Alábbi írásom részlet a Magyar Liget , Skandináviai Irodalmi Baráti Társaság kiadványának Ághegy mellékletéből II. sorozat 5-6 szám — 2017/ 3-4
Nagy divat manapság mindenféle drága tanfolyamra járni, ahol megpróbálják elsajátíttatni a résztvevőkkel, meditációs gyakorlatokkal és különféle módszerekkel, hogy jobban át tudják élni azt, ami éppen velük történik, a jót és a rosszat egyaránt: arra törekedve, hogy teljes egészében regisztrálják a valóság történéseit, hogy íly módon jobban eggyé tudjanak válni vele. Ez azonban élettapasztalat híján elég nehéz lehet.
Hallottam idősebb embereket arról beszélni, hogy fiatalabb korukban hogyan szaladtak át sietve fontos eseményeken, amelyeket mai tapasztalataik birtokában sokkal jobban tudnának élvezni. Akkori eszükkel azonban nem tulajdonítottak nagy figyelmet annak, hogy mi is történik velük és körülöttük, már futottak is tovább a következő izgalmas eseményig. Nem tudom, hogy mennyire sikeresek ezek a tanfolyamok, amelyek a figyelmes szemlélődésre nevelnek, nekem kicsit meddő kísérletezésnek tűnik , hiszen valaki vagy figyelmes, szemlélődő alkatnak született, vagy nem. A többség legfeljebb idővel válhat azzá, amikor már nincs meg ifjonti ereje ahhoz, hogy összevissza szaladgáljon a világban. Meg vagyok győződve arról, hogy többen még a Másvilágra is úgy kerülnek át, hogy észre sem veszik, hogy mi történt velük. Szellemként is biztosan folytatják a sietős mosogatást, vagy azt az egyéb sürgős tevékenységet, amivel éppen akkor foglalkoztak, amikor elvitte őket a Kaszás.
Az önismeret szempontjából azonban én is nagyon fontosnak tartom a szemlélődést és ha csak egy kicsit is fejleszteni tudnak ezen a készségen a tanfolyamok megalkotói, akkor mindenképpen ajánlom ezeket. Egy próbát megér a dolog. Az évek múlásával, vagy az életritmus bármiféle lassulásával különös jelentőséget kapnak az emlékek, különösen az ifjúkori emlékek, a szülőföld. Az ember, gondolatban újra szemügyre veszi a múlt eseményeit. Sokan csalódnak, amikor hazautaznak, mert nem azt találják meg és nem úgy, ahogyan az emlékeikben él. Szülővárosommal mégsem ez a helyzet, Sátoraljaújhelyben pont az a megdöbbentő, hogy a lassú haldoklás következtében, külsejében, szinte semmit sem változott az elmúlt száz évben.
Egyetlen fontos változás történt:gyermekkoromban, ha át akartunk menni a város végébe, ami már Szlovákiához tartozott, komoly útlevél-és vámvizsgálaton kellett keresztülmennünk. A határ mind a két oldalán elszegényedett emberek laktak, tekintve, hogy a szlovákok sem nagyon fejlesztették a régiót. Messzebbre, a szlovák határon belül is szinte csak magyarok éltek, ők is biztos szívesen átjártak volna a határon napi szinten, mint mi, gyermekek, de mire a határok eltűntek , már én is felnőttem. Azoknak pedig, akik Trianon után már vissza sem térhettek Szlovákiába ilyen-olyan mondvacsinált ok miatt ekkor már régen késő volt, megöregedtek és már sehova sem akartak menni, megpihentek a magyarországi földben. A trianoni békeszerződésben folyónak előléptetett patak, a „hajózható " Ronyva sem lett sem szélesebb, sem bővizűbb Trianon óta. A városkép - a szépen felújított városközpont ellenére- szinte ugyanolyan, mint gyermekkoromban.A város már régen álomba merült, de megkövült létén eddig túltettem magam, azzal vigasztalódva, hogy a fejlődés hiányát ellensúlyozza egy kicsit a hihetetlenül szép látvány, amelyet a várost körülölelő, felejthetetlenül szép természet jelent.
Az utóbbi pár évben azonban már jól látható nyomai vannak eladó házak képében annak, hogy kezdetét vette az elvándorlás, amelynek magyarázata nyilván a csökkenő ipari munkalehetőségekben keresendő. Gondolom, hogy Nyugatra is sokan távozhattak a jobb megélhetés reményében mostanában és egyrészt megértem ezt, hiszen ki is hibáztathatna mást azért, mert jobban szeretne élni, másrészt remélem, hogy bárhova kerülnek az újhelyiek, viszik magukkal szívükben a várost és nem lesznek restek megtanítani a gyermekeiket sem magyarul, ha már ők maguk nem térnek vissza.
Az elvándorlás jelentős Újhelyen. 5-6 ezer fő eltávozása talán nem számít Budapesten, de egy 20 ezres kisváros életében ez már tényleg az utolsó felvonás kezdete. Szomorú , hogy végül nem a kommunizmusba és még csak nem is a szlovák nacionalizmusba fulladunk bele, hanem csak úgy, az egyre fogyó lehetőségekbe. Nem kell drága tanfolyamokra beiratkoznunk ahhoz, hogy lássuk ezt a szomorú, valós képet, nagyon fontos ezért, hogy külföldön élve is gondoljunk az otthon élőkre, ápoljuk nyelvünket és ragadjunk meg minden alkalmat, hogy segítsünk egymáson.
Nem kell ahhoz Magyarországon élni, hogy valaki szerethesse a szülőföldjét és tegyen érte. Néhány dolog felett nincs hatalmunk, ezeken rágódnunk felesleges, de ha valamit megtehetnénk és elmulasztjuk, az a mi hibánk. Ha nem tanítjuk meg magyarul a gyermekeinket, akkor elveszünk tőlük valamit, amit megadhattunk volna nekik, de mi lustaságból elmulasztottuk. Joggal kérdezik meg majd felnőttként, amikor saját nagyszüleikkel sem tudnak beszélni, hogy miért nem tanítottuk meg őket anyanyelvükre. Ha viszont nem sajnáljuk a fáradtságot és időt szakítunk erre, ezzel nemcsak gyermekeink, de szülőföldünk iránti szeretetünket is kimutatjuk. Patetikus szólamok helyett tettel , mert úgy az igazi. A nyelvápolás a családban, a külföldön élő magyarok lehetősége arra, hogy kimutassák a magyarság iránti szeretetüket.
Nagy divat manapság mindenféle drága tanfolyamra járni, ahol megpróbálják elsajátíttatni a résztvevőkkel, meditációs gyakorlatokkal és különféle módszerekkel, hogy jobban át tudják élni azt, ami éppen velük történik, a jót és a rosszat egyaránt: arra törekedve, hogy teljes egészében regisztrálják a valóság történéseit, hogy íly módon jobban eggyé tudjanak válni vele. Ez azonban élettapasztalat híján elég nehéz lehet.
Hallottam idősebb embereket arról beszélni, hogy fiatalabb korukban hogyan szaladtak át sietve fontos eseményeken, amelyeket mai tapasztalataik birtokában sokkal jobban tudnának élvezni. Akkori eszükkel azonban nem tulajdonítottak nagy figyelmet annak, hogy mi is történik velük és körülöttük, már futottak is tovább a következő izgalmas eseményig. Nem tudom, hogy mennyire sikeresek ezek a tanfolyamok, amelyek a figyelmes szemlélődésre nevelnek, nekem kicsit meddő kísérletezésnek tűnik , hiszen valaki vagy figyelmes, szemlélődő alkatnak született, vagy nem. A többség legfeljebb idővel válhat azzá, amikor már nincs meg ifjonti ereje ahhoz, hogy összevissza szaladgáljon a világban. Meg vagyok győződve arról, hogy többen még a Másvilágra is úgy kerülnek át, hogy észre sem veszik, hogy mi történt velük. Szellemként is biztosan folytatják a sietős mosogatást, vagy azt az egyéb sürgős tevékenységet, amivel éppen akkor foglalkoztak, amikor elvitte őket a Kaszás.
Az önismeret szempontjából azonban én is nagyon fontosnak tartom a szemlélődést és ha csak egy kicsit is fejleszteni tudnak ezen a készségen a tanfolyamok megalkotói, akkor mindenképpen ajánlom ezeket. Egy próbát megér a dolog. Az évek múlásával, vagy az életritmus bármiféle lassulásával különös jelentőséget kapnak az emlékek, különösen az ifjúkori emlékek, a szülőföld. Az ember, gondolatban újra szemügyre veszi a múlt eseményeit. Sokan csalódnak, amikor hazautaznak, mert nem azt találják meg és nem úgy, ahogyan az emlékeikben él. Szülővárosommal mégsem ez a helyzet, Sátoraljaújhelyben pont az a megdöbbentő, hogy a lassú haldoklás következtében, külsejében, szinte semmit sem változott az elmúlt száz évben.
Egyetlen fontos változás történt:gyermekkoromban, ha át akartunk menni a város végébe, ami már Szlovákiához tartozott, komoly útlevél-és vámvizsgálaton kellett keresztülmennünk. A határ mind a két oldalán elszegényedett emberek laktak, tekintve, hogy a szlovákok sem nagyon fejlesztették a régiót. Messzebbre, a szlovák határon belül is szinte csak magyarok éltek, ők is biztos szívesen átjártak volna a határon napi szinten, mint mi, gyermekek, de mire a határok eltűntek , már én is felnőttem. Azoknak pedig, akik Trianon után már vissza sem térhettek Szlovákiába ilyen-olyan mondvacsinált ok miatt ekkor már régen késő volt, megöregedtek és már sehova sem akartak menni, megpihentek a magyarországi földben. A trianoni békeszerződésben folyónak előléptetett patak, a „hajózható " Ronyva sem lett sem szélesebb, sem bővizűbb Trianon óta. A városkép - a szépen felújított városközpont ellenére- szinte ugyanolyan, mint gyermekkoromban.A város már régen álomba merült, de megkövült létén eddig túltettem magam, azzal vigasztalódva, hogy a fejlődés hiányát ellensúlyozza egy kicsit a hihetetlenül szép látvány, amelyet a várost körülölelő, felejthetetlenül szép természet jelent.
Az utóbbi pár évben azonban már jól látható nyomai vannak eladó házak képében annak, hogy kezdetét vette az elvándorlás, amelynek magyarázata nyilván a csökkenő ipari munkalehetőségekben keresendő. Gondolom, hogy Nyugatra is sokan távozhattak a jobb megélhetés reményében mostanában és egyrészt megértem ezt, hiszen ki is hibáztathatna mást azért, mert jobban szeretne élni, másrészt remélem, hogy bárhova kerülnek az újhelyiek, viszik magukkal szívükben a várost és nem lesznek restek megtanítani a gyermekeiket sem magyarul, ha már ők maguk nem térnek vissza.
Az elvándorlás jelentős Újhelyen. 5-6 ezer fő eltávozása talán nem számít Budapesten, de egy 20 ezres kisváros életében ez már tényleg az utolsó felvonás kezdete. Szomorú , hogy végül nem a kommunizmusba és még csak nem is a szlovák nacionalizmusba fulladunk bele, hanem csak úgy, az egyre fogyó lehetőségekbe. Nem kell drága tanfolyamokra beiratkoznunk ahhoz, hogy lássuk ezt a szomorú, valós képet, nagyon fontos ezért, hogy külföldön élve is gondoljunk az otthon élőkre, ápoljuk nyelvünket és ragadjunk meg minden alkalmat, hogy segítsünk egymáson.
Nem kell ahhoz Magyarországon élni, hogy valaki szerethesse a szülőföldjét és tegyen érte. Néhány dolog felett nincs hatalmunk, ezeken rágódnunk felesleges, de ha valamit megtehetnénk és elmulasztjuk, az a mi hibánk. Ha nem tanítjuk meg magyarul a gyermekeinket, akkor elveszünk tőlük valamit, amit megadhattunk volna nekik, de mi lustaságból elmulasztottuk. Joggal kérdezik meg majd felnőttként, amikor saját nagyszüleikkel sem tudnak beszélni, hogy miért nem tanítottuk meg őket anyanyelvükre. Ha viszont nem sajnáljuk a fáradtságot és időt szakítunk erre, ezzel nemcsak gyermekeink, de szülőföldünk iránti szeretetünket is kimutatjuk. Patetikus szólamok helyett tettel , mert úgy az igazi. A nyelvápolás a családban, a külföldön élő magyarok lehetősége arra, hogy kimutassák a magyarság iránti szeretetüket.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése