1689-ben tűz ütött ki a koppenhágai Sophie Amalienborg kastélyban ( ez egy kisebb barokk kastély volt , nem keverendő a mai Amalienborggal ), egy operaelőadás alatt. 180-an haltak meg, köztük a " királyné mórja ", egy inas, Christian Carl.
Ez a kisfiú csak egyike volt azoknak a karibi, vagy afrikai születésű fiataloknak, akik inasként, vagy lakájként bukkannak fel az 1600-1700-as évek Koppenhágájának történelmében. Ezek közül az inasok közül többen is megjelennek a tulajdonosaikról festett portrékon, gazdájuk mellett állva jelezvén, hogy ezek az emberek elég gazdagok ahhoz, hogy megengedhessék maguknak az egzotikus áruk élvezetét, még akkor is, ha ezek az áruk történetesen, mint esetünkben is,- embereket jelentenek.
A rabszolgák státuszára a festményeken, a nyakuk körül a gyűrű utal. A turbán és a gyöngy a fülükben olyan részletek, amellyel az egzotikust kívánták hangsúlyozni a portrékészítők. Ezekkel az inasokkal a gyarmatosítás kezdetekor még csak a királyi ház és az arisztokrácia tagjainak kastélyaiban találkozhatunk. A régi arisztokrata-családoknak voltak ugyanis részvényeik és ültetvényeik a gyarmatokon, csak nem laktak ott. Az inasokat az ültetvényekről küldték a koppenhágai kastélyokba szolgálni.
Az 1700-as években azonban már a polgári házakban is megjelennek a rabszolgák. Azok a polgárok, akik a Nyugat-Indiákon éltek, hozzák magukkal őket. A polgári házakban azonban semmiben sem térnek el a feladataik a közönséges szolgálók dolgától és nem is láthatóak gazdáik mellett a portrékon. Ezeket a gyerekeket a "neger, morian, mohr " névvel illetik, ( magyarul mór, szerencsen ) és e kifejezés mögött sok kalandos és tragikus emberi sors rejtőzik. Jelenlétük a városban azonban már önmagában is kitágítja az akkori Koppenhága határait és arról tanúskodik, hogy Koppenhágát már akkoriban is érték különféle kulturális hatások.
Érdekesen árulkodik a kor viszonyairól pl. Dorothea Krag portréja, ( 1675-1754 ), aki egyike volt azoknak az arisztokratáknak , akik részt vettek a gyarmatosításban, amit úgy kell érteni, hogy egyik férje révén részvényekhez jutott a Nyugat-indiai-guineai Társaságnál, amely fegyvereket és más árukat szállított Afrikába. Innen a Társaság rabszolgákat vitt a dán Nyugat-Indiákra, a cukornád- ültetvényekre, végül pedig cukrot és rumot szállították onnan haza, Dániába. A szigetek gazdasága teljes egészészében a rabszolgaságra épült, aminek hivatalosan 1848-ban lett vége. A karib-tengeri Dán Nyugat -Indiák szigeteit , ( Sankt Thomas, Sankt Jan /angolul Saint John/ és Sankt Croix-et ) végül 1917-ben a dánok eladták az USA-nak 25 millió dollárért. A szigetek mai neve angolul United States Virgin Islands.
Azt nem tudjuk pontosan, hogy mi lett a kisfiú sorsa, akit a portrén láthatunk, de remélhetjük, hogy nyilvánvaló jogfosztottsága ellenére sem ment sora egészen rosszul, hiszen Dorothea Krag nem csak arról volt híres, hogy óriási összegeket költött a ruhatárára, de arról is, hogy igen jószívűen bánt a szolgáival. Mindenesetre a festmény alapján, látva, hogy Dorothea szinte védelmezően átöleli a gyereket, az apróság helyzete, hála Istennek, egyáltalán nem tűnik reménytelennek.
