Sokféle erdő létezik, Dániába is jutott néhány különleges, de micsoda
különbség van közöttük: a jægersprisi õsfáshoz ( Sjælland ) képest a dán
királyok koppenhágai vadasparkjára (Dyrehaven) a kastély túlságosan
rányomta a bélyegét ahhoz, hogy izgalmasnak találjam, talán azért, mert sok a
látogató, akik itt kocognak, vagy lovagolnak és néha még biciklisták is feltűnnek.
Igaz, mondhatnánk, hogy a XVIII. századi történelem is érdekes, amit nem is
vonok kétségbe, de " parvenü " az ősi mítoszok világához képest....
Dániai élményeimet tekintve Jægerspris erdeje Sjællandon és a Dronninglund
környéki erdõ Jyllandon volt az a két hely, amely a legkülönlegesebb élményt
nyújtotta számomra. Ezek az erdők az ősi sirdombokkal (különösen Jægespris az õsfáival)
minden évszakban képesek bennem a meghatottság érzését kelteni. A királyi vadaspark
azonban, minden szépsége ellenére sem tud mindig megérinteni, mert a Dyrehavenben
nemigen képzelheti el az ember, hogy elragadja egy varázsló, vagy szembe jön vele
egy tündér. A képzelet ilyen játékaihoz csend kell. A Vadasparkban sokan
járkálnak, de a másik két erdőben az ember komolyan eljátszhat a gondolattal,
hogy varázslat éri és ez, jobb esetben be is következik a lelkében, mert isteni
nyugalom árasztja el.
A koppenhágai vadaspark erdeje egy dombos tisztást ölel körül, melynek
tetején áll az Eremitage, egy apró vadászkastély, Lauritz de Thurah
munkája (1734 - 1736)
A bécsi hangulatot árasztó épület VI. Christian parancsára épült.
Róla azt kell tudnunk, hogy õ volt a legunalmasabb király a dán
történelemben, az a király, aki azzal tette nevét emlékezetessé, hogy
elrendelte a boltok vasárnapi zárvatartását és bezáratta a színházakat is,
lévén, hogy mély vallásosságában - a pietizmus híveként - lelkén viselte, hogy
alattvalói, büntetés terhe mellett vasárnap templomba menjenek. Miután a
ledérnek ítélt koppenhágai szobrokat és festményeket is illendõ ruhába
burkoltatta, a dögunalmat azzal tetõzte, hogy nem elég, hogy elvett egy hozzá
hasonlóan dögunalmas német hercegnõt feleségül és még csak szeretõt sem tartott
mellette, aki némi életet vitt volna a Udvarba.
Az említett hercegnõ, Sophie Magdalene (af Brandenburg-Kulmbach) ,
egyébként szegény volt, mint a templom egere és kimondottan rossz partinak
számított, de sarkallta férjét a királyi hatalom látványos demonstrálására,
amint királyné lett belőle. Rábeszélte a királyt, hogy négy kastélyt is építsen
közel egymáshoz, hogy ezzel is emelje hatalmának fényét. Az
Eremitage-vadászkastély volt az egyik ezek közül.
Milyenek voltak a királyi vadászatok ebben az időben? Vadászni sokféleképpen
lehet, ebben az esetben ne egy Zrínyi Miklós féle vadkanvadászatot képzeljünk magunk
elé. VI. Christian szarvasvadászatának egyetlen célja volt, hogy királyi
személyének fontosságát hangsúlyozza.
A szarvast kutyákkal, hajtókkal órákig üldözték, míg a szerencsétlen állat remegő
ínakkal összerogyott a fáradtságtól. Ekkor a király leugrott nyergéből, és elegáns
mozdulattal, egyetlen szúrással leszúrta. Az elejtett vadat még csak el sem fogyasztották.
Mai szemmel nézve kegyetlen módja ez a vadászatnak, persze akkoriban senki nem
akadt fenn rajta.
Azon viszont kedvére hüledezhetett a dán Udvar, amikor Nagy Péter orosz cár
látogatóban járva Dániában részt vett egy vadászaton. Mikor felajánlották neki
a hajtás végén, hogy végezzen az állattal, a cár az elegáns szúrás helyett
fogta kardját magát és lecsapta a szarvas fejét. Dőlt a vér, a jelenlevők pedig
a meglepetéstől se köpni, se nyelni nem tudtak, ahogyan a mondás tartja. Az
orosz módi kissé eltért a dán szokásoktól…
A vadászat után a társaság visszatért a vadászkastélyhoz, ahol az eremitage
-asztalnál költhették el a frissítőket. Az asztalra a szolgák a földszinten, a
konyhában tálaltak, majd lifttel felhúzták az emeletre. Ez a kor divatja volt,
ma már az Eremitage az egyetlen hely Dániában, ahol a lift, legalább részekben
megmaradt. (Maga az Eremitage szó francia (ermitage) pontosabban görög
(ermites, / eremos (magányos), vagy eremia (sivatag), olyan kastélyokat
neveztek így, ahova a tulajdonos elvonulhatott a világtól.
Az eremitage-asztal biztosította, hogy az urak étkezés közben se érintkezzenek
a szolgákkal. Azelőtt, a középkorban, a szolgák állandóan nemes uraik közelében
tartózkodtak, de a későbbi korokban már nőtt a távolság (aztán a folyamat akkor
tetőzött, mikor már csengetni kellett a személyzetért). Az ermitage-asztal is a
szolgákat hivatott távol tartani.
A királyi vadászatok emlékét őrző vadászvágtát minden év novemberének első
vasárnapján rendezik meg Hubertusz-vadászvágta néven. Manapság már nem
szarvasra vadásznak, hanem egy lovast űznek a célig, a kastélyig. A lovas a
rókát jelképezi, kabátján egy rókafarok díszeleg. A közönség remekül szórakozik
a vágta idején, a legtöbben mindig a vizesárok környékén tartózkodnak és
várják, hogy a lovasok belepottyanjanak. Az éves Hubertusz-vágta sikere
leginkább attól függ, hogy hányan buknak bele ebbe a bizonyos árokba. Ha csak
egyetlen lovas, az nagyon rossz évjáratnak számít. Ha valaki elmulasztaná a
bukásokat, akkor este a TV-ben még megnézheti. De a koppenhágaiak nem szeretik
elmulasztani ezt az esemény és hosszú sorokban indulnak a vadaspark felé, hogy
élvezzék a természetet, mielőtt végleg rájuk köszöntene a vígasztalhatatlan
téli sötétség.
A pompás régi fák között 2000 szarvas és őz él a vadasparkban. Évente 700
példánnyal lehet ritkítani az állományt, amelyben fehér és fekete színűek is
legelésznek.
A
fehérek mindig különlegességnek számítottak, eredetileg egy szász hercegtől
kapta ajándékba a dán király őket és azóta elszaporodtak. Nem
automatikusan lesznek mindig fehérek az utódok, előfordul, hogy kimarad egy-egy
generáció és a fehér szarvasok hagyományos színű utódokat hoznak létre, de újra
visszatér a fehér szín egy későbbi generációval.
A kastély és környéke
a szarvasokkal különösen ősszel nyújt
felejthetetlen látványt, mikor az öreg fák bíborló leveleikbe öltözve maguk is
királyi fenségeknek tűnnek. Ennyi szépségnek, rajtam kívül, akinek a csendre is
igénye lenne, a legtöbben nem is tudnak ellenállni. Lassan a hivatásos
vadászoknak is egyre nehezebb a sok látogató miatt kilőni a ritkítandó
szarvasokat. A Vadaspark minden része tele van élettel, maga is egy élő,
lélegző hagyomány, amely minden tavasszal kivirágzik, mikor az óriási fák
kibontják leveleiket.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése