A reggeli fény és a meleg korán felébresztette Pietrot ezen a napon is. A férfi néhány másodpercig merőn maga elé bámult, majd lusta mozdulattal lerúgta magáról a könnyű takarót. Eszébe jutott a meghívás a palotába, amely olyan váratlanul érte, hogy kétszer is megkérdezte a küldöncöt, nem tévedett-e, valóban magához rendelte a királyné. Hihetetlennek tűnt a dolog, hiszen a királyné, mióta megérkeztek a budai Udvarba és ennek már jópár éve, szinte soha nem kívánta látni. Nem volt kíváncsi sem Pietro dallamos verseire, sem mesteri lantjátékára, amellyel mindenki mást elbűvölt maga körül. Annál is furcsább volt ez, mert Beatrice komoly patrónusa volt saját fajtájának, udvartartása minden itáliai tagjának szinte szívén viselte sorsát. Pietro ugyan erősen kételkedett abban, hogy a nőnek dobog-e egyáltalán szív formás keble alatt, ám ez nem zavarta abban, hogy hosszú költeményekben áradozzon annak szépsége mellett kiváló erényeiről is, ha a ritka palotai meghívások során erre alkalma adódott.
A férfi tisztában volt azzal, hogyan került be a királyné kíséretébe annak idején, mikor apja parancsára elindult szeretett szülővárosából a távoli Magyarországra. Pietro apja a királyné orvosa és bizalmas embere volt, amikor Beatrice még csengő szavú, mézszőke hercegnőként gondtalan napjait élte Nápolyban. A fiatal fiú segített apjának, szedte a gyógyfüveket a főzetekhez és pontosan ismerte ezeknek hatásait. A hercegnőnek szánt füveket is maga szedte le, hogy csillapítsa a fejfájást, a gyomorrontást és ő szedte le ahhoz a főzethez is a füveket, amelyről apja mindössze annyit mondott neki: erről soha senkinek egyetlen szót sem ejthetsz. Pietro szeme tágra meredt, ahogyan a főzetet beleöntötte abba a míves, zöld üvegbe, amelyet apja magával vitt a palotába. Nem mintha csodálkozott volna a dolgon, a nápolyi fajta szinte semmin sem csodálkozik, inkább aggódott, nehogy egy éjjel valaki elvágja a torkát az előkelő magzatelhajtás titkának birtokában, mert ezen sem csodálkozott volna senki Nápolyban. A torkát azonban nem vágták el, hanem amikor a hercegnőt eljegyezte a magyar király, apja közbenjárására, kivételes szerencseként bekerült Beatrice kíséretébe.
Az isteni Beatrice-így nevezte verseiben a királynét- azonban láthatóan nem tekintette kivételes szerencsének társaságát és ritkán nyílt alkalma előtte csillogtatni szikrázó tehetségét verseivel és zenéjével.
Annál inkább értékelte a király a hallottakat, egyszer a palota kertjében még meg is szólította Pietrot, akinek szíve ekkor dagadozott a büszkeségtől. A kertben pihenő királyné kísérete köréből, messziről figyelte a jelenetet és néhány nap múlva megparancsolta, hogy újonnan alapított füveskertjét kezelje.
A füveskert a városon kívül, legalább két órányi járásra esett az Udvartól, így Pietro ezentúl ritkán járt Budán, tekintve, hogy a füveket egy küldönc vitte be a városba az udvari orvosnak. A kerthez egy kis ház is tartozott, ahol csodásan érezte magát. Amikor reggel kilépett az ajtón a virágok közé szinte Istent vélte felfedezni maga körül. Eltölt a Szentlélek-suttogta ilyenkor, az ájtatos szavakkal szinte teljesen ellentétes kéjes gyönyörűséggel maga elé.
Pietro talán soha nem került volna ilyen messzire az otthonától, ha apja nem nősül meg másodszor is, de a fiú édesanyja meghalt és öregedő apja egyszer csak fiatal asszonyt hozott a házhoz. Minden megváltozott ekkor. Az új asszony nem sokkal volt idősebb 16 éves mostohafiánál. A fiú apja, Lorenzo azt tervezte, hogy egyetemre küldi Pietrot és orvost farag belőle. A jóeszű gyermek 14 évesen már latinul verselt , a királyi palota templomában énekelt és élvezetes hangokat pendített ki lantjából, amelyet apja egy helyi mesterrel készíttetett el számára. Amikor bemutatták az ifjú hercegnőnek és Beatrice először hallotta játszani még tapsikolt is elragadtatásában, de mindez már a múltba veszett, ahogyan Pietro ifjúsága és az egyetemi tervek is. A lobbanékony fiatalember nem kedvelte meg apja új feleségét és az egykor békés házat egyre többször verték fel a veszekedés hangjai. Pietro hamar megbékélt az egyre szaporodó perpatvarok után, de az asszony újra és újra csupa panasz volt, valahányszor férje átlépte a küszöböt. Meg sem várta, hogy megmelegedjen már zúdította rá a szóözönt, sírt, toporzékolt, sikoltozott és szórta az átkot Pietrora. Az öregedő orvos pár hónap után már csak nyugalmat szeretett volna és hajlott arra, hogy fiát minél messzebbre küldje a háztól. Kapóra jött neki a hercegnő készülő házassága. A fiúnak sem volt ellenvetése az utazással kapcsolatban. Fájt ugyan apja árulása, de némi kárpótlást jelentett, hogy messze földeket járhat be. Beleegyezésének másik oka Angelica volt, gyermekkori pajtása. Angelica apja egy előkelő, de elszegényedett nápolyi család sarja volt és az ő édesanyja is korán elhalálozott. Tágas házuk, egy kisebb, régi palota egy kőhajításnyira állt Pietro otthonától. Lorenzot majdhogynem baráti viszony fűzte a leány apjához és magával hozta fiát is az orvosi vizitekre, amlyek általában egy kiadós , kedélyes beszélgetéssel értek véget, míg Pietro és Angelica vidáman ugráltak a kertben. Pietro sokszor mesélt a kislánynak mindenféle történetet, amelyet ő maga talált ki. A fehér bőrű, gömbölyű kislány ilyenkor áhítattal hallgatta, sötétbarna szemében a sárga foltok csillogtak, míg szemét lehúnyva el nem aludt fejét Pietro ölében nyugtatva egy nagy diófa alatt.
Mire Beatrice házassága a magyar királlyal terítékre került Angelica gyönyörű leánnyá serdült. Levetette gyermekkori párnáit, karcsú idomain mindenki szeme megakadt, kivéve Pietroét, aki nem volt ugyan érzéketlen a női szépség iránt, de Angelicara szinte testvéreként tekintett továbbra is. A mesélések továbbra is folytak, de megváltoztak ezek a mesék. A fiú olvasmányairól mesélt és a kegyeletes történetek mellett kevésbé kegyeletesek is helyet kaptak. A leány mindent úgy fogadott, ahogyan Pietro neki elmesélte. Egyszer arról beszélt neki a fiú, hogy ostobaság a vak engedelmesség, aminek az lett az egyenes következménye, hogy Angelica bezárta öreg dajkáját a kamrába, mikor a vénség megpróbálta meginteni. Nem, Angelica nem volt túlságosan gyors észjárású, a szegény, töpörödött öregasszony sokáig rimánkodott, hogy engedjék ki, míg végre egy szolgáló zavarni merte Angelica apját és jelentette az esetet. A megdöbbent atya egyrészt kiengedte a kétségbeesett öregasszonyt, másrészt jót kacagott, mikor Angelica elmesélte neki, hogyan beszélt Pietro az engedelmességről. Ah, hogy bízz saját ítéletedben, óh édes Angelica, Pietro azokra értette, kiknek Isten eszet is adott, hogy ítéletet tudjanak hozni- nevetett az öreg.
Angelica vak hite Pietroban akkor vert véglegesen gyökeret lelkében, mikor az utazási előkészületeket váratlan esemény szakította meg a nápolyi palotában, ahonnan az esküvői menet elindult Magyarország felé. A hercegnő teljes kísérete a várban szállt meg, hogy kora reggel indulhassanak a hosszú útra, a magyarok országa felé. Pietro és Angelica délután a kertben sétáltak. A leány roppant izgatott volt, mert hallotta, hogy a francia király egy oroszlánt küldött ajándékba, amely nemrégen érkezett és ideiglenesen egy verembe zárták valahol. Angelica még soha sem látott oroszlánt és arról faggatta Pietrot, hogy milyen is ez az állat, nem mintha Pietro már látott volna valaha oroszlánt, de legalább olvasott róla. Pietronak kicsit már elege lett a leány kérdéseiből és hirtelen ötlettől vezérelve úgy gondolta, hogy megtréfálja. Angelica- mondta sejtelmes hangon, tanulmányoztam a fehér mágiát, varázsolok neked egy oroszlánt, csak kicsit legyél csöndben, csitt, mert megfájdult a fejem. Varázsolsz egy oroszlánt ? Ismételte kicsit hitetlenekedve Angelica. Igen, igen, csak húnyd be a szemed és ne nyisd ki, míg nem mondom, hogy szabad szólt Pietro és már előre kacagott a leányon, aki kinyitja majd a szemét és nem találja a vadállatot. Nem veszélyes az oroszlán? faggatózott tovább a leány, Biztos, hogy nem veszélyes? Nagyon veszélyes, de ne félj, nem fog bántani, hiszen én varázsolom neked mondta Pietro, miközben egészen másra gondolt magában: Istenem, milyen hiszékeny, milyen édes és milyen fárasztó is az ő Angelicaja, aki behúnyta a szemét és átszellemült arccal várta, hogy Pietro szólítsa.
Soha nem derült ki, hogy a francia király oroszlánja, hogyan jutott ki a veremből, bár a későbbiekben, a palotában támadt pánik után hosszasan keresték a felelőst. Amikor megjelent a kertben a fenevad, Pietro a rémülettől szinte belenőtt az édes anyaföldbe. A leány még mindig lehúnyt szemmel állt, révedt félmosollyal az arcán, miközben a vadállat néhány méterre elsétált előttük. Láthatóan jóllakott volt a dög, mert nem sok figyelemre méltatta a kővé vált fiút és a csendesen mellette álldogáló leányt. Pietro végre összeszedte magát és rekedt hangon suttogni kezdett: Angelica kinyithatod a szemed, azt hiszem, ez lesz itt az oroszlán. Angelica pillái ekkor felrebbentek, hogy tagjaiban kővé válva láthassa , hogyan ugrik át az állat a sövényen és tűnik el a szemük elől.
Szűzanyám, te valóban tudsz varázsolni rebegte a lány és a félelemtől és a megdöbbenéstől sírva fakadt. Ettől a perctől kezdve Angelica szentül hitt abban, hogy Pietro valóban varázsló, és varázslók között is a jobbak közül való.
Ahogyan a reggel lustán kúszott előre Pietro gondolatai Nápoly felől magyarországi életére terelődtek, amely nem sok jót hozott számára. Szolga volt, ha királyi szolga is és mindenben a királyné kegyétől függött. Az első években még ész nélkül reménykedett abban, hogy maga felé tudja fordítani ezt a kegyet, de egyre keserűbben vette tudomásul, hogy a felséges asszony csak azért hozta magával erre az útra, hogy szem előtt legyen.Pietro, apja halála után már csak egyedül volt birtokában a nő keserű titkának. Annak a nőének, akitől egész élete függött.Olyan csapda volt ez, amelyből illúziónak tűnt a szabadulás.
Visszamehetett volna Nápolyba, de apja időközben elhalálozott és özvegye, aki két gyermeket is szült apjának átvette a házat.Pártfogók nélkül, ennyi év után még annyira sem boldogult volna Nápolyban, mint Magyarországon. Csak abban reménykedhetett, hogy egyszer majd Beatrice, egész életének szolgálataiért méla undorral neki fogja ajándékozni a kis házat a szolgálóval együtt, akit egy hirtelen ötlettől vezérelve már az első napon Nanának nevezett el. Fiatalabb éveiben természetesen még jobban megalázkodhatott volna úrnője előtt, hogy pénz híján is feleséget szerezhessen magának, de erre már nem vitte rá a lélek. Beatrice fürdött a hízelgésben, olyan kelléke volt ez méltóságának, amelyet teljesen természetesnek vett, de nem volt ostoba és Pietro csodálkozott volna, ha a nő nem látott volna át rajta. Talán ezzel együtt is fogadta volna Pietro hódolatát, vagy egyenesen élvezi, ha a férfi könyörgőre fogja a dolgot, de nem volt képes megtenni...
Annál fényesebben teltek Budán Angelica napjai, aki Beatrice kedvenc udvarhölgyévé vált. A leány élvezettel fésülte a királynéi fejet, hűséges és elkötelezett volt irányában és szinte soha nem látott át Beatricén, kinek úgy vágott az esze, mint a beretva.Régebben sokat mesélt Angelica úrnőjéről és Pietro tisztán látta Beatrice szeszélyes játékait, amelyekkel irányította udvaroncai életét. Született cseleszövő volt, aki magáért a játék kedvéért szeretett játszani. Ez a nemtelen játék annyira betöltötte egész lényét, hogy nem átallott szolgái körül is hálót fonni,mint valami legyet elejteni készülő pók, amely részvétlenül figyeli a vergődést, pedig udvartartásának tagjaira nem volt hatással a nagypolitika, játékának igazi színtere.
Senki előtt nem volt titok, hogy a király megosztja terveit feleségével, de ahogyan telt az idő egyre hidegebb szelek fújtak a királyi pár között és a nő, hogy kielégítse a hatalom iránti vágyát nem átallotta cselszövő játékának színterét áttenni saját udvartartásába. Mindenki tartott a királytól, még Beatrice is, aki igyekezett kedveskedő, ellenállhatatlan oldalát mutatni feléje. Mátyás király azonban bizonyos kérdésekben nem engedett és Beatrice ilyenkor dúlt-fúlt és udvarhölgyeit üldözte rosszkedvében. Pietro fejében csak egyetlen egyszer fordult meg komolyan, hogy a királyné lábai elé vetve magát, minden ellenszenvét feledve őszinte könyörgésre fogja a dolgot, mikor szegény Angelica boldogságát látta veszni.
Pietro ifjúi vágyainak ugyanis tökéletes megfelelt az a néhány itáliai udvarhölgy és helyi szolgáló, akik kegyeiben részesítették a vonzó, göndör hajú, finom arcú zenészt, kinek modora sem hagyott semmi kívánnivalót maga után, de Angelica, aki születésénél fogva is előkelőbb vérből származott joggal számíthatott arra, mikor egy jóképű , helyi nemesifjú megkérte kezét, hogy a királyné, aki egyébként élvezettel gondoskodott nápolyi védenceinek magyarokkal kötött házasságáról nagylelkűségről tanúskodva kipótolja majd hozományát és az esküvő költségeit is állja. Beatrice ebben az esetben azonban megmakacsolta magát. Angelicanak nagyon tetszett kérője, de nem engedett heves vágyainak. Szerelmes közeledést fogadva rávezette a László nevű ifjút arra az istenfélő felismerésre,ha tejet akar inni, kénytelen lesz megvenni a tehenet is. Angelica szemmel láthatóan mégis sok mindent tanult a királynétól.
Házassági szándékát azonban hiába jelentette be Beatricenek csak dührohamot váltott ki vele. Hálátlannak nevezték, mert el kívánta hagyni úrnője szolgálatát, sőt a királyi kereplő odáig vitte, hogy a világtól elvonuló, magukat Istennek szentelő apácákat állította példaképként a halálravált Angelica elé, hiszen földi uralkodót szolgálni is legalább annyira tiszteletreméltó, mint Istent, jelentette ki. Hát nem jó-e neked itt velem? Lehet-e panaszod bármire is? Nem halmozlak-e el kegyeim minden jelével?-dühöngött tovább magából kikelve.
Óh, a felséges ribanc! suttogta magában Pietro, mikor idáig jutott gondolataiban, miközben Nanát bámulta, ahogyan a vénasszony összekészítette ruháit, amelyeket már csak a budai várban akart magára ölteni. A ribanc! Ismételte meg hangosan magyarul is. Nana meglepett tekintettel nyugtázta a férfi szavait, kinek gondolatai már továbbsuhantak a zokogó Angelicára és a csalódott László esküvőjére, aki végül egy magyar nemeskisasszonyt tett asszonyává. A lakodalmat Budán tartották és a királyi pár is részt vett a vígasságon, amelyet nem a magában a városban, hanem a Budát szelíden körülölelő hegyekben rendeztek.Az alkalomra sátrakat húztak fel egy nagy tisztáson, az asztalok roskadoztak az ételek alatt, az emberek kurjongattak, Angelica pedig, aki szintén jelen volt a lakodalmon a könnyeit nyeldeste és hangtalanul sírt összevissza bolyongva az asztalok között. Ekkor került sor Pietro második varázslatára, ezúttal azonban már nem akaratlan cselekedetről beszélünk. Ezt a varázslatot már nagyon is akarta Pietro.
Beatrice királyné kedvetlenül ébredt a nevezetes napon. A korai kelés kezdett szokásává válni, de ennek okát nem értette. Máris öregedne? Budára érkezése óta alakja kissé megtelt, de ez nem állt rosszul neki és hiába bámulta a tükröt reggelenként az öregedés jelei után kutatva mikor Angelica a haját fésülte, csak egy fiatal arc bámult onnan reá vissza, amely még a tükörben is igyekezett minél fenségesebb kifejezést ölteni. Nem öregszel mondta neki ez az arc, uralkodónak születtél. Egy uralkodó nem öregszik.
Angelica ezen a reggelen is gondosan bontogatta a királyi sörényt a tükör előtt. A leány halovány volt, szemei karikásak és a bánat még a hangját is szürkévé tette. Eh, megnyugszik majd, gondolta Beatrice, szemét a tükörre függesztve, saját tükörképébe kapaszkodva, mikor eszébe jutott Angelica románca Lászlóval. Nem engedhetem el magam mellől, most még nem, fűzte tovább gondolatait. Angelica mulattatta és bár nem volt nagy a két nő között a korkülönbség, Beatrice néha úgy érezte, hogy sokkal idősebb Angelicánál, amiben nem kis szerepet játszott, hogy a lány olyan őszintén és ártatlanul butuska volt, hogy szinte meghatódott rajta. Beatrice különös módon erőt merített ebből az ártatlan butaságból és megerősítve érezte magát pozícióiban általa.
A királyné kedvetlensége tartósnak bizonyult. Míg udavarhölgyei felöltöztették arra gondolt, hogy valaki elátkozhatta. Számba vette a királyra gyakorolt befolyását, amely egyre csak fogyott. Ennek ékes bizonyítékaként egyre szaporodtak a szóváltások közte és Mátyás között. Ki átkozhatna meg engem, ha nem az a boszorka Edelpeck Borbála, Corvin János anyja? A királyné ingerültsége tovább fokozódott mikor Mátyás természetes fiára, Corvin Jánosra gondolt, végül Angelicára szólt, hogy rendezze vonásait és öltsön magára egy kis méltóságot, mert nem bírja nézni a savanyú képét. Ezek után Beatrice udvarhölgye kíséretében elindult, hogy jelenlétével emelje az ifjú nemesúr esküvőjének fényét.
A pap már az előző nap megáldotta az ifjú pár frigyét és a Nap is kegyesnek mutatkozott másnap az ifjú párhoz, hogy méltóan ünnepelhessenek a szabadban, mert sütött hét ágról. Talán még erősebben is tűzött, mint szokott augusztus elején, a fülledt levegő és a kiégett fű szinte esőért kiáltott.
Pietro az udvari zenészek között foglalt helyet és lantjátéka közben is próbálta tekintetével Angelicat követni. Mikor végre szünetet tartottak, oda ment a lányhoz, aki lázasan suttogta neki, hogy beszélni szeretne vele és egészen messzire vitte a sátortábortól , majd egyszerre térdre ereszkedett a fűben, megfogta Pietro kezét és szótlanul lehúzta , hogy a férfi is leüljön vele szemben. Miután ez megtörtént kitört belőle a szó. Azt akarom, hogy minden és mindenki eltűnjön innen, ne tartson tovább ez az ünnep, az én szégyenem. Orvosságot keresek, óh bárcsak ezek a hölgyek és urak kullognának vissza a városba és ne én lennék ilyen nyomorult. Pártában fogok meghalni, Pietro, úrnőnk nem enged és nem is fog soha, attól félek.
Pietro hallgatta a leányt, szívét szánalom töltötte el. Rendelkezz velem Angelica, mit tehetek érted- kérdezte, mire a leány csodálkozva nézett rá. Hogyhogy mit tehetsz értem,hiszen most mondtam, hogy azt akarom, hogy ne tartson tovább az ünnep. Pietro ledöbbent ... és ... ezt én intézzem el?Ha Pietro már eleve nem ült volna, most a csodálkozástól biztosan leül. Hirtelen megijedt, hogy a leány agya teljesen megbomlott a vészes történtek hatására. Angelica ekkor a szemébe nézett és teljes biztonsággal kijelentette : varázsló vagy, megteheted! Ha nem teszed meg, megölöm magam! Érted Pietro? Megölöm magam, ismételte, most már kiáltva. A hang komolyságából ítélve Pietronak semmi kétsége sem maradt, hogy a kétségbeesett leány nem viccel.
Angelica, ígérd meg, hogy nem teszel kárt magadban! kérlelte, összetört barátnője kezét a sajátjába téve.Mindent megteszek, amit csak akarsz, te bolond, mindent, csak térj észhez! Érted-e, térj eszedhez! A leány ekkor nagyot sóhajtott. Menj vissza a táborhoz, szólította fel Pietro: most azonnal! Indulj!
Angelica engedelmesen felállt és elindult a sátrak felé, a férfit pedig elöntötte a fojtogató keserűség. Neki nincs senkije ezen a világon, se anyja, se apja, se jóakarója, pedig az Isten verje meg, mindenkinek van, még az ügyeletes szeretőjének is ott az impotens férje, akihez tartozik,de neki, neki tényleg csak ez az egyetlen lény, Angelica létezik, aki iránt valamiféle kötődést érez, de a gyengeidegzetű Angelicát nem fogja tudni visszatartani attól, hogy ne önkezével vessen véget életének..... valaha híres lantművész szeretett volna lenni, de egyedül fog maradni, egy senki és semmi lesz. Hosszú perceken keresztül ült a fűben a kétségeesés hullámai között hánykolódva.Talán egy fél óra is eltelt, vagy több, azt hitte, talán maga is meg fog bolondulni. Keserű kínjában egy versikét kezdett el ismételni, amit már nagyon régen talált ki. Nem latinul, kötött formában, hanem saját anyanyelvén szólalt meg:
Napsugár, arany fény, szívedbe a bő ér.
Hold, hold ezüst ár, kit keresel, kire vársz.
Fák, fák, csendes láz, átölel a halk varázs.
Szólj, szólj, okosat, nyissuk ki a kapukat.
Lásd, lásd, múltadat, összes gyarló titkodat.
Elmondta a versszakot egyszer, majd még egyszer és elmondta harmadszor is és negyedszer és még sokszor, jó néhány percig nem is igazán tudta, hogy mi történik körülötte. Arra eszmélt, hogy megdördült az ég és sötét fellegekből villámok kezdték az eget szántani. Eszmélésének pillanatában már a felhőszakadás szele is elérte és a kövér cseppek megindultak a föld felé, hogy zuhatagként ömölve az ünneplő sokaságra beűzzék a sátrakba a kiabáló embereket. Pietro nem szaladt el az eső elől, kommótosan, majdhogynem boldogan lépkedett vissza a tábor felé, még a humora is visszatért. A szörnyű pillanatok után elégedetten nyugtázta, hogy nem is volt olyan rossz prezentáció ez az égiháború egy kezdő varázslótól. Köszönöm Uram! tette hozzá, szemeit az Égre függesztve, mert szeretett volna biztos lenni abban, hogy az Úr hozzájárulásával történt, ami történt és még véletlen sem a Gonosz mesterkedett.
A lakodalomnak a vihar véget vetett, az eső csendesedett, majd újra erősen kopogott a sátrak vásznán. A viharvert társaság néhány óra után feladta, sátrat bontott és viszakullogott Budára, Angelica pedig nem ölte meg magát, sőt néhány évig úgy tűnt, hogy megadja magát sorsának és nem is panaszkodott Pietronak, akinek harmadik és utolsó varázslata ahhoz a naphoz kötődik, mikor Beatrice parancsára elindult a füveskertből a budai várba.
A Nap már magasan állt az égen, mikor Pietro , lóháton megérkezett Budára. A városban nagy volt a nyüzsgés, laktak itt németek és magyarok majdnem ugyanolyan arányban, de itáliaiak és zsidók is tarkították a városképet. A kézművesek a Váralján kínálták portékáikat házaiknak aljában.A tehetősebb kereskedők feljebb, a magaslaton éltek, a németek a hegy közepén, a város központjában. Plébániatemplomuk környékén szerdánként tartottak nagyobb vásárt, míg a magyarok az északi részt foglalták el, ők is a saját plébániatemplomuk melletti piactéren találkoztak leginkább. Tőlük keletebbre a zsidónegyed állt. A város egyre épült mióta Pietro Magyarországra érkezett, a messzi földekkel kereskedő polgárok jómódjáról tanúskodtak az épületek. A férfi bólogatott jobbra is,balra is, mert ha nem is volt fontos figurája a városnak, de ennyi év után már ismert néhány helyi polgárt és egy-két német szó is ragadt rá az évek során. Ilyenkor, szombatonként a magyar piactéren tartottak vásárt és Pietro Nanának köszönhetően tökéletesen beszélt magyarul, így nemcsak az itáliai kolóniában voltak távoli ismerősei.
A férfi agya bólogatás közben is lázasan járt, kutatta-kereste meghívásának okát, de sejtelme sem volt, hogy mi válthatta ki a hirtelen királyi kegyet. Fabrikált magában egy őszintétlen verset Beatrice köszöntésére, ez a legkevesebb volt, amit az úrnő elvárt egy udvaronctól. Bárhogyan is forgatta a szavakat, azok szétszaladtak, makacsul ellenálltak és Pietro maga is látta, hogy úgy kígyóznak elő, mintha írójuk mindennek az ellenkezőjét gondolná,mint amit kimond. A kivételes erőlködés végül meghozta gyümölcsét és talált egy alkalomhoz illő, bár majdnem illetlenül rövid üdvözlést. Most már csak az istenverte hirtelen véremet kell megfékeznem, gondolta magában és azzal a feltett szándékkal lépett a palotába, hogy nem fogja elveszteni a fejét, bármi is jusson tudomására. Magára öltötte magas nyakú zekéjét, övvel a derekára szorította és hideg akarattal ment a királyné színe elé. Beatrice szinte soha sem volt egyedül, de most kiparancsolta udvarhölgyeit a teremből. Pietronak nem sikerült Angelica kedves arcát felfedeznie a hölgykoroszúban és az is nyugtalanította, hogy Beatricének olyan mondandója volt, amelyhez nem keresett tanúkat.
A nő aranyszálas, drágakövekkel nehezített ruhájában, büszke tartásásával valóban felséges jelenségként tornyosult a férfi előtt.Pietro meg is eresztett egy Isteni Beatricet, de az úrnő türelmetlenül félbeszakította egy mozdulattal. Nem vagyok kíváncsi a verseidre, Pietro, mondta röviden, nem ezért hivattalak. Pietro érezte, ahogyan a nyugtalanság felfelé kúszik testében a lábától indulva és forrósággal önti el a fejét. Angelica beteg, az orvosok már mindent megpróbáltak, de semmi sem segít, folytatta a királyné.Majd feléje intve, megadta az engedélyt, hogy szóra nyithassa a száját. Beszélhetsz, mondta és szemeit Pietrora függesztette, miközben ujjaival idegesen dobolt az asztalon. Felséges úrnőm ,milyen kórság támadt Angelicára?-kérdezte Pietro és a torka is elszorult.
Senki sem tudja, nem beszél senkivel, ül az ágyán és hajlong előre-hátra, hangzott a válasz. Nem eszik semmit és az italt is úgy kell beletölteni. Az orvosaim tehetetlenek. Beatrice hangja aggodalomról árulkodott, majd arca kisvártatva fura fintort vett fel: Angelica szerint varázsló vagy, tette hozzá gúnyosan. tehát meg tudod gyógyítani. Nos, ha megteszed, nem leszünk hálátlanok. Talán engem is te átkoztál meg? -kérdezte provokálóan egy kis szünet után.
Pietro legalább olyan eszes volt, mint Beatrice, azonnal átlátta a veszélyt, amely ezekben a szavakban rejtőzött,de távolról ösztönösen látni vélte az esélyt is a szabadulásra, amely feléje bólintott. Gyanította, hogy a királyné fél az átkoktól.
Varázsló? kérdezte olyan könnyedén, amennyire csak tőle telt. Angelica tréfálhatott, Felség.A varázslók gonosz lények ,de hogyan is kívánhatnék én rosszat felséges úrnőmnek, jótevőmnek, hogyan is tehetnék olyat, mint egy varázsló, hogyan küldhetnék vihart, vagy okozhatnék meddőséget, ahogyan ezek az ártó lények teszik, kiktől óvjon a Mindenható Isten, mikor egyetlen vágyan, hogy nyomorult életemet felséged lába elé tegyem. Amikor a férfi kimondta a szavakat amelyekkel a királyné meddőségének okára célzott, Beatrice arca bíborszínűre váltott, de nem veszítette el lélekjelenlétét egyetlen pillanatra sem, még akkor sem, mikor Pietro eképpen folytatta:
Azt hallottam,a varázslók leírják gonosz cselekedeteiket és ha elhaláloznak, bárki elolvashatja, hogy mit tettek....Istenkáromló lények ők, Felség.
Egy szót se többet, megégettethetnélek Pietro! mondta a nő olyan szelíden és olyan nyugalommal, hogy Pietrot a víz is kiverte,de nyugalmat erőltetett magára és méltó párjaként felelt a királyné nem is olyan burkolt fenyegetésére.
Felséged mindent megtehet, hiszen hatalmas úrnő, de Felséges királyunk nem kíván újabb boszokánypert a Palota falai közé hozni. Pietro egyenes célzást tett Edelpeck Borbálára, akit Beatrice megpróbált boszorkányság vádjával a törvény elé citálni. A király dührohamot kapott a hírre. Pietro nem volt egészen járatlan a budai várban folyó eseményekben, mindig igyekezett, saját érdekében megbízható forrásokból hallani arról, hogy mi történik Budán, ha nem is lakott már a Palota közelében. Egyetlen közelebbi barátja, egy magyar, aki János névre hallgatott és a király kancelláriáján dolgozott mindig ellátta hírekkel poharazgatás közben, sőt még a füveskertbe is kilovagolt néhanapján Pietrohoz, hogy megbeszéljék a világ dolgait. Most hasznát vette barátságuknak.
Arról nem is beszélve, zárta szavait a férfi,ha megégettetne Felséged, akkor hogyan tudnám meggyógyítani utána Angelicát.
Beatrice először azt hitte, hogy rosszul hall, aztán teljesen váratlanul elnevette magát, elvégre igaza volt a féregnek, akkor is eltaposhatja, ha már meggyógyította Angelicat. Egy ilyen férget csendesen is el lehet tenni az útból, egy kocsmai verekedés , vagy egy tőr is megteszi a szolgálatot. Ámbár ha a nyomorult írt volna a királynak egy levelet, akkor lehet, hogy magyarázkodásra kényszerül Mátyás előtt. Micsoda aljas kígyó ez itt, pedig az apjával sosem volt baj. Lehet, hogy Angelicának tényleg igaza van és valójában varázsló.....- erre a gondolatra a királyné megborzongott.
Gyógyítsd hát meg barátnédat!- mondta, színlelt részvéttel a hangjában, nem leszünk hálátlanok. Bízom hűségedben és tudom, hogy fáradhatatlan leszel szolgálatunkban fejezte be beszédét.
Beatrice kegyesen csókra nyújtotta felséges kacsóját és Pietro mély undorral megcsókolta, majd kihátrált a fényes lakosztályból, hogy remegő lábain eljusson Angelicához, akit lakhelyén szörnyű állapotban talált meg. A leány lesoványodva, cserepes ajkakkal ült az ágyán. Pietronak fogalma sem volt arról, hogy megismerte-e egyáltalán, mert egyetlen szót sem szólt hozzá, még akkor sem, amikor karjaiba vette és megitatta valahogy, majd kiadta a parancsot, hogy értesítsék a királynét, hogy engedélyével távozna és magával vinné Angelicát, szolgálójával együtt, hogy meggyógyítsa. A királynénak nem volt ellenvetése, Pietro pedig magával vitte a füveskertbe Angelicát, aki még mindig nem beszélt, de legalább engedelmesen mozgott, amint kitámogatták és szekérre tették ruhásládájával egyetemben.
Pietro feltételezte, hogy a szolgáló, aki velük tartott Beatrice szeme és füle lehet a házban, ezért a legtávolabbi zugban kapott helyet, míg Angelicát saját szobája mellett szállásolta el, melynek asztalán nagy összevisszaságban hevertek a lapok, amelyekre Pietro a füveskert növényeit rajzolta.A rajzok mellett ott voltak a leírások is arról, hogy melyik növény milyen bajra gyógyír. Nana ismerte a helyi füveket, Pietro pedig nagy tudósa volt apja jóvoltából az itáliai növényeknek és a házban töltött évek alatt feljegyzései egyre szaporodtak. A végén már nemcsak a gyógynövényeket írta le környékbeli kószálásai után, hanem a fákat, a bogarakat és minden élőlényt, amely körülvette a természetben.
Kora nyár volt és a kert már majdnem teljes pompájában mutatta magát Angelicának, kinek reggelijét Pietro minden reggel maga készítette el a főzettel együtt, amellyel a leányt az első időkben szinte folyamatosan álomban tartotta. Maga is Angelicával reggelizett és megpróbált annyi ételt tömni a betegbe, amennyit csak bírt,majd a kertben ücsörgött egy kicsit a néma leány társaságában, végül a szobájába vitte, hogy újra és újra a jótékony álomnak adja át. Angelicának nem volt láza, testiekben egészségesnek látszott, ha nem is nagyon akart enni. Nem beszélt,de mikor ébren volt, szemei követték a férfit, aki úgy társalgott vele, mintha minden felvetésére választ kapott volna.Esténként újra kivitte a kertbe, hogy meséljen neki, mint gyermekkorukban, vagy lantját pengetve énekelt olyan dalokat, amelyeket tudott, hogy Angelica kedvel.Néhány nap múlva Pietro kiadta a parancsot Nanának, hogy melegítsen vizet és töltse meg a dézsát. Bement Angelica szobájába és hálóingével együtt betette a bábuként viselkedő testet a meleg vízbe. A leány vizes ingének látványától azonban hirtelen egészen összezavarodott. A vihar, amely ekkor benne támadt a látványra jócskán felülmúlta az égszakadást, amely szétkergette a lakodalmas népet hajdanán László úrfi esküvőjén.
Pietro, ki oly gyengédségről tudott tanúságot tenni a világgal és főleg Angelicával szemben soha nem gondolkodott saját maga felől túl sokat. Megrázkódott és elnyomva egyre terebélyesedő vágyát Nana további gondjaira bízta Angelicát, majd a kerttel foglalatoskodott egész nap.
Elmúlt a nyár, és egy este Pietro már kezdte feladni, hogy barátnőjéből valaha is szót fakaszt. Lehet, inkább meg kellett volna, hogy etesselek az oroszlánnal annak idején, mondta neki egy délután, miközben az ősz vörös színeibe hajló kertet szemlélte. Az oroszlán- ismételte Angelica. Ez volt az első szó, amit három hónap alatt hallottak tőle. Pietro felugrott ültéből és örömében megcsókolta a nőt, újra érezve magában a pillanatok alatt összefutó fellegekből keszülő égiháborút, melynek létét most már kezdte maga is jegyezni. Egyszer majd bolond érzelgős öreg ember lesz belőlem gondolta, hiszen az itt csak Angelica.
Az elkövetkező napokban és hetekben a lány beszélni kezdett, Pietro pedig másféle főzetet kotyvasztott neki, amely már nem borította Angelicara a jótékony alvás függönyét egész nap. Pietro mindenre emlékezett, amire apja valaha megtanította. A leány a végén már folyamatosan ontotta magából a szót, mint valaha Nápolyban és a ház körül is tevékenykedett. Elmondta, hogy régi kérője a viharos lakodalom óta megözvegyült,de a férfi már régen tudott erről. Gondolsz-e még rá? kezdte faggatni a leányt, de valahogy kényelmetlen érzés kerítette hatalmába, amint szemét felejtette göndör fürtjein, szabályos arcán, melyet a nevetőgödröcskék szinte ellenálhatatlanná tettek, nem beszélve formás kebleiről, melyek ruhájának kivágásából kandikáltak elő. Mielőtt beteg lettem volna, megpróbáltam úrnőnket kérni arra, hogy engedélyeze, hogy találkozhassak vele, de megtagadta az engedélyt, vallotta be neki a leány. Lehet, hogy László szíve elfordult tőlem, mondta, sok év eltelt azóta, hogy megkért engem.