A gyarmati városok
A karibi Dán Nyugat-Indiákon három jelentős város volt: a szigetek mai fővárosa Charlotte Amalie, Christiansted és Frederiksted. Ezek közül Charlotte Amalie már a gyarmati idők kezdetén fejlődésnek indult egy erőd körül St. Thomas szigetén. A sziget festői hegyeivel és termékeny völgyeivel leginkább földi Paradicsomra emlékeztet és akkor még nem is említettük a csodás partvidéket és a strandokat, amelyek közül a leghíresebbet Magens Bayt, a legszebbnek tartják a karibi térségben. Charlotte Amalie városa egyetlen hosszú utcából kúszott fel a hűvösebb, szellősebb dombokra az idők folyamán, amelyeken a tágas, előkelő házak épültek. Mivel a város többször is leégett, így a ma látható legrégebbi ház is az utolsó nagy tűz után (1832 ) épült.
St. Croix szigetén, amelyet 1733-ban a franciáktól vásárolták meg a dánok két nagyobb város is felépült, Christiansted és Frederiksted. Szabályos utcáikkal leginkább barokk európai városra emlékeztettek ezek a települések. A kormányzónak 1755-ben palotát emeltek Christiansteden, amely mellett több más pompás középület is emelte a város fényét. Ezek körül épültek fel a gazdag ültetvényesek árnyékos, boltíves, kőből épült villái a városközpontban, amelyek a kormányépületekkel együtt fővárosi rangot biztosítottak a településnek akkoriban.
A másik jelentős város St. Croix szigetén Frederiksted. Ez a település ugyan soha nem lett olyan nagy, amilyenre eredetileg tervezték, és 1878-ban le is égett, de aztán újraépítették viktoriánus angol gyarmati stílusban.
A városok előkelő házai az utcáig nyúltak, hátul udvarral és kerttel, no meg a rabszolgák szálláshelyével és egy konyhaépülettel. Kezdetben együtt laktak az európaiak a szabad afro-karibiekkel, de 1764-ben felépült az első külön negyed az afro-karibieknek, melyet Savane-nek neveztek el, Charlotte Amalie városában. Ezt aztán több hasonló negyed is követte, de a legjellemzőbb mégis az volt ezekre a városokra, hogy a nagy európai házak közé ékelődtek be a szabad afro-karibiak apró házai. A szabad afro-karibiek között sok kézműves, kereskedő, mosónő valamint kocsmáros és prostituált is akadt.
A szigetekre a dán utazási irodák rendszeresen szerveznek utakat, és ha ezek nem is tartoznak az olcsó kategóriába, mert jelentősen megdrágítja az utazást a távolság, de a képek alapján elmondhatjuk, hogy minden pénzt megérhet a látvány, amely ott fogadja az utazót. A Norwegian a szezon elején elérhető áron kínál jegyeket. Ne sajnáljuk a pénzt egy jó szállodára, mert ha a sziget csodás is, de a közbiztonság jócskán hagy maga után kifogásolnivalót. Ezenfelül különféle védőoltásokra is szükségünk lesz az utazáshoz.
Élet az ültetvényeken
A dán Nyugat-Indiák szigetei minden szépségük mellett, a korabeli egészségügyi viszonyok között egyáltalán nem voltak veszélytelenek európai telepesek számára. Még korunk jóval fejlettebb higiéniai viszonya között is több, mint ajánlatos, beoltatni magunkat az utazás előtt ( Hepatitis A, Hepatitis B és tífusz ellen mindenképpen),
A gyarmati időkben már a hosszú tengeri úton is sokan meghaltak, így a börtönökből próbálták toborozni a telepeseket, akiknek 6 évi munka után szabadságot ígértek. A vállalkozó szellemű foglyok közül szinte senki sem élte túl ezt a hat évet. A munkaerőt a szigeteken az afrikai rabszolgák jelentették, akiket egyre nagyobb számban hoztak a szigetekre, aminek az lett az eredménye, hogy a lakosság legnagyobb részét már igen rövid időn belül ők alkották. 1830-ban 3700 fehér mellett 26 ezer rabszolga és 13 ezer felszabadított rabszolga élt.
A rabszolgák főként az ültetvényeken dolgoztak, ahol cukornádat termeltek. A cukor volt a gyarmatok fehér aranya, melynek előállítása sok európait tett gazdaggá.
AZ 1700-as évek közepére a cukornád termesztése kiszorította a dohány- és fűszertermesztést és csak a gyapottermesztés állta vele a versenyt. Az ültetvények alkották a szigetek gazdaságának fundamentumát. Az 1800-as években kezdett csak a cukor ára esni, és ez hozzájárult ahhoz, hogy a dánok végül eladták a szigeteket, amelyek birtoklása akkor már egyre kevesebb haszonnal kecsegtetett.
Az ültetvények romjai ma is láthatóak. A malmok, ( amelyekben a cukrot préselték ) és az egyéb segédépületek mellett, amelyek a cukor előállítására szolgáltak ( pl. cukorfőző ), egész falvai voltak a rabszolgáknak.
Az ültetvényeken mindig akadt hordókészitő, mert a cukrot és a rumot hordókban szállították. ( A cukortermelés egyik mellékterméke volt a sűrű, barna melasz, amiből a rumot állították elő ). A legfontosabb munkás mégis a cukorfőző rabszolga volt. Munkája nagy szakértelmet kívánt.
A rabszolgák és a felügyelö lakhelye mellett az ültetvényhez tartozott egy külön épületben a közös konyha, a " dobbantós " illemhelyek, és a rabszolga-kórház. A képet tyúkólak és istállók tarkították és ciszterna is volt esővíznek.
Ha a ültetvény tulajdonosa maga is az ültetvényen lakott, akkor központi helyen építette fel a lakhelyét, ahonnan beláthatta az egész birtokot. Ennek az épületnek kevés, de nagy szobái voltak, magas mennyezete a szellőzést segítette, boltíves ablakai pedig árnyékot adtak.
Érdekes látvány, ahogy ezeknek az ültetvényeknek a romjait lassan visszahódítja a természet. Korunkban ugyanis már szinte semmiféle mezőgazdasági termelést nem folytatnak a szigeteken és az ültetvények romjait bekebelezik a fák. A sziget lakói ma a turizmusból élnek főleg, ezen felül pedig olajfinomításból, az elektronikai és textilüzemekből, a gyógyszergyártásból és az órakészítésből. No és persze ne feledkezzünk meg a rumkészítő üzemekről sem.
Az ültetvényeken folyó munka nehéz volt. A rabszolgák reggel öttől este hétig dolgoztak általában, betakarítás idején pedig egész nap. Gyakorlatilag kényükre-kedvükre bánhattak velük gazdáik, de ezek a gazdák nyilván szerették volna elkerülni az állandóan fenyegető felkeléseket, ezért 1733-ban úgy szabályozták a törvények a viszonyokat, hogy elismerték, hogy a rabszolgáknak is van saját akaratuk, amely engedetlenségben nyilvánulhat meg. Bár ez a szabályzás az engedetlenek büntetését a hatóságokra bízta, gyakorlatilag ezt gazdáik maguk végezték el. V. Frederik 1755-ös rendelete pedig, amelyben elismeri a rabszolgák jogát arra is, hogy ne válasszák el a családjuktól , és öregkorukban és betegségükben támogassák őket, csak papíron élt. A gyarmat helyi vezetői ugyanis éltek azzal a jogukkal, hogy a törvényeket a helyi viszonyokhoz igazíthatták és ezzel megtorpedózva a jószándékot, ki sem hirdették a szóban forgó törvényt.
Bár a rabszolgaságot eltörölték 1848-ban, de a volt rabszolgák élete akkor sem sokban változott, ezért 1878-ban felkelésre került sor. Dánia ekkor már egyre inkább igyekezett megszabadulni a szigetektől, amelyek egyre több problémát okoztak. Vége volt a cukortermelés aranykorának , a szigetek nem hoztak semmi hasznot, sőt egyre többe kerültek. Hosszas, többszöri egyezkedés után került sor a szigetek eladására, amelyek így a felfedezőjüktől , Kolumbusztól kapott névükön lettek az USA külbirtokai. Kolumbusz, aki második útján fedezte fel a szigeteket Szent Orsolyáról és az őt követő szűzekről nevezte el Virgin ( Szűz ) szigeteknek. Mai nevük végül így lett Amerikai Virgin-szigetek.
A Dán Nyugat-Indiák lakosságának túlnyomó többsége ( 90 százaléka ) már az 1700-as évekre különböző hagyományokkal, nyelvvel és vallással érkező nyugat -afrikaiakból állt, akiknek utódjai aztán egy olyan közös kultúrát hoztak létre, amelybe európai elemek is keveredtek éppen úgy, mint az együttélés során kialakuló közös , " kreol " nyelvbe. Mivel az afrikai vallásokat soha nem tiltották be, így a keresztény hatások ellenére még az 1800-as évek végén is áldoztak ételt és ajándékokat a szigeteken afrikai isteneknek és élt a hit, mely szerint a halottak vándorolni fognak, ha nem kapnak megfelelő temetést és áldozatokat.
Az afrikai dán posztok
Afrikában is rendelkeztek a dánok néhány kereskedelmi területtel az Aranyparton, ahol hét erődöt építettek fel, amelyek közül egy, Fort Christiansborg ma is épen áll. Itt van a mindenkori ghanai elnök lakhelye. Az afrikai rabszolgakereskedelemmel kapcsolatban mellesleg meg kell jegyeznünk, hogy a rabszolgasorba kerülők nagy részét a saját előljáróik, főnökeik adták el fegyverekért cserébe. Nem kevés ember sorsáról beszélünk, hiszen a becslések 80-100 ezerre teszik azok számát, akiket eladtak és akik immár rabszolgaként dán-norvég hajókon szelték át az óceánt és érkeztek meg a Dán Nyugat-Indiákra. Egy részük maradt csak a Dán Nyugat-Indiákon, voltak olyanok is, akiket itt megvásároltak és tovább vittek.
Az afrikai erődöket 1850-ben Dánia Nagy-Britanniának adta el.
Ami pedig az ázsiai dán jelenlétet illeti, 1616-ban alapították meg a Kelet-Indiai Társaságot, amely India déli részén Tarangambadi-ban, ( dánul Tranquebar, vagy Trankeb ) , vásárolt meg egy területet. Itt építettek fel egy erődöt. Tranquebar-nak ma 10 ezer lakosa van, halásztelepülésként és iskolavárosként ismert. A dánok emlékét többek között egy múzeum is őrzi.
Tranquebaron kívűl 1755-ben három másik kis dél-indiai településre is kiterjedt a dán illetőség , ezek voltak Serampore , Achne és Pirapur. Serampore-ban a dánok egyetemet is alapítottak 1829-ben, amely máig is működik. A település kb. 25 km-re van a régi Calcutta-tól.
Végül minden indiai birtokát eladta Dánia Nagy-Britanniának, kivéve a bengáli-öbölben fekvő Nikobar -szigeteket, (dánul Frederiksøerne) , amelyek eladásával 1869 -ig vártak. Érdekesség, hogy a szigetek gyarmatosításával az osztrákok is próbálkoztak Mária Terézia uralkodása alatt abban a hitben, hogy a dánok végleg elhagyták a szigeteket. Az egyik szigetnek állítólag még magyar parancsnoka is volt. A kalandnak aztán az lett a vége, hogy a fiúk hazahajóztak, a dánok pedig visszatértek a szigetekre.
A csodálatos, trópusi Nikobar-szigetek különleges növényekben és állatokban rendkívűl gazdagok ( lásd a térképet ).
Él itt bordás krokodil és kérgesteknős is, amely a legnagyobb ma élő teknős a világon. A Nikobár-szigeteket 2013-ban az UNESCO , az Ember és bioszféra programjának (Programme on Man and the Biosphere (MAB)) keretein belül létrejött természetvédelmi rendeltetésű területnek, úgynevezett bioszféra-rezervátumnak nyílvánította. A képek tanúsága szerint a szigetek azon ritka helyek közé tartoznak a Földön, ahol még összhangban élhet egymással ember és természet.
A ’Szabadság / Freedom’ elnevezésű szobor ma központi helyen áll a Karib-tenger mind a három szigetén, amely 100 évvel ezelőttig Dánia gyarmata volt.
A negyedik Freedom szobrot most Koppenhágában készülnek felállítani, ez lesz az első hivatalos emlékmű, amely arra korra emlékeztet, amikor Dánia 100 000 rabszolgát tartott a cukorültetvényeken a szigeteken.
Koppenhága polgármestere is fontos közterületen kívánja látni a szobrot , amely a dán történelem egy sötét korszakának jelképe. Ezt a korszakot szerinte meg kell világítanunk és meg kell vele békülnünk.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése