nem akadt más látogatója kalandunk idején. Több  kilométeres körzetben sehol egy lélek.

Az épület nagyon jó állapotban van. Ezt legutóbbi gazdájának, Ejnar grófnak köszönheti, akinek igen kalandos élete volt.

Bár néhány forrás, köztük a kastély honlapja dán-francia grófként emlegeti Ejnar Oberbech-Clausen-t, de ez már első látásra is gyanús. Megtévesztő. Az ember ilyen névvel, hogy Oberbech és Clausen- nem születik dán grófnak, pláne nem franciának. Akkor mi az igazság? 

Ejnar valaha Franciaországban tanult és ott telepedett le. Titkárként dolgozott Chenue-Lafitte gróf és felesége mellett. A gróf halála után elvette feleségül annak özvegyét, egy híres sebész, Jules-Émile Péan lányát, 1910-ben. ( Jules-Émile Péan feltalált egy érfogót, amit róla neveztek el Pean- érfogónak )
Bár ettől a rangos házasságtól Ejnar még mindig nem lett gróf, de 1915-ben a feleség és a vagyon mellé már végre a grófi cím is társulhatott: a pápa római birodalmi gróffá nevezte ki , amiben nagy szerepet játszottak az óriási adományok, amikkel feleségével együtt a francia katolikus egyházat támogatták.

1941-ben, az asszony halála után Ejnar régi álmát válthatta valóra: eladta a négy francia kastélyt, amit felesége után örökölt és a francia állam engedélyével 12 vagonba rakatta a szintén az asszonytól örökölt fantasztikus műkincseket, Dániába irányította és berendezte velük Voergaard-ot, amit közben megvásárolt. Ezért láthatóak ma a kastélyban Francisco Goya, Peter Paul Rubens, Raphael, El Greco, Watteau és Frans Hals munkái, XIV. Lajos korabeli bútorok és több tárgy, amely Marie-Antoinette és XVI. Lajos tulajdonában voltak valaha és egy készlet is, Napoleon monogrammjával. 

Ejnar minden bizonnyal boldogan élt ezután dán kastélyában egészen 1963-ig, hiszen ez a hely maga volt a valóra vált álma. Amikor 80 éves korában meghalt, akkor a kastély és a birtok kezelését átvette egy családi alapítvány.
Feltételezem, hogy Ejnar szerette a kastélyt, hiszen nem csak ideiglenesen cserélte fel franciaországi lakhelyét vele, de végleg itt telepedett le és teljesen fel is újíttatott mindent. Ez volt életének végállomása, életének csúcsa: a voergaardi lét. Az élményt, amit a kastély ma nyújt, tehát nagyrészt neki köszönhetjük, no meg annak, hogy jól házasodott.

Természetesen a régebbi tulajdonosok is hagytak azért nyomot a kastélyon, Peder Reedtz pl., aki 1732-ben örökölte az épületet . Az ő megrendelésére készült a híres aranyszoba . Ebben a szobában a falakat aranyozott bőrtapéta borítja, olyan vaddisznók bőréből, amelyeket a kastély környékén ejtettek el.

Voergaard legendás birtokosai közül mindenképpen meg kell említeni Ingeborg Skeel-t is, ( 1545 – 1604), akinek kiváló tehetsége volt ahhoz, hogy örökölt vagyonát még tovább szaporítsa. 1560 körül ő emeltette a kastély főépületét. Ingeborg gazdagságát jellemzi, hogy esküvőjén maga a király is jelen volt. Óriási vagyona akkoriban nyilván nagy irigységet kelthetett.

Ingeborg korában a gazdag örökösöknők vagyonával férjük még nem rendelkezhetett kényük-kedvük szerint. A nők sokkal kevésbé voltak jogi szempontból kiszolgáltatva a  férjüknek, mint a későbbi korok hölgyei, mondjuk az 1800-as években. Ingeborg hatalmas vagyonából templomot is emeltetett és jótékonykodott. Nem ő az egyetlen markáns női alak a történelemben, akinek ennek ellenére rossz híre támadt. 

Számos példa van arra, hogy nagyon gazdag és nagy hatalommal bíró asszonyokat boszorkánysággal, vagy más gonoszsággal, kegyetlenséggel vádoljanak. Gondoljunk csak Ingeborg kortársára, a mi Báthory Erzsébetünkre ( 1560 – 1614 ). Ingeborg számlájára is írtak halála után mindenféle kegyetlenséget; hogy elsőszülöttét halálra ostoroztatta, hogy az építőmestert a várárokba taszíttatta, stb. stb.

Ez utóbbi azért érdekes, mert nagyon sok olyan hasonló történetet hallottam már, melyben az építőmesterrel végeznek, miután munkáját befejezte, nehogy máshol is ilyen szépet építsen: ez nyilván egy vándorlegenda, amit Ingeborg alakjához kapcsoltak, jóval halála után.
Nem zárom viszont ki, hogy az Ingeborg korában szokásos büntetési módokat az utókor jogosan találta nagyon keménynek.

Ott van pl. a kutya-lyuknak nevezett cella a kastély börtönében, amely sötét, nedves és annyira kicsi, hogy sem állni, sem feküdni nem lehet benne, csak ülni, azt is csak összekucorodva.
Az egyik szolgát Ingeborg állítólag kézlevágással büntette, mikor az fát lopott az erdőben és a szolgálólányaival is kegyetlenül bánt. Hogy mennyi igazság van a történetekben, azt már nehéz így utólag kihámozni, de azt állítják egyesek, hogy a kísértetjárás a kastélyban Ingeborg halálával vette kezdetét.....

A kastély legutóbbi ura lakosztályának szobái részben Ingeborg régi lakosztályához tartoztak és itt a kutyák többször viselkedtek különösen; vonítottak, majd lefeküdtek a földre. Ekkor Ejnar gróf szerint megjelent  Ingeborg szelleme, aki nem csinált semmi különösebbet, csak állt és nézte a szobákat.
A lovagteremből nyílik egy ajtó, amely még ma is az eredeti helyén áll, ez vezetett valaha Ingeborg lakosztályába. Ingeborg kísértete állítólag ezen szokott kopogni, ha zárva találja.
Kísértethistóriák ide, vagy oda, a történelmi bizonyítékok azt mutatják, hogy Ingeborg -a legendákkal ellentétben-, igen kegyes lélek volt: még férje életében, 1583-ban a jövedelmének egy részét a sæby-i kórház szegényeinek ajándékozta. Az említett kórházat ráadásul ő maga építtette.

Egy olyan átlagos téli napon, amikor mi ott jártunk,  a nagy múltú kis kastély sajnos zárva tart és a csodálatos gyűjteményt sem lehet ilyenkor megnézni, de mi mindenképpen a kastély felfedezése mellett döntönttünk, annak ellenére, hogy csak kívűlről csodálhattuk meg. 

Amikor áthaladtunk a várárok felett még eszünkbe sem jutottak a szellemek, amelyek a híresztelések szerint teljesen természetes részét képezik a helynek. A vérfoltra sem gondoltunk ekkor még, amely az egyik toronyszobában minden sikálás ellenére újra és újra megjelenik. Nem kérem, akkor mi még nem gondoltunk ilyen fura  dolgokra, csak mentünk és fényképeztünk. 

Ahogyan közeledtünk a kapuhoz, azt kérdezte tőlem kiránduló-társam, ugye, nem probléma, hogy itt tartózkodunk. Á dehogy -feleltem-, a riasztók ugyan biztosan be vannak kapcsolva, mint ahogyan ki is írták, de mi nem is szándékozunk bemenni. ( 2008-ban két festményt is elloptak a kastélyból, aztán ezek később  titokzatos körülmények között előkerültek, de ez egy másik történet ). 

Áthaladtunk a kapun és én, nem tudom miért,  egyenesen a régi börtön lejáratata felé vettem az irányt. Mintha mágnes húzott volna oda. Amikor az ajtaja elé értem,  zajt hallottam, olyan tompa zajt, mintha lenne ott lenn valaki, aki papírdobozokat húzgál a földön..... Nem, biztos, hogy nem képzelődtem, és biztos, ami biztos, visszamentem a társamhoz és megkértem, hogy fáradjon oda az említett lejárathoz és mondja meg, hogy hall-e valamit. Igen - mondta- hall, " olyan, mintha dobozokat húzgálnának" . Remek,- gondoltam magamban- akkor nem bolondultam meg!

Ekkor azt is közölte barátom, hogy ő az előbb azért kérdezte, hogy itt lehetünk-e, mert úgy hallotta, mintha valaki kopogott volna az ablakon, verte volna az üveget, amit ő úgy értelmezett, hogy ez a
valaki azt akarja a tudomásunkra hozni, hogy menjünk innen. Egyre jobb! Ekkor jutottak eszembe Voergaard kísértethistóriái.

Összeszedtem minden tudásomat, amit a kísértetekről tudtam. Ez nem is tartott sokáig, tekintve, hogy nem tudok róluk semmit, viszont visszaemlékeztem, hogy amikor egy másik dán kastélyban, Dragsholmban jártunk, azt mondta az öreg helyi lakos idegenvezetőnk, aki annyi kísértetet látott már életében, hogy csuda, hogy csak semmi pánik ilyen helyzetben, viselkedjünk csak teljesen természetesen és köszönjünk. Hát rajtam ne múljon az udvariasság: jó hangosan mondtam, vidékies tájszólással, hogy " Goddav " és a nyomaték kedvéért meg is ismételtem, hogy" Goddav, goddaaaaaaav "! , hosszan elhúzva a szó második részét." Napot, napot jó napot, vásároljon kalapot! "
Később tudatosult bennem, hogy  ez volt az a pont, ami után tulajdonképpen megszűnt a motoszkáló zaj.

Társammal ekkor megvitattuk, hogy vajon a patkányok tartottak-e népünnepélyt a pincében, vagy Ingeborg kísértete igyekezett-e megszabadulni a váratlan látogatóktól. Nem sikerült eredményre jutnunk, de ez nem is csoda, hiszen egyikünket sem lehetne azzal vádolni, hogy járatos lenne a szellemek világában. Mivel gyakorlatias ember vagyok, végül azt javasoltam, hogy fényképezzünk tovább mintha mi sem történt volna és így is tettünk, majd békével elhagytuk a kastélyt.

A dolog viszont nem hagyott nyugodni, mert  gyakorlatias természetem alapossággal párosul, így  a várárok felett szóvá tettem, hogy átéltünk valamit, amire nincs magyarázatunk, hiszen  nem tudhatjuk, hogy honnan jött a zaj . Javasoltam, hogy menjünk vissza külön-külön és amint visszaértünk, beszéljük meg, hogy történt-e valami szokatlan. Barátom megrökönyödve hallgatott, nem az a típus, akit  merészsége miatt szeretnek. Na mi van, kérdezte végül- csak nem edzed a bátorságodat?

De igen, kérem, én edzettem a bátorságomat, mert az az igazság, hogy nem akartam gyáván megfutamodni, ami így egy infarktus után azért már nem is bátorságnak, hanem kimondottan merészségnek számít. Dehát a fenébe is, mindig is tiszteltem a bátorságot. Sőt, nyugodtan mondhatom, hogy a túlélési képesség után a bátorságot tartom a második legnagyobb erénynek. Egyik példaképem Guyon Richárd, aki nem volt kimondottan egy zseni, de már a branyiszkói áttörés ELőTT megírta a győzelmi jelentését. Szóval nem volt kétséges, hogy visszamegyek és a végére járok a dolognak. A társamnak pedig nem volt más választása, mint velem tartani. Ha én visszamegyek, akkor neki is vissza kell.....

Nem szaporítom a szót, visszamentünk külön-külön, de nem történt az Ég adta világon semmi szokatlan. Miután a társam is visszatért, pár percig még csendben, titokzatos képpel mászkáltunk, végül megkérdezte, hogy átéltem-e valamit, majd megegyeztünk abban, hogy egyikünkkel sem történt semmi, bár ő hozzátette, hogy ennek ellenére igen kényelmetlen érzés kísérte, mintha valaki figyelné.

Mi tehát a tanulság? Egy téli látogatásnak is megvannak az előnyei, ( vagy hátrányai ), - ez csak nézőpont kérdése. Télen nem lépnek a tömegben a lábujjadra, mint nyáron , rendezvények idején, viszont kényelmetlen érzéssel járhat, ha felzavarod a békésen szundikáló Ingeborgok szellemét az elhagyatott dán kastélyokban. De ha ez vesztedre bekövetkezik, még akkor sincs minden veszve, ha nem felejted el udvariasan köszönteni ezeket a szellemeket. Sok szerencsét!