Szóval még mindig arra a senkiházira gondol,arra a kurafira, nyugtázta magában Pietro, aki maga sem értette, miért lett hirtelen oly mérges: és mit tehetnék érted én, hölgyem, ne készítsek-e egy bájítalt, vagy bocsássak rá szerelmi varázst, én, a nagy varázsló folytatta egyre dühösebben Pietro. Varázsoltam már neked oroszlánt, vihart, én magam is kíváncsi lennék, hogy mire vagyok még képes. Angelica szemei tágra meredtek: hát megtennéd? Már miért ne tenném meg, válaszolta Pietro foghegyről egyre növekvő hévvel, elvégre csekélység ez nekem, nagy varázsló vagyok én, mint tudjuk. Ekkor lejjebb vette a hangját, mert látta, hogy halálra ijeszti hangos beszédével a leányt. Itt lakik szerelmed a budai hegyekben egy híres udvarházban tette hozzá, immár jóval halkabban a híres szót gúnyosan megnyomva, mert az udvarházról már hallott a helyiektől.A részeges tivornyák fészkének híre már bejárta a környéket. Azt sem bánnád, ha meglátogatnánk Lászlót? Kérdezte Angelica csendesen. Hogyne, akár meg is látogathatnánk, válaszolta Pietro, sőt meg is fogjuk látogatni és ha ez a kívánságod én varázslatot dobok rá, hogy szíve újra feléd forduljon, mi mást tehetnék- az utolsó szavakat már szinte motyogta maga elé, végül ellentmondást nem tűrő hangon kiadta az utasítást a másnapi indulásra. Angelica néman felállt és bement a házba és a nap további részében szolgálóját nyúzta, hogy minél gyorsabban készítse elő öltözékét az útra, majd Nanával tárgyalt, ami igen érdekes volt, tekintve, hogy Angelica szinte egyetlen szót sem beszélt magyarul, ami tökéletes összhangban volt azzal, hogy Nana hasonló szinten beszélte a nápolyi nyelvjárást.
Pietro ingerültsége kitartott a nap végéig, az esti Nap fénye a kert végében találta.Tüzet rakott a gazból és sokáig bámulta a lángokat.Gondolatai Angelica körül forogtak, végül lassan belekezdett mondókájába:
Napsugár, arany fény, szívig hatoló bő ér.
Hold, hold ezüst ár, kit keresel, kire vársz.
Fák, fák, csendes láz, átölel a halk varázs.
Szólj, szólj, okosat, nyissuk ki a kapukat.
Lásd, lásd, múltadat, minden gyarló tikodat.
Ezután leöntötte a parazsat és kedvetlenül nyugovóra tért.
Amikor Pietro évekkel később visszagondolt arra a napra, amikor elindultak László úr udvarháza felé, maga sem értette régi önmagát. Az utazást megelőző éjjel álom és ébrenlét között hánykolódott, halva látta magát heverni egy sötét budai utcán, majd a gyermek Angelicát látta maga előtt, amint fut a nápolyi tengerparton és kiabálja feléje, hogy érj utol, érj utol, Pietro. Aztán ismét a leányt látta, de most a dézsában, a vizes ingben és álmában is érezte, amint elönti a hév. Felébredt. Összeszedte gondolatait, érezte hogy hibázott, nagy hiba volt ez a varázslat, de talán még nem késő, hogy mindent jóvá tegyen.Nemsokára vissza kell Angelicát vinnie az Udvarba, hiszen nem tarthatja örökké maga mellett.A leány gyógyulása nem maradhat sokág titokban.
A reggel csendesen telt és Angelica szolgálóját otthon hagyva, ketten indultak el szekéren, amelyet Pietro maga hajtott. Útközben, kérésére, többször is megálltak, ilyenkor lesegítette a lányt a szekérről, leültek a fűbe és hallgatták a madarak énekét. Az őszi erdő suttogó fái között Pietro ilyen verseket mondott:
Hogy mit gondolok, magam sem tudom,
Elveszett szívem, minden birtokom.
Szomjúzom, de nem tudom mire,
Nem a szépre vágyok, az örök végtelenre.
Egy másik pihenőnél eképpen szólt:
Szívembe szemcsés por hullott tán,
Köré kerekedett gyöngyöm,
Nincs nyugodalmam e földön,
Kincsemmel alszom és ébredek.
Az út nem akart elfogyni, mert Pietro szinte minden bokornál megállt, hogy mutogassa Angelicának a leveleket, a virágokat, a felhőket, amelyek különféle formákat öltve rajzoltak óriásokat és törpéket, embereket és állatokat az Égre. Egyszer csak egy nagy kapu látszott kibújni a fellegek játékából. Látod-e Angelica, ott a világok kapuja- mondta.Minden, amit itt megélünk a földön, a kapu mögött is megéljük, de ott minden még színesebb, ékesebb, ott jobban érzed az ízeket, jobban tudsz szeretni is.Mi csak árnyak vagyunk, annak a másik világnak az árnyai, szeretünk, de nem egészen, élünk, de nem teljes életet , ´s ha van boldogságunk, akkor támad, mikor néha, egy-egy pillanatra sikerül kinyitnunk a kaput. A leány ezekre a szavakra hozzásimult és csókolni kezdte és ott, a budai hegyek között történt ekkor,hogy Pietro az asszonyává tette Angelicát. Sokáig hevertek a fűben egymás mellett, a boldog férfi és a leány szótlanul, talán egy órát is, végül Pietro újra megszólalt. Istenverte kontár varázsló vagyok én, képes voltam saját magamat elvarázsolni,de nagy marha is vagyok egyben, hiszen már évekkel ezelőtt megtehettem volna. Angelica kacagott és arra kérte a férfit, hogy most már mindig maradjon mellette. Pietro szemében végtelen szomorúság költözött. Nincs joga ´s módja arra, hogy a leányt továbbra is maga mellett tartsa, még akkor sem, ha feleségül venné, hiszen egy ilyen házasság nemcsak méltatlan lenne Angelicához, de Pietronak oly kevés a földi vagyona, ha elszöknének sem tudna neki mást, mint nyomort és szenvedést nyújtani. Elsorolta kétségeit, nem titkolta félelmeit, semmit nem tett hozzá és nem vett el, egyedül azt hallgatta el Angelica előtt, hogy ki és miért törhet az életére. Angelica csendesen hallgatta, látta a férfi kínjait, de valahányszor ránézett Pietrora, szerelmének már puszta látása is elűzte félelmeit. Nyugodt maradt. Legyen hát úgy minden, ahogyan akarod, ha száz évig élek sem tudnálak elfelejteni, édes Pietrom- jelentette ki.
A férfinak valójában esze ágában sem volt feladni a lányt, agya lázasan dolgozott a menekülés útjait fürkészve. Nemcsak magáért, hanem a lányért is túl akart élni mindent. Ha Angelica nem is lesz az övé ebben a világban, de tudnia kell róla, ott kell lennie ezen a földön, hogy vigyázzon rá, ha egyszer megint összetörne.
Igy történt, hogy Pietro és Angelica sosem érkeztek meg László úr udvarházába. Az elkövetkező hetet férj és feleségként élték a füveskertben, boldogan és felszabadultan. A leány nem ingott meg akkor sem, mikor elérkezett a nap, hogy visszatérjen az Udvarba. Elutazása előtt nemcsak biztosította Pietrot örök szerelméről, de többet is tett ennél, ő vezette rá arra, hogy megoldást találjon kétségbeejtő helyzetére.
A füveskerti ház szobájában még mindig nagy rendetlenségben hevertek a lapok, amelyekre Pietro lejegyezte a növényeket. Pietro az utóbbi hónapokban elhanyagolta ezt a tevékenységét, de a lány szívesen nézegette a finom rajzokat és amikor a könyv szót kiejtette száján, Pietro egy bizonytalan ösvényt látott maga előtt körvonalazódni.
A királyi kancellárián Pietro barátja, János igen meglepődött, mikor a férfi felkereste. Régen nem latta már barátját, aki most nagyon izgatottnak tűnt. János- mondta neki, nagy bajba kerültem és bocsáss meg nekem, hogy nem részletezem keserveimet, de ha szeretnél életben tartani, akkor csempéssz be valahogy a királyi audienciára,a mai napon sorra kerülő kérvényezők közé. A király színe elé kell jutnom.
János nagy csodálkozással fogadta a kérést. A fene sem gondolná, hogy tizenöt évet töltöttél az Udvarnál, példás a viselkedésed, kifogástalan a modorod, egy füveskertben élsz, mégis sikerült oly ádáz ellenségeket szerezned magadnak, akik az éledre törnek. Mondd, hogyan sikerült mindezt elérned?
Az Isten áldjon meg, ne tréfálj velem, válaszolta Pietro, az ügy nem tűr halasztást. Nem lesz könnyű , hangzott János válasza.Az emberek napokat, heteket várnak, hogy Mátyás színe elé kerüljenek és előadhassák ügyüket, de megteszem, amit tudok, biztosította Pietrot, aki így került pár óra múltán a király színe elé, a kígyózó sor kiabálásától kísérve.
A férfi tudta, hogy a hatalommal szemben semmi esélye sincs, hacsak nem szerzi meg egy még nagyobb hatalom támogatását. Mikor üdvözölte Mátyást, a magyarok királyát és átnyújtott neki néhány lapot azok közül, amelyek készülő könyvének míves munkájáról tanúskodtak, a felséges úr arcán látszott, hogy nagy megelégedésére szolgál, amit lát. Pietro ekkor ékes szavak kíséretében felajánlotta neki könyvét. Nem maradt el válaszként a királyi kérdés, Mátyás kíváncsian tudakolta, hogy mivel köszönhetné meg a felajánlást.Pietro zavartan adta elő kérését, mellyel ellentmondott önmagának is. Kérte , hogy a király járuljon hozzá, hogy Angelicával házasságra léphessenek és visszatérjenek Nápolyba. Mátyás megrázta a fejét. Ami Angelica házasságát illeti, a királyné jóakaratára bízza a dolgot, hiszen szokás, hogy ő döntsön ilyen természetű ügyekben. Pietro számára ez a válasz természetesen egyet jelentett a sohával, hiszen Beatrice nem fog engedni és az igazság valójában a királyné oldalán áll. Pietronak tényleg nincs módja, hogy neméhez, rangjához illő életet biztosítson a lánynak.
A király figyelmét nem kerülte el a szomorúság, amely a férfi arcára kiült. Kedvére volt ez az ember, aki úgy zenélt és verselt, mintha így született volna. Mi bántja, Pietro mester?- faggatta tovább. Pietro a királynak is elmondta, hogy jó okkal életét félti " rosszakaróitól és irigyeitől " és újra hangsúlyozta, hogy véglegesen el szeretné hagyni Budát. Ha ez feltett szándéka, várjon odakinn, míg a kérvényezők hada elvonul és ő, Mátyás tudatni fogja vele királyi akaratát- hangzott a válasz.
Pietro hosszú ideig támasztotta az oszlopokat a király fogadótermének előcsarnokában, sok óra eltelt, mire elfogyott a kérvényezők menete. Végül Jánost látta közeledni, kezében egy levéllel és egy erszénnyel.Nem tudom, hogy mit tettél, mondta régi cimborája, de nem is érdekel. Minél kevesebbet tud az ember bizonyos dolgokról, annál nyugodtabban alhat. A király akaratából ezentúl kevesebbet fogunk találkozni, folytatta barátja és látva Pietro bizonytalan képét hozzátette: még ma, a legnagyobb titokban elindulsz a Felvidékre, Rozsnyón megkeresed a királyi birtokok és házak intézőjét, Lutz uramat, aki megmutatja az erdei házat, amely új otthonod lesz. A király neked szándékozik adományozni a házat és a hozzátartozó kisebb erdőt annak fejében, hogy ott folytatod munkádat és minden tücsköt, bogarat, madarat és növényt lerajzolsz, leírsz, amelyet csak ott találsz. Ebben az erszényben annyi pénz van, amennyit még így együtt soha nem láttál, nevetett János. Egy évi költséged, előre kifizetve aranyban és urunk azt üzeni, ha tartasz attól, hogy rosszakaróid keze még Rozsnyón is elérhet,válassz magadnak valami szép magyar nevet. Ezen a ponton barátja összeráncolta homlokát, majd elnevette magát, én a Jánost javaslom, no nem a saját, hanem urunk dicsőséges atyjának tiszteletére, ámbár az én tiszteletem sem hangzana éppen rosszul......
Pietro megszorította barátja kezét, és engedélyt kért tőle, hogy az újsüttetű János úr Rozsnyóról a régi Jánoson keresztül levelezhessen Angelicával. A levelek mentek is egy darabig, míg Angelicát az elkövetkező télen három nap alatt el nem vitte egy járvány.
Pietro azonban még sokáig élt, egyre csak rajzolta feljegyzéseit a növényekről és állatokról, míg a királyi könyvtárba nem került első könyve, amelyet több hasonló követett.
A nap, amelyen először nyitotta ki az égi kaput, gondolataiban újra és újra visszatért és hosszú és boldog életet adott neki. Az évek úgy szálltak el felette, mintha csak egyetlen végtelen pillanat lett volna az egész, amelyben újra és újra elindul a szekéren László úr udvarháza felé.
A férfi tisztában volt azzal, hogyan került be a királyné kíséretébe annak idején, mikor apja parancsára elindult szeretett szülővárosából a távoli Magyarországra. Pietro apja a királyné orvosa és bizalmas embere volt, amikor Beatrice még csengő szavú, mézszőke hercegnőként gondtalan napjait élte Nápolyban. A fiatal fiú segített apjának, szedte a gyógyfüveket a főzetekhez és pontosan ismerte ezeknek hatásait. A hercegnőnek szánt füveket is maga szedte le, hogy csillapítsa a fejfájást, a gyomorrontást és ő szedte le ahhoz a főzethez is a füveket, amelyről apja mindössze annyit mondott neki: erről soha senkinek egyetlen szót sem ejthetsz. Pietro szeme tágra meredt, ahogyan a főzetet beleöntötte abba a míves, zöld üvegbe, amelyet apja magával vitt a palotába. Nem mintha csodálkozott volna a dolgon, a nápolyi fajta szinte semmin sem csodálkozik, inkább aggódott, nehogy egy éjjel valaki elvágja a torkát az előkelő magzatelhajtás titkának birtokában, mert ezen sem csodálkozott volna senki Nápolyban. A torkát azonban nem vágták el, hanem amikor a hercegnőt eljegyezte a magyar király, apja közbenjárására, kivételes szerencseként bekerült Beatrice kíséretébe.
Az isteni Beatrice-így nevezte verseiben a királynét- azonban láthatóan nem tekintette kivételes szerencsének társaságát és ritkán nyílt alkalma előtte csillogtatni szikrázó tehetségét verseivel és zenéjével.
Annál inkább értékelte a király a hallottakat, egyszer a palota kertjében még meg is szólította Pietrot, akinek szíve ekkor dagadozott a büszkeségtől. A kertben pihenő királyné kísérete köréből, messziről figyelte a jelenetet és néhány nap múlva megparancsolta, hogy újonnan alapított füveskertjét kezelje.
A füveskert a városon kívül, legalább két órányi járásra esett az Udvartól, így Pietro ezentúl ritkán járt Budán, tekintve, hogy a füveket egy küldönc vitte be a városba az udvari orvosnak. A kerthez egy kis ház is tartozott, ahol csodásan érezte magát. Amikor reggel kilépett az ajtón a virágok közé szinte Istent vélte felfedezni maga körül. Eltölt a Szentlélek-suttogta ilyenkor, az ájtatos szavakkal szinte teljesen ellentétes kéjes gyönyörűséggel maga elé.
Pietro talán soha nem került volna ilyen messzire az otthonától, ha apja nem nősül meg másodszor is, de a fiú édesanyja meghalt és öregedő apja egyszer csak fiatal asszonyt hozott a házhoz. Minden megváltozott ekkor. Az új asszony nem sokkal volt idősebb 16 éves mostohafiánál. A fiú apja, Lorenzo azt tervezte, hogy egyetemre küldi Pietrot és orvost farag belőle. A jóeszű gyermek 14 évesen már latinul verselt , a királyi palota templomában énekelt és élvezetes hangokat pendített ki lantjából, amelyet apja egy helyi mesterrel készíttetett el számára. Amikor bemutatták az ifjú hercegnőnek és Beatrice először hallotta játszani még tapsikolt is elragadtatásában, de mindez már a múltba veszett, ahogyan Pietro ifjúsága és az egyetemi tervek is. A lobbanékony fiatalember nem kedvelte meg apja új feleségét és az egykor békés házat egyre többször verték fel a veszekedés hangjai. Pietro hamar megbékélt az egyre szaporodó perpatvarok után, de az asszony újra és újra csupa panasz volt, valahányszor férje átlépte a küszöböt. Meg sem várta, hogy megmelegedjen már zúdította rá a szóözönt, sírt, toporzékolt, sikoltozott és szórta az átkot Pietrora. Az öregedő orvos pár hónap után már csak nyugalmat szeretett volna és hajlott arra, hogy fiát minél messzebbre küldje a háztól. Kapóra jött neki a hercegnő készülő házassága. A fiúnak sem volt ellenvetése az utazással kapcsolatban. Fájt ugyan apja árulása, de némi kárpótlást jelentett, hogy messze földeket járhat be. Beleegyezésének másik oka Angelica volt, gyermekkori pajtása. Angelica apja egy előkelő, de elszegényedett nápolyi család sarja volt és az ő édesanyja is korán elhalálozott. Tágas házuk, egy kisebb, régi palota egy kőhajításnyira állt Pietro otthonától. Lorenzot majdhogynem baráti viszony fűzte a leány apjához és magával hozta fiát is az orvosi vizitekre, amlyek általában egy kiadós , kedélyes beszélgetéssel értek véget, míg Pietro és Angelica vidáman ugráltak a kertben. Pietro sokszor mesélt a kislánynak mindenféle történetet, amelyet ő maga talált ki. A fehér bőrű, gömbölyű kislány ilyenkor áhítattal hallgatta, sötétbarna szemében a sárga foltok csillogtak, míg szemét lehúnyva el nem aludt fejét Pietro ölében nyugtatva egy nagy diófa alatt.
Mire Beatrice házassága a magyar királlyal terítékre került Angelica gyönyörű leánnyá serdült. Levetette gyermekkori párnáit, karcsú idomain mindenki szeme megakadt, kivéve Pietroét, aki nem volt ugyan érzéketlen a női szépség iránt, de Angelicara szinte testvéreként tekintett továbbra is. A mesélések továbbra is folytak, de megváltoztak ezek a mesék. A fiú olvasmányairól mesélt és a kegyeletes történetek mellett kevésbé kegyeletesek is helyet kaptak. A leány mindent úgy fogadott, ahogyan Pietro neki elmesélte. Egyszer arról beszélt neki a fiú, hogy ostobaság a vak engedelmesség, aminek az lett az egyenes következménye, hogy Angelica bezárta öreg dajkáját a kamrába, mikor a vénség megpróbálta meginteni. Nem, Angelica nem volt túlságosan gyors észjárású, a szegény, töpörödött öregasszony sokáig rimánkodott, hogy engedjék ki, míg végre egy szolgáló zavarni merte Angelica apját és jelentette az esetet. A megdöbbent atya egyrészt kiengedte a kétségbeesett öregasszonyt, másrészt jót kacagott, mikor Angelica elmesélte neki, hogyan beszélt Pietro az engedelmességről. Ah, hogy bízz saját ítéletedben, óh édes Angelica, Pietro azokra értette, kiknek Isten eszet is adott, hogy ítéletet tudjanak hozni- nevetett az öreg.
Angelica vak hite Pietroban akkor vert véglegesen gyökeret lelkében, mikor az utazási előkészületeket váratlan esemény szakította meg a nápolyi palotában, ahonnan az esküvői menet elindult Magyarország felé. A hercegnő teljes kísérete a várban szállt meg, hogy kora reggel indulhassanak a hosszú útra, a magyarok országa felé. Pietro és Angelica délután a kertben sétáltak. A leány roppant izgatott volt, mert hallotta, hogy a francia király egy oroszlánt küldött ajándékba, amely nemrégen érkezett és ideiglenesen egy verembe zárták valahol. Angelica még soha sem látott oroszlánt és arról faggatta Pietrot, hogy milyen is ez az állat, nem mintha Pietro már látott volna valaha oroszlánt, de legalább olvasott róla. Pietronak kicsit már elege lett a leány kérdéseiből és hirtelen ötlettől vezérelve úgy gondolta, hogy megtréfálja. Angelica- mondta sejtelmes hangon, tanulmányoztam a fehér mágiát, varázsolok neked egy oroszlánt, csak kicsit legyél csöndben, csitt, mert megfájdult a fejem. Varázsolsz egy oroszlánt ? Ismételte kicsit hitetlenekedve Angelica. Igen, igen, csak húnyd be a szemed és ne nyisd ki, míg nem mondom, hogy szabad szólt Pietro és már előre kacagott a leányon, aki kinyitja majd a szemét és nem találja a vadállatot. Nem veszélyes az oroszlán? faggatózott tovább a leány, Biztos, hogy nem veszélyes? Nagyon veszélyes, de ne félj, nem fog bántani, hiszen én varázsolom neked mondta Pietro, miközben egészen másra gondolt magában: Istenem, milyen hiszékeny, milyen édes és milyen fárasztó is az ő Angelicaja, aki behúnyta a szemét és átszellemült arccal várta, hogy Pietro szólítsa.
Soha nem derült ki, hogy a francia király oroszlánja, hogyan jutott ki a veremből, bár a későbbiekben, a palotában támadt pánik után hosszasan keresték a felelőst. Amikor megjelent a kertben a fenevad, Pietro a rémülettől szinte belenőtt az édes anyaföldbe. A leány még mindig lehúnyt szemmel állt, révedt félmosollyal az arcán, miközben a vadállat néhány méterre elsétált előttük. Láthatóan jóllakott volt a dög, mert nem sok figyelemre méltatta a kővé vált fiút és a csendesen mellette álldogáló leányt. Pietro végre összeszedte magát és rekedt hangon suttogni kezdett: Angelica kinyithatod a szemed, azt hiszem, ez lesz itt az oroszlán. Angelica pillái ekkor felrebbentek, hogy tagjaiban kővé válva láthassa , hogyan ugrik át az állat a sövényen és tűnik el a szemük elől.
Szűzanyám, te valóban tudsz varázsolni rebegte a lány és a félelemtől és a megdöbbenéstől sírva fakadt. Ettől a perctől kezdve Angelica szentül hitt abban, hogy Pietro valóban varázsló, és varázslók között is a jobbak közül való.
Ahogyan a reggel lustán kúszott előre Pietro gondolatai Nápoly felől magyarországi életére terelődtek, amely nem sok jót hozott számára. Szolga volt, ha királyi szolga is és mindenben a királyné kegyétől függött. Az első években még ész nélkül reménykedett abban, hogy maga felé tudja fordítani ezt a kegyet, de egyre keserűbben vette tudomásul, hogy a felséges asszony csak azért hozta magával erre az útra, hogy szem előtt legyen.Pietro, apja halála után már csak egyedül volt birtokában a nő keserű titkának. Annak a nőének, akitől egész élete függött.Olyan csapda volt ez, amelyből illúziónak tűnt a szabadulás.
Visszamehetett volna Nápolyba, de apja időközben elhalálozott és özvegye, aki két gyermeket is szült apjának átvette a házat.Pártfogók nélkül, ennyi év után még annyira sem boldogult volna Nápolyban, mint Magyarországon. Csak abban reménykedhetett, hogy egyszer majd Beatrice, egész életének szolgálataiért méla undorral neki fogja ajándékozni a kis házat a szolgálóval együtt, akit egy hirtelen ötlettől vezérelve már az első napon Nanának nevezett el. Fiatalabb éveiben természetesen még jobban megalázkodhatott volna úrnője előtt, hogy pénz híján is feleséget szerezhessen magának, de erre már nem vitte rá a lélek. Beatrice fürdött a hízelgésben, olyan kelléke volt ez méltóságának, amelyet teljesen természetesnek vett, de nem volt ostoba és Pietro csodálkozott volna, ha a nő nem látott volna át rajta. Talán ezzel együtt is fogadta volna Pietro hódolatát, vagy egyenesen élvezi, ha a férfi könyörgőre fogja a dolgot, de nem volt képes megtenni...
Annál fényesebben teltek Budán Angelica napjai, aki Beatrice kedvenc udvarhölgyévé vált. A leány élvezettel fésülte a királynéi fejet, hűséges és elkötelezett volt irányában és szinte soha nem látott át Beatricén, kinek úgy vágott az esze, mint a beretva.Régebben sokat mesélt Angelica úrnőjéről és Pietro tisztán látta Beatrice szeszélyes játékait, amelyekkel irányította udvaroncai életét. Született cseleszövő volt, aki magáért a játék kedvéért szeretett játszani. Ez a nemtelen játék annyira betöltötte egész lényét, hogy nem átallott szolgái körül is hálót fonni,mint valami legyet elejteni készülő pók, amely részvétlenül figyeli a vergődést, pedig udvartartásának tagjaira nem volt hatással a nagypolitika, játékának igazi színtere.
Senki előtt nem volt titok, hogy a király megosztja terveit feleségével, de ahogyan telt az idő egyre hidegebb szelek fújtak a királyi pár között és a nő, hogy kielégítse a hatalom iránti vágyát nem átallotta cselszövő játékának színterét áttenni saját udvartartásába. Mindenki tartott a királytól, még Beatrice is, aki igyekezett kedveskedő, ellenállhatatlan oldalát mutatni feléje. Mátyás király azonban bizonyos kérdésekben nem engedett és Beatrice ilyenkor dúlt-fúlt és udvarhölgyeit üldözte rosszkedvében. Pietro fejében csak egyetlen egyszer fordult meg komolyan, hogy a királyné lábai elé vetve magát, minden ellenszenvét feledve őszinte könyörgésre fogja a dolgot, mikor szegény Angelica boldogságát látta veszni.
Pietro ifjúi vágyainak ugyanis tökéletes megfelelt az a néhány itáliai udvarhölgy és helyi szolgáló, akik kegyeiben részesítették a vonzó, göndör hajú, finom arcú zenészt, kinek modora sem hagyott semmi kívánnivalót maga után, de Angelica, aki születésénél fogva is előkelőbb vérből származott joggal számíthatott arra, mikor egy jóképű , helyi nemesifjú megkérte kezét, hogy a királyné, aki egyébként élvezettel gondoskodott nápolyi védenceinek magyarokkal kötött házasságáról nagylelkűségről tanúskodva kipótolja majd hozományát és az esküvő költségeit is állja. Beatrice ebben az esetben azonban megmakacsolta magát. Angelicanak nagyon tetszett kérője, de nem engedett heves vágyainak. Szerelmes közeledést fogadva rávezette a László nevű ifjút arra az istenfélő felismerésre,ha tejet akar inni, kénytelen lesz megvenni a tehenet is. Angelica szemmel láthatóan mégis sok mindent tanult a királynétól.
Házassági szándékát azonban hiába jelentette be Beatricenek csak dührohamot váltott ki vele. Hálátlannak nevezték, mert el kívánta hagyni úrnője szolgálatát, sőt a királyi kereplő odáig vitte, hogy a világtól elvonuló, magukat Istennek szentelő apácákat állította példaképként a halálravált Angelica elé, hiszen földi uralkodót szolgálni is legalább annyira tiszteletreméltó, mint Istent, jelentette ki. Hát nem jó-e neked itt velem? Lehet-e panaszod bármire is? Nem halmozlak-e el kegyeim minden jelével?-dühöngött tovább magából kikelve.
Óh, a felséges ribanc! suttogta magában Pietro, mikor idáig jutott gondolataiban, miközben Nanát bámulta, ahogyan a vénasszony összekészítette ruháit, amelyeket már csak a budai várban akart magára ölteni. A ribanc! Ismételte meg hangosan magyarul is. Nana meglepett tekintettel nyugtázta a férfi szavait, kinek gondolatai már továbbsuhantak a zokogó Angelicára és a csalódott László esküvőjére, aki végül egy magyar nemeskisasszonyt tett asszonyává. A lakodalmat Budán tartották és a királyi pár is részt vett a vígasságon, amelyet nem a magában a városban, hanem a Budát szelíden körülölelő hegyekben rendeztek.Az alkalomra sátrakat húztak fel egy nagy tisztáson, az asztalok roskadoztak az ételek alatt, az emberek kurjongattak, Angelica pedig, aki szintén jelen volt a lakodalmon a könnyeit nyeldeste és hangtalanul sírt összevissza bolyongva az asztalok között. Ekkor került sor Pietro második varázslatára, ezúttal azonban már nem akaratlan cselekedetről beszélünk. Ezt a varázslatot már nagyon is akarta Pietro.
Beatrice királyné kedvetlenül ébredt a nevezetes napon. A korai kelés kezdett szokásává válni, de ennek okát nem értette. Máris öregedne? Budára érkezése óta alakja kissé megtelt, de ez nem állt rosszul neki és hiába bámulta a tükröt reggelenként az öregedés jelei után kutatva mikor Angelica a haját fésülte, csak egy fiatal arc bámult onnan reá vissza, amely még a tükörben is igyekezett minél fenségesebb kifejezést ölteni. Nem öregszel mondta neki ez az arc, uralkodónak születtél. Egy uralkodó nem öregszik.
Angelica ezen a reggelen is gondosan bontogatta a királyi sörényt a tükör előtt. A leány halovány volt, szemei karikásak és a bánat még a hangját is szürkévé tette. Eh, megnyugszik majd, gondolta Beatrice, szemét a tükörre függesztve, saját tükörképébe kapaszkodva, mikor eszébe jutott Angelica románca Lászlóval. Nem engedhetem el magam mellől, most még nem, fűzte tovább gondolatait. Angelica mulattatta és bár nem volt nagy a két nő között a korkülönbség, Beatrice néha úgy érezte, hogy sokkal idősebb Angelicánál, amiben nem kis szerepet játszott, hogy a lány olyan őszintén és ártatlanul butuska volt, hogy szinte meghatódott rajta. Beatrice különös módon erőt merített ebből az ártatlan butaságból és megerősítve érezte magát pozícióiban általa.
A királyné kedvetlensége tartósnak bizonyult. Míg udavarhölgyei felöltöztették arra gondolt, hogy valaki elátkozhatta. Számba vette a királyra gyakorolt befolyását, amely egyre csak fogyott. Ennek ékes bizonyítékaként egyre szaporodtak a szóváltások közte és Mátyás között. Ki átkozhatna meg engem, ha nem az a boszorka Edelpeck Borbála, Corvin János anyja? A királyné ingerültsége tovább fokozódott mikor Mátyás természetes fiára, Corvin Jánosra gondolt, végül Angelicára szólt, hogy rendezze vonásait és öltsön magára egy kis méltóságot, mert nem bírja nézni a savanyú képét. Ezek után Beatrice udvarhölgye kíséretében elindult, hogy jelenlétével emelje az ifjú nemesúr esküvőjének fényét.
A pap már az előző nap megáldotta az ifjú pár frigyét és a Nap is kegyesnek mutatkozott másnap az ifjú párhoz, hogy méltóan ünnepelhessenek a szabadban, mert sütött hét ágról. Talán még erősebben is tűzött, mint szokott augusztus elején, a fülledt levegő és a kiégett fű szinte esőért kiáltott.
Pietro az udvari zenészek között foglalt helyet és lantjátéka közben is próbálta tekintetével Angelicat követni. Mikor végre szünetet tartottak, oda ment a lányhoz, aki lázasan suttogta neki, hogy beszélni szeretne vele és egészen messzire vitte a sátortábortól , majd egyszerre térdre ereszkedett a fűben, megfogta Pietro kezét és szótlanul lehúzta , hogy a férfi is leüljön vele szemben. Miután ez megtörtént kitört belőle a szó. Azt akarom, hogy minden és mindenki eltűnjön innen, ne tartson tovább ez az ünnep, az én szégyenem. Orvosságot keresek, óh bárcsak ezek a hölgyek és urak kullognának vissza a városba és ne én lennék ilyen nyomorult. Pártában fogok meghalni, Pietro, úrnőnk nem enged és nem is fog soha, attól félek.
Pietro hallgatta a leányt, szívét szánalom töltötte el. Rendelkezz velem Angelica, mit tehetek érted- kérdezte, mire a leány csodálkozva nézett rá. Hogyhogy mit tehetsz értem,hiszen most mondtam, hogy azt akarom, hogy ne tartson tovább az ünnep. Pietro ledöbbent ... és ... ezt én intézzem el?Ha Pietro már eleve nem ült volna, most a csodálkozástól biztosan leül. Hirtelen megijedt, hogy a leány agya teljesen megbomlott a vészes történtek hatására. Angelica ekkor a szemébe nézett és teljes biztonsággal kijelentette : varázsló vagy, megteheted! Ha nem teszed meg, megölöm magam! Érted Pietro? Megölöm magam, ismételte, most már kiáltva. A hang komolyságából ítélve Pietronak semmi kétsége sem maradt, hogy a kétségbeesett leány nem viccel.
Angelica, ígérd meg, hogy nem teszel kárt magadban! kérlelte, összetört barátnője kezét a sajátjába téve.Mindent megteszek, amit csak akarsz, te bolond, mindent, csak térj észhez! Érted-e, térj eszedhez! A leány ekkor nagyot sóhajtott. Menj vissza a táborhoz, szólította fel Pietro: most azonnal! Indulj!
Angelica engedelmesen felállt és elindult a sátrak felé, a férfit pedig elöntötte a fojtogató keserűség. Neki nincs senkije ezen a világon, se anyja, se apja, se jóakarója, pedig az Isten verje meg, mindenkinek van, még az ügyeletes szeretőjének is ott az impotens férje, akihez tartozik,de neki, neki tényleg csak ez az egyetlen lény, Angelica létezik, aki iránt valamiféle kötődést érez, de a gyengeidegzetű Angelicát nem fogja tudni visszatartani attól, hogy ne önkezével vessen véget életének..... valaha híres lantművész szeretett volna lenni, de egyedül fog maradni, egy senki és semmi lesz. Hosszú perceken keresztül ült a fűben a kétségeesés hullámai között hánykolódva.Talán egy fél óra is eltelt, vagy több, azt hitte, talán maga is meg fog bolondulni. Keserű kínjában egy versikét kezdett el ismételni, amit már nagyon régen talált ki. Nem latinul, kötött formában, hanem saját anyanyelvén szólalt meg:
Napsugár, arany fény, szívedbe a bő ér.
Hold, hold ezüst ár, kit keresel, kire vársz.
Fák, fák, csendes láz, átölel a halk varázs.
Szólj, szólj, okosat, nyissuk ki a kapukat.
Lásd, lásd, múltadat, összes gyarló titkodat.
Elmondta a versszakot egyszer, majd még egyszer és elmondta harmadszor is és negyedszer és még sokszor, jó néhány percig nem is igazán tudta, hogy mi történik körülötte. Arra eszmélt, hogy megdördült az ég és sötét fellegekből villámok kezdték az eget szántani. Eszmélésének pillanatában már a felhőszakadás szele is elérte és a kövér cseppek megindultak a föld felé, hogy zuhatagként ömölve az ünneplő sokaságra beűzzék a sátrakba a kiabáló embereket. Pietro nem szaladt el az eső elől, kommótosan, majdhogynem boldogan lépkedett vissza a tábor felé, még a humora is visszatért. A szörnyű pillanatok után elégedetten nyugtázta, hogy nem is volt olyan rossz prezentáció ez az égiháború egy kezdő varázslótól. Köszönöm Uram! tette hozzá, szemeit az Égre függesztve, mert szeretett volna biztos lenni abban, hogy az Úr hozzájárulásával történt, ami történt és még véletlen sem a Gonosz mesterkedett.
A lakodalomnak a vihar véget vetett, az eső csendesedett, majd újra erősen kopogott a sátrak vásznán. A viharvert társaság néhány óra után feladta, sátrat bontott és viszakullogott Budára, Angelica pedig nem ölte meg magát, sőt néhány évig úgy tűnt, hogy megadja magát sorsának és nem is panaszkodott Pietronak, akinek harmadik és utolsó varázslata ahhoz a naphoz kötődik, mikor Beatrice parancsára elindult a füveskertből a budai várba.
A Nap már magasan állt az égen, mikor Pietro , lóháton megérkezett Budára. A városban nagy volt a nyüzsgés, laktak itt németek és magyarok majdnem ugyanolyan arányban, de itáliaiak és zsidók is tarkították a városképet. A kézművesek a Váralján kínálták portékáikat házaiknak aljában.A tehetősebb kereskedők feljebb, a magaslaton éltek, a németek a hegy közepén, a város központjában. Plébániatemplomuk környékén szerdánként tartottak nagyobb vásárt, míg a magyarok az északi részt foglalták el, ők is a saját plébániatemplomuk melletti piactéren találkoztak leginkább. Tőlük keletebbre a zsidónegyed állt. A város egyre épült mióta Pietro Magyarországra érkezett, a messzi földekkel kereskedő polgárok jómódjáról tanúskodtak az épületek. A férfi bólogatott jobbra is,balra is, mert ha nem is volt fontos figurája a városnak, de ennyi év után már ismert néhány helyi polgárt és egy-két német szó is ragadt rá az évek során. Ilyenkor, szombatonként a magyar piactéren tartottak vásárt és Pietro Nanának köszönhetően tökéletesen beszélt magyarul, így nemcsak az itáliai kolóniában voltak távoli ismerősei.
A férfi agya bólogatás közben is lázasan járt, kutatta-kereste meghívásának okát, de sejtelme sem volt, hogy mi válthatta ki a hirtelen királyi kegyet. Fabrikált magában egy őszintétlen verset Beatrice köszöntésére, ez a legkevesebb volt, amit az úrnő elvárt egy udvaronctól. Bárhogyan is forgatta a szavakat, azok szétszaladtak, makacsul ellenálltak és Pietro maga is látta, hogy úgy kígyóznak elő, mintha írójuk mindennek az ellenkezőjét gondolná,mint amit kimond. A kivételes erőlködés végül meghozta gyümölcsét és talált egy alkalomhoz illő, bár majdnem illetlenül rövid üdvözlést. Most már csak az istenverte hirtelen véremet kell megfékeznem, gondolta magában és azzal a feltett szándékkal lépett a palotába, hogy nem fogja elveszteni a fejét, bármi is jusson tudomására. Magára öltötte magas nyakú zekéjét, övvel a derekára szorította és hideg akarattal ment a királyné színe elé. Beatrice szinte soha sem volt egyedül, de most kiparancsolta udvarhölgyeit a teremből. Pietronak nem sikerült Angelica kedves arcát felfedeznie a hölgykoroszúban és az is nyugtalanította, hogy Beatricének olyan mondandója volt, amelyhez nem keresett tanúkat.
A nő aranyszálas, drágakövekkel nehezített ruhájában, büszke tartásásával valóban felséges jelenségként tornyosult a férfi előtt.Pietro meg is eresztett egy Isteni Beatricet, de az úrnő türelmetlenül félbeszakította egy mozdulattal. Nem vagyok kíváncsi a verseidre, Pietro, mondta röviden, nem ezért hivattalak. Pietro érezte, ahogyan a nyugtalanság felfelé kúszik testében a lábától indulva és forrósággal önti el a fejét. Angelica beteg, az orvosok már mindent megpróbáltak, de semmi sem segít, folytatta a királyné.Majd feléje intve, megadta az engedélyt, hogy szóra nyithassa a száját. Beszélhetsz, mondta és szemeit Pietrora függesztette, miközben ujjaival idegesen dobolt az asztalon. Felséges úrnőm ,milyen kórság támadt Angelicára?-kérdezte Pietro és a torka is elszorult.
Senki sem tudja, nem beszél senkivel, ül az ágyán és hajlong előre-hátra, hangzott a válasz. Nem eszik semmit és az italt is úgy kell beletölteni. Az orvosaim tehetetlenek. Beatrice hangja aggodalomról árulkodott, majd arca kisvártatva fura fintort vett fel: Angelica szerint varázsló vagy, tette hozzá gúnyosan. tehát meg tudod gyógyítani. Nos, ha megteszed, nem leszünk hálátlanok. Talán engem is te átkoztál meg? -kérdezte provokálóan egy kis szünet után.
Pietro legalább olyan eszes volt, mint Beatrice, azonnal átlátta a veszélyt, amely ezekben a szavakban rejtőzött,de távolról ösztönösen látni vélte az esélyt is a szabadulásra, amely feléje bólintott. Gyanította, hogy a királyné fél az átkoktól.
Varázsló? kérdezte olyan könnyedén, amennyire csak tőle telt. Angelica tréfálhatott, Felség.A varázslók gonosz lények ,de hogyan is kívánhatnék én rosszat felséges úrnőmnek, jótevőmnek, hogyan is tehetnék olyat, mint egy varázsló, hogyan küldhetnék vihart, vagy okozhatnék meddőséget, ahogyan ezek az ártó lények teszik, kiktől óvjon a Mindenható Isten, mikor egyetlen vágyan, hogy nyomorult életemet felséged lába elé tegyem. Amikor a férfi kimondta a szavakat amelyekkel a királyné meddőségének okára célzott, Beatrice arca bíborszínűre váltott, de nem veszítette el lélekjelenlétét egyetlen pillanatra sem, még akkor sem, mikor Pietro eképpen folytatta:
Azt hallottam,a varázslók leírják gonosz cselekedeteiket és ha elhaláloznak, bárki elolvashatja, hogy mit tettek....Istenkáromló lények ők, Felség.
Egy szót se többet, megégettethetnélek Pietro! mondta a nő olyan szelíden és olyan nyugalommal, hogy Pietrot a víz is kiverte,de nyugalmat erőltetett magára és méltó párjaként felelt a királyné nem is olyan burkolt fenyegetésére.
Felséged mindent megtehet, hiszen hatalmas úrnő, de Felséges királyunk nem kíván újabb boszokánypert a Palota falai közé hozni. Pietro egyenes célzást tett Edelpeck Borbálára, akit Beatrice megpróbált boszorkányság vádjával a törvény elé citálni. A király dührohamot kapott a hírre. Pietro nem volt egészen járatlan a budai várban folyó eseményekben, mindig igyekezett, saját érdekében megbízható forrásokból hallani arról, hogy mi történik Budán, ha nem is lakott már a Palota közelében. Egyetlen közelebbi barátja, egy magyar, aki János névre hallgatott és a király kancelláriáján dolgozott mindig ellátta hírekkel poharazgatás közben, sőt még a füveskertbe is kilovagolt néhanapján Pietrohoz, hogy megbeszéljék a világ dolgait. Most hasznát vette barátságuknak.
Arról nem is beszélve, zárta szavait a férfi,ha megégettetne Felséged, akkor hogyan tudnám meggyógyítani utána Angelicát.
Beatrice először azt hitte, hogy rosszul hall, aztán teljesen váratlanul elnevette magát, elvégre igaza volt a féregnek, akkor is eltaposhatja, ha már meggyógyította Angelicat. Egy ilyen férget csendesen is el lehet tenni az útból, egy kocsmai verekedés , vagy egy tőr is megteszi a szolgálatot. Ámbár ha a nyomorult írt volna a királynak egy levelet, akkor lehet, hogy magyarázkodásra kényszerül Mátyás előtt. Micsoda aljas kígyó ez itt, pedig az apjával sosem volt baj. Lehet, hogy Angelicának tényleg igaza van és valójában varázsló.....- erre a gondolatra a királyné megborzongott.
Gyógyítsd hát meg barátnédat!- mondta, színlelt részvéttel a hangjában, nem leszünk hálátlanok. Bízom hűségedben és tudom, hogy fáradhatatlan leszel szolgálatunkban fejezte be beszédét.
Beatrice kegyesen csókra nyújtotta felséges kacsóját és Pietro mély undorral megcsókolta, majd kihátrált a fényes lakosztályból, hogy remegő lábain eljusson Angelicához, akit lakhelyén szörnyű állapotban talált meg. A leány lesoványodva, cserepes ajkakkal ült az ágyán. Pietronak fogalma sem volt arról, hogy megismerte-e egyáltalán, mert egyetlen szót sem szólt hozzá, még akkor sem, amikor karjaiba vette és megitatta valahogy, majd kiadta a parancsot, hogy értesítsék a királynét, hogy engedélyével távozna és magával vinné Angelicát, szolgálójával együtt, hogy meggyógyítsa. A királynénak nem volt ellenvetése, Pietro pedig magával vitte a füveskertbe Angelicát, aki még mindig nem beszélt, de legalább engedelmesen mozgott, amint kitámogatták és szekérre tették ruhásládájával egyetemben.
Pietro feltételezte, hogy a szolgáló, aki velük tartott Beatrice szeme és füle lehet a házban, ezért a legtávolabbi zugban kapott helyet, míg Angelicát saját szobája mellett szállásolta el, melynek asztalán nagy összevisszaságban hevertek a lapok, amelyekre Pietro a füveskert növényeit rajzolta.A rajzok mellett ott voltak a leírások is arról, hogy melyik növény milyen bajra gyógyír. Nana ismerte a helyi füveket, Pietro pedig nagy tudósa volt apja jóvoltából az itáliai növényeknek és a házban töltött évek alatt feljegyzései egyre szaporodtak. A végén már nemcsak a gyógynövényeket írta le környékbeli kószálásai után, hanem a fákat, a bogarakat és minden élőlényt, amely körülvette a természetben.
Kora nyár volt és a kert már majdnem teljes pompájában mutatta magát Angelicának, kinek reggelijét Pietro minden reggel maga készítette el a főzettel együtt, amellyel a leányt az első időkben szinte folyamatosan álomban tartotta. Maga is Angelicával reggelizett és megpróbált annyi ételt tömni a betegbe, amennyit csak bírt,majd a kertben ücsörgött egy kicsit a néma leány társaságában, végül a szobájába vitte, hogy újra és újra a jótékony álomnak adja át. Angelicának nem volt láza, testiekben egészségesnek látszott, ha nem is nagyon akart enni. Nem beszélt,de mikor ébren volt, szemei követték a férfit, aki úgy társalgott vele, mintha minden felvetésére választ kapott volna.Esténként újra kivitte a kertbe, hogy meséljen neki, mint gyermekkorukban, vagy lantját pengetve énekelt olyan dalokat, amelyeket tudott, hogy Angelica kedvel.Néhány nap múlva Pietro kiadta a parancsot Nanának, hogy melegítsen vizet és töltse meg a dézsát. Bement Angelica szobájába és hálóingével együtt betette a bábuként viselkedő testet a meleg vízbe. A leány vizes ingének látványától azonban hirtelen egészen összezavarodott. A vihar, amely ekkor benne támadt a látványra jócskán felülmúlta az égszakadást, amely szétkergette a lakodalmas népet hajdanán László úrfi esküvőjén.
Pietro, ki oly gyengédségről tudott tanúságot tenni a világgal és főleg Angelicával szemben soha nem gondolkodott saját maga felől túl sokat. Megrázkódott és elnyomva egyre terebélyesedő vágyát Nana további gondjaira bízta Angelicát, majd a kerttel foglalatoskodott egész nap.
Elmúlt a nyár, és egy este Pietro már kezdte feladni, hogy barátnőjéből valaha is szót fakaszt. Lehet, inkább meg kellett volna, hogy etesselek az oroszlánnal annak idején, mondta neki egy délután, miközben az ősz vörös színeibe hajló kertet szemlélte. Az oroszlán- ismételte Angelica. Ez volt az első szó, amit három hónap alatt hallottak tőle. Pietro felugrott ültéből és örömében megcsókolta a nőt, újra érezve magában a pillanatok alatt összefutó fellegekből keszülő égiháborút, melynek létét most már kezdte maga is jegyezni. Egyszer majd bolond érzelgős öreg ember lesz belőlem gondolta, hiszen az itt csak Angelica.
Az elkövetkező napokban és hetekben a lány beszélni kezdett, Pietro pedig másféle főzetet kotyvasztott neki, amely már nem borította Angelicara a jótékony alvás függönyét egész nap. Pietro mindenre emlékezett, amire apja valaha megtanította. A leány a végén már folyamatosan ontotta magából a szót, mint valaha Nápolyban és a ház körül is tevékenykedett. Elmondta, hogy régi kérője a viharos lakodalom óta megözvegyült,de a férfi már régen tudott erről. Gondolsz-e még rá? kezdte faggatni a leányt, de valahogy kényelmetlen érzés kerítette hatalmába, amint szemét felejtette göndör fürtjein, szabályos arcán, melyet a nevetőgödröcskék szinte ellenálhatatlanná tettek, nem beszélve formás kebleiről, melyek ruhájának kivágásából kandikáltak elő. Mielőtt beteg lettem volna, megpróbáltam úrnőnket kérni arra, hogy engedélyeze, hogy találkozhassak vele, de megtagadta az engedélyt, vallotta be neki a leány. Lehet, hogy László szíve elfordult tőlem, mondta, sok év eltelt azóta, hogy megkért engem.
Szóval még mindig arra a senkiházira gondol,arra a kurafira, nyugtázta magában Pietro, aki maga sem értette, miért lett hirtelen oly mérges: és mit tehetnék érted én, hölgyem, ne készítsek-e egy bájítalt, vagy bocsássak rá szerelmi varázst, én, a nagy varázsló folytatta egyre dühösebben Pietro. Varázsoltam már neked oroszlánt, vihart, én magam is kíváncsi lennék, hogy mire vagyok még képes. Angelica szemei tágra meredtek: hát megtennéd? Már miért ne tenném meg, válaszolta Pietro foghegyről egyre növekvő hévvel, elvégre csekélység ez nekem, nagy varázsló vagyok én, mint tudjuk. Ekkor lejjebb vette a hangját, mert látta, hogy halálra ijeszti hangos beszédével a leányt. Itt lakik szerelmed a budai hegyekben egy híres udvarházban tette hozzá, immár jóval halkabban a híres szót gúnyosan megnyomva, mert az udvarházról már hallott a helyiektől.A részeges tivornyák fészkének híre már bejárta a környéket. Azt sem bánnád, ha meglátogatnánk Lászlót? Kérdezte Angelica csendesen. Hogyne, akár meg is látogathatnánk, válaszolta Pietro, sőt meg is fogjuk látogatni és ha ez a kívánságod én varázslatot dobok rá, hogy szíve újra feléd forduljon, mi mást tehetnék- az utolsó szavakat már szinte motyogta maga elé, végül ellentmondást nem tűrő hangon kiadta az utasítást a másnapi indulásra. Angelica néman felállt és bement a házba és a nap további részében szolgálóját nyúzta, hogy minél gyorsabban készítse elő öltözékét az útra, majd Nanával tárgyalt, ami igen érdekes volt, tekintve, hogy Angelica szinte egyetlen szót sem beszélt magyarul, ami tökéletes összhangban volt azzal, hogy Nana hasonló szinten beszélte a nápolyi nyelvjárást.
Pietro ingerültsége kitartott a nap végéig, az esti Nap fénye a kert végében találta.Tüzet rakott a gazból és sokáig bámulta a lángokat.Gondolatai Angelica körül forogtak, végül lassan belekezdett mondókájába:
Napsugár, arany fény, szívig hatoló bő ér.
Hold, hold ezüst ár, kit keresel, kire vársz.
Fák, fák, csendes láz, átölel a halk varázs.
Szólj, szólj, okosat, nyissuk ki a kapukat.
Lásd, lásd, múltadat, minden gyarló tikodat.
Ezután leöntötte a parazsat és kedvetlenül nyugovóra tért.
Amikor Pietro évekkel később visszagondolt arra a napra, amikor elindultak László úr udvarháza felé, maga sem értette régi önmagát. Az utazást megelőző éjjel álom és ébrenlét között hánykolódott, halva látta magát heverni egy sötét budai utcán, majd a gyermek Angelicát látta maga előtt, amint fut a nápolyi tengerparton és kiabálja feléje, hogy érj utol, érj utol, Pietro. Aztán ismét a leányt látta, de most a dézsában, a vizes ingben és álmában is érezte, amint elönti a hév. Felébredt. Összeszedte gondolatait, érezte hogy hibázott, nagy hiba volt ez a varázslat, de talán még nem késő, hogy mindent jóvá tegyen.Nemsokára vissza kell Angelicát vinnie az Udvarba, hiszen nem tarthatja örökké maga mellett.A leány gyógyulása nem maradhat sokág titokban.
A reggel csendesen telt és Angelica szolgálóját otthon hagyva, ketten indultak el szekéren, amelyet Pietro maga hajtott. Útközben, kérésére, többször is megálltak, ilyenkor lesegítette a lányt a szekérről, leültek a fűbe és hallgatták a madarak énekét. Az őszi erdő suttogó fái között Pietro ilyen verseket mondott:
Hogy mit gondolok, magam sem tudom,
Elveszett szívem, minden birtokom.
Szomjúzom, de nem tudom mire,
Nem a szépre vágyok, az örök végtelenre.
Egy másik pihenőnél eképpen szólt:
Szívembe szemcsés por hullott tán,
Köré kerekedett gyöngyöm,
Nincs nyugodalmam e földön,
Kincsemmel alszom és ébredek.
Az út nem akart elfogyni, mert Pietro szinte minden bokornál megállt, hogy mutogassa Angelicának a leveleket, a virágokat, a felhőket, amelyek különféle formákat öltve rajzoltak óriásokat és törpéket, embereket és állatokat az Égre. Egyszer csak egy nagy kapu látszott kibújni a fellegek játékából. Látod-e Angelica, ott a világok kapuja- mondta.Minden, amit itt megélünk a földön, a kapu mögött is megéljük, de ott minden még színesebb, ékesebb, ott jobban érzed az ízeket, jobban tudsz szeretni is.Mi csak árnyak vagyunk, annak a másik világnak az árnyai, szeretünk, de nem egészen, élünk, de nem teljes életet , ´s ha van boldogságunk, akkor támad, mikor néha, egy-egy pillanatra sikerül kinyitnunk a kaput. A leány ezekre a szavakra hozzásimult és csókolni kezdte és ott, a budai hegyek között történt ekkor,hogy Pietro az asszonyává tette Angelicát. Sokáig hevertek a fűben egymás mellett, a boldog férfi és a leány szótlanul, talán egy órát is, végül Pietro újra megszólalt. Istenverte kontár varázsló vagyok én, képes voltam saját magamat elvarázsolni,de nagy marha is vagyok egyben, hiszen már évekkel ezelőtt megtehettem volna. Angelica kacagott és arra kérte a férfit, hogy most már mindig maradjon mellette. Pietro szemében végtelen szomorúság költözött. Nincs joga ´s módja arra, hogy a leányt továbbra is maga mellett tartsa, még akkor sem, ha feleségül venné, hiszen egy ilyen házasság nemcsak méltatlan lenne Angelicához, de Pietronak oly kevés a földi vagyona, ha elszöknének sem tudna neki mást, mint nyomort és szenvedést nyújtani. Elsorolta kétségeit, nem titkolta félelmeit, semmit nem tett hozzá és nem vett el, egyedül azt hallgatta el Angelica előtt, hogy ki és miért törhet az életére. Angelica csendesen hallgatta, látta a férfi kínjait, de valahányszor ránézett Pietrora, szerelmének már puszta látása is elűzte félelmeit. Nyugodt maradt. Legyen hát úgy minden, ahogyan akarod, ha száz évig élek sem tudnálak elfelejteni, édes Pietrom- jelentette ki.
A férfinak valójában esze ágában sem volt feladni a lányt, agya lázasan dolgozott a menekülés útjait fürkészve. Nemcsak magáért, hanem a lányért is túl akart élni mindent. Ha Angelica nem is lesz az övé ebben a világban, de tudnia kell róla, ott kell lennie ezen a földön, hogy vigyázzon rá, ha egyszer megint összetörne.
Igy történt, hogy Pietro és Angelica sosem érkeztek meg László úr udvarházába. Az elkövetkező hetet férj és feleségként élték a füveskertben, boldogan és felszabadultan. A leány nem ingott meg akkor sem, mikor elérkezett a nap, hogy visszatérjen az Udvarba. Elutazása előtt nemcsak biztosította Pietrot örök szerelméről, de többet is tett ennél, ő vezette rá arra, hogy megoldást találjon kétségbeejtő helyzetére.
A füveskerti ház szobájában még mindig nagy rendetlenségben hevertek a lapok, amelyekre Pietro lejegyezte a növényeket. Pietro az utóbbi hónapokban elhanyagolta ezt a tevékenységét, de a lány szívesen nézegette a finom rajzokat és amikor a könyv szót kiejtette száján, Pietro egy bizonytalan ösvényt látott maga előtt körvonalazódni.
A királyi kancellárián Pietro barátja, János igen meglepődött, mikor a férfi felkereste. Régen nem latta már barátját, aki most nagyon izgatottnak tűnt. János- mondta neki, nagy bajba kerültem és bocsáss meg nekem, hogy nem részletezem keserveimet, de ha szeretnél életben tartani, akkor csempéssz be valahogy a királyi audienciára,a mai napon sorra kerülő kérvényezők közé. A király színe elé kell jutnom.
János nagy csodálkozással fogadta a kérést. A fene sem gondolná, hogy tizenöt évet töltöttél az Udvarnál, példás a viselkedésed, kifogástalan a modorod, egy füveskertben élsz, mégis sikerült oly ádáz ellenségeket szerezned magadnak, akik az éledre törnek. Mondd, hogyan sikerült mindezt elérned?
Az Isten áldjon meg, ne tréfálj velem, válaszolta Pietro, az ügy nem tűr halasztást. Nem lesz könnyű , hangzott János válasza.Az emberek napokat, heteket várnak, hogy Mátyás színe elé kerüljenek és előadhassák ügyüket, de megteszem, amit tudok, biztosította Pietrot, aki így került pár óra múltán a király színe elé, a kígyózó sor kiabálásától kísérve.
A férfi tudta, hogy a hatalommal szemben semmi esélye sincs, hacsak nem szerzi meg egy még nagyobb hatalom támogatását. Mikor üdvözölte Mátyást, a magyarok királyát és átnyújtott neki néhány lapot azok közül, amelyek készülő könyvének míves munkájáról tanúskodtak, a felséges úr arcán látszott, hogy nagy megelégedésére szolgál, amit lát. Pietro ekkor ékes szavak kíséretében felajánlotta neki könyvét. Nem maradt el válaszként a királyi kérdés, Mátyás kíváncsian tudakolta, hogy mivel köszönhetné meg a felajánlást.Pietro zavartan adta elő kérését, mellyel ellentmondott önmagának is. Kérte , hogy a király járuljon hozzá, hogy Angelicával házasságra léphessenek és visszatérjenek Nápolyba. Mátyás megrázta a fejét. Ami Angelica házasságát illeti, a királyné jóakaratára bízza a dolgot, hiszen szokás, hogy ő döntsön ilyen természetű ügyekben. Pietro számára ez a válasz természetesen egyet jelentett a sohával, hiszen Beatrice nem fog engedni és az igazság valójában a királyné oldalán áll. Pietronak tényleg nincs módja, hogy neméhez, rangjához illő életet biztosítson a lánynak.
A király figyelmét nem kerülte el a szomorúság, amely a férfi arcára kiült. Kedvére volt ez az ember, aki úgy zenélt és verselt, mintha így született volna. Mi bántja, Pietro mester?- faggatta tovább. Pietro a királynak is elmondta, hogy jó okkal életét félti " rosszakaróitól és irigyeitől " és újra hangsúlyozta, hogy véglegesen el szeretné hagyni Budát. Ha ez feltett szándéka, várjon odakinn, míg a kérvényezők hada elvonul és ő, Mátyás tudatni fogja vele királyi akaratát- hangzott a válasz.
Pietro hosszú ideig támasztotta az oszlopokat a király fogadótermének előcsarnokában, sok óra eltelt, mire elfogyott a kérvényezők menete. Végül Jánost látta közeledni, kezében egy levéllel és egy erszénnyel.Nem tudom, hogy mit tettél, mondta régi cimborája, de nem is érdekel. Minél kevesebbet tud az ember bizonyos dolgokról, annál nyugodtabban alhat. A király akaratából ezentúl kevesebbet fogunk találkozni, folytatta barátja és látva Pietro bizonytalan képét hozzátette: még ma, a legnagyobb titokban elindulsz a Felvidékre, Rozsnyón megkeresed a királyi birtokok és házak intézőjét, Lutz uramat, aki megmutatja az erdei házat, amely új otthonod lesz. A király neked szándékozik adományozni a házat és a hozzátartozó kisebb erdőt annak fejében, hogy ott folytatod munkádat és minden tücsköt, bogarat, madarat és növényt lerajzolsz, leírsz, amelyet csak ott találsz. Ebben az erszényben annyi pénz van, amennyit még így együtt soha nem láttál, nevetett János. Egy évi költséged, előre kifizetve aranyban és urunk azt üzeni, ha tartasz attól, hogy rosszakaróid keze még Rozsnyón is elérhet,válassz magadnak valami szép magyar nevet. Ezen a ponton barátja összeráncolta homlokát, majd elnevette magát, én a Jánost javaslom, no nem a saját, hanem urunk dicsőséges atyjának tiszteletére, ámbár az én tiszteletem sem hangzana éppen rosszul......
Pietro megszorította barátja kezét, és engedélyt kért tőle, hogy az újsüttetű János úr Rozsnyóról a régi Jánoson keresztül levelezhessen Angelicával. A levelek mentek is egy darabig, míg Angelicát az elkövetkező télen három nap alatt el nem vitte egy járvány.
Pietro azonban még sokáig élt, egyre csak rajzolta feljegyzéseit a növényekről és állatokról, míg a királyi könyvtárba nem került első könyve, amelyet több hasonló követett.
A nap, amelyen először nyitotta ki az égi kaput, gondolataiban újra és újra visszatért és hosszú és boldog életet adott neki. Az évek úgy szálltak el felette, mintha csak egyetlen végtelen pillanat lett volna az egész, amelyben újra és újra elindul a szekéren László úr udvarháza felé.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése