...és most együnk!

Magyarország a mítoszok országa lett, de a mítoszt senki ne irodalom- és kultúrtörténeti fogalomként értelmezze ebben a kijelentésben, hanem úgy, hogy elmegy a kozmetikushoz, fodrászhoz, kihívja a vízvezetékszerelőt és máris repked a chi, egyéni mitológiák születnek, hőstörténetek terebélyesednek, aztán keverednek politikával. Ennyi költőt én még nem is láttam egy helyen. Mítoszok beszélnek egymáshoz, nem emberek társalognak. Láthatóan mindenki élvezi, hogy nem kell vesződnie egy mélyebb, alaposabb világkép kialakításával, hiszen a mítoszban éppen az a szép, hogy primitív báját egy gyermek is megérti. 

A mítoszokat megölni nem lehet tényekkel, egy mítoszt legfeljebb egy másik mítosz csaphat agyon, a józan ész nem lehet ellenfél egy olyan világban, amelyet a mítoszok alakítanak. Fura, digitális újpogányság kora ez, netszintre emelve, van benne valami nagyon ősi, nagyon primitív teremtésmítosz nyomokban és igény a világ magyarázására, de emellett saját szerepünk túlértékelődik. A mítosz ilyen formában a közízlésnek megfelel, sőt politikai szintre emelkedik nem csak retorikai eszközként, de akár politikai programként is.
Saját mítoszaink megesznek minket és hideg vizet isznak ránk.

Vegyük pl. azt a mítoszunkat, mely szerint mi mindig igyekszünk, megbecsüljük magunkat, de gonosz erők a vesztünkön ügyködnek, így soha nem győzhetünk. ( Esetleg átok is ül rajtunk, de ez már csak a hab a keserű tortán) . A magyar csapatban játszani olyanná válik, mintha a meccs előtt az edző számba venné az összes sorscsapást, sírdogál kicsit, felhívja a figyelmet arra, hogy a legutóbbi bajnokságot is elvesztettük, aztán elhaló hangon mondja, na fiúk, akkor most már mehettek a pályára! ...

De én egy nyertes csapat tagja szeretnék lenni. Egy ismerősöm hasonló gondolatokat forgathatott a fejében, mert azt mesélte, hogy ő egyszer régen azon gondolkodott, milyen mítosszal verhetné agyon az örök vesztes mítoszát nemzeti szinten. A honfoglalást említette és a török elleni küzdelmet. Ezzel sem lennénk azonban sokkal előbbre. Akkor tudnánk továbblépni, ha úgy tudnánk beszélni történelmünkről, mintha ünnