Nőnap és nőmozgalom Dániában

Márciusban Dániában is megünneplik a nemzetközi nőnapot. Ez a nap kicsit mást jelent Magyarországon, mint Dániában, erre utal a nőnap közkeletű dán elnevezése is, amely magában foglalja a küzdelem szót (Kvindernes internationale kampdag). Annak ellenére, hogy széles körben ünnepelnek Magyarországon és Kelet-Európában, többek számára már csak virágajándékozásban merül ki a nap. Dániában a nők nem kapnak virágot és szinte csak az aktivisták tartják számon ezt a napot. Magyarországon annak idején, a II. világháború után törvényekkel biztosították a nők egyenjogúsítását "felülről", míg Nyugat-Európában, így Dániában is, egészen más volt a helyzet ebben az időszakban, keményen kellett küzdeni a női egyenjogúságért, talán ezért van máig is jóval harcosabb kicsengése egy átlagember számára ennek az ünnepnek, mint Magyarországon.

Nem hulltak tehát egyszerre törvényekkel a nők ölébe Északon a jogok, harcolni kellett értük az ötvenes, hatvanas és hetvenes években, fokozatosan jöttek az eredmények és újra bebizonyosodott, hogy amiért megküzd az ember, az tartósan érték marad, nagyon fog rá vigyázni. Dániában az egyenlőség mind a családi, mind a politikai életre teljesen kiterjedt mára, 2000 óta a kormányposztok legalább 40 százalékát női miniszterek töltik be, 2012-ben a kormánytagok 47 százaléka nő volt és női miniszterelnököt is választott már az ország.
Magyarországon jócskán hagy maga után kívánnivalót a jelenlegi helyzet, amit nem kizárólag az jelez, hogy mennyire kevés a női politikusok száma, hanem az is, hogy az ember lányának társadalmi értékét egyre jobban abból a két szempontból vizslatják bizonyos meghatározó körök, hogy szép-e, és képes-e az anyaságra. Ez mindenképpen visszalépés a XIX. század felé, de nem mennék most ennek elemzésébe mélyebben bele.
Dániában mára már annyira teljes ez az egyenlőség, hogy akár a családi konyhára is teljesen kiterjedhet "milliméter-demokrácia" formájában, ahogyan azt viccesen emlegetik. Esetünkben ez akár úgy is lecsapódhat otthon, hogy az egyenjogúság nevében akkor is mind a két fél, a férfi és a nő is köteles főzni, ha az egyik fél analfabéta a konyhában. Akkor a milliméter demokrácia szabályai szerint mindenki a kozmás ételt eszi, így senkinek jogai nem szenvednek csorbát. Ez kicsit mulatságos persze, de legalább mindenki azzal a jól eső érzéssel eheti meg az oda égett ételt, hogy jogilag és erkölcsileg teljesen rendben volt a dolog.
Érdekesség, hogy Északon nem kékharisnyáknak, hanem vörösharisnyáknak csúfolták az egyenlőség női aktivistáit. A "vörösharisnyaság" gyökereit a múlt század hetvenes éveinek amerikai szocialista nőmozgalmaiban kell keresni, ennek tagjait nevezték így (Redstockings), a "kékharisnyaság" sokkal régebbi, a Kékharisnya Társaságok (angolul Blue Stockings Society) eredetileg a nők társadalmi szerepének javítása céljából jött létre Angliában, amit önképzéssel kívántak elérni. Később a "kékharisnya" negatív jelzővé degradálódott. Az emlegetett kényelmes kék színű harisnyát az összejöveteleiken az egyébként szokásos kényelmetlen fekete selyemharisnya helyett viselték.
A magyar fiúkat csak biztatni tudom, hogy ne felejtkezzenek meg a nap kedves, magyaros, virágos megünnepléséről, a dán hölgyek ezt általában meglepetéssel vegyes köszönettel szokták fogadni, bár készüljenek fel egy kis értetlenkedésre. Az egyenlőségre való tekintettel el kell nekik magyarázni, hogy miért kapják a virágot, mert nem nagyon értik, hogy simán azért is járhat valami, csak azért, mert nőnek születtek. Ez dán logika szerint majdhogynem megkülönböztetésnek számít.

 Egy kis történelem a nemzetközi nőnappal kapcsolatban, Dánia legrégebbi nőszövetsége (Dansk Kvindesamfund)

 

1910-ben tartották a II. szocialista nőkonferenciát Koppenhágában, amit Clara Zetkin hívott össze augusztusra. Az rendezvény felett két szociáldemokrata hölgy, Henriette Crone és Nina Bang bábáskodott és Nørrebro-n tartották, egészen pontosan a Jagtvej 69 szám alatti Munkások Közösségi Házában.
Mi másról folyhatott volna a szó ebben az időben egy ilyen konferencián, mint az általános választójogról, amit szerettek volna kiterjeszteni a nőkre is. Ebben az időben a dán nők még csak az önkormányzati választásokon szavazhattak (1908 óta) , de ugyanúgy nem szavazhattak az országos választásokon, mint ahogyan a világ többi részén sem, kivéve Finnországban.
A konferencián Clara Zetkin javasolta, hogy jelöljenek ki egy külön napot, amelyet a női választójogért folytatott harcnak szentelnek és a következő évben, 1911-ben már rendeztek is ilyet, és március 19-én Ausztriában, Dániában, Németországban és Svájcban megtartották a világon először a nemzetközi nőnapot.

Érdekesség, hogy a világ legelső demokratikusan megválasztott női minisztere a dán Nina Bang lett, aki az oktatásügyi miniszteri posztot töltötte be.
Hangsúlyozom, hogy Nina Bang demokratikusan megválasztott miniszter volt, és mint ilyen volt az első nő a világon, mert vannak, akik az orosz Aleksandra Kollontajt tartják az első női miniszternek (1872-1952). Aleksandrát viszont nem demokratikusan választották, hanem Lenin egyszerűen kinevezte az októberi forradalom után szociális miniszternek. Nagy különbség.

Viszont kétségtelenül Aleksandra Kollontajt tarthatjuk a világ első női nagykövetének. 1923-ban nevezték ki és a Szovjetunió szolgálatában járt Svédországban, Norvégiában és Mexikóban is.

Dánia legrégebbi nőszövetségét 1871-ben alapították és elsősorban a középosztály asszonyait fogta össze egy szervezetbe, akik alapjában véve semlegesek voltak pártpolitikai kérdésekben.
Céljuk volt, a nők gazdasági, szellemi pozícióinak erősítése önálló tevékenységeken keresztül a családban és a társadalmi életben.
Az 1900-as évekig elsősorban az oktatásban való részvételért és azért szálltak síkra, hogy a férjezett asszonyok is rendelkezhessenek saját anyagi eszközökkel, csak 1906-ban került a választójog kérdése terítékre, amit 1915-ben kiterjesztettek a nőkre is Dániában.
Ezek után az új cél már a gyermekek és a nők életfeltételeinek javítása és a teljes egyenjogúság volt. Több törvény is született ennek szellemében, amely pl. megnyitotta az utat a nők előtt a köztisztviselői állások betöltéséhez. Az I-II. világháború közötti időszak viszont már némi visszalépést eredményezett a korábbi eredményekhez képest.

A II. világháború után a család - és szociálpolitika került előtérbe, a hatvanas években a nők megjelenése a munkaerőpiacon, majd az abortuszkérdés állt középpontban. Ekkor sokan elhagyták a szervezetet, akik mind abortuszellenesek voltak, a 70-es és a 80-as években pedig a szervezet jelentőségét tekintve már teret veszített az új nőmozgalmakkal szemben.
A 90-es évektől kezdve elsősorban tájékoztató tevékenységet folytatnak, nem utolsósorban a bevándorló nőket és asszonyokat tájékoztatják dániai jogaikról.
A nők elleni erőszakkal is foglalkoznak, 2005 óta üzemeltetnek egy menedékotthont is (krisecenter), ahova a nők gyermekeikkel együtt elmenekülhetnek testi sértés és erőszak esetén otthonról.
A szervezetnek központi szerepe van a dán nőmozgalmak történelmében. Számos jelentős női politikust és jelentős személyiséget vonzott magához az idők folyamán és sokáig a nők érdekeinek legfőbb szócsöve volt Dániában.
A II. világháború idején, még 15 ezres volt a szervezet tagjainak száma, ez azóta kb. úgy csökkent, ahogyan az egyenjogúság növekedett. A jelenlegi taglétszám 500 fő.
Az egyenjogúság kérdése minisztériumi szinten ma is fontos ügy Dániában, bár a női egyenjogúság kérdését nem különítik el más csoportok egyenjogúságának kérdésétől, de aki látja, hogy még a dán utcakép is tele van babakocsit tologató férfiakkal, az tisztában van azzal, hogy ez ma már talán nem is szükséges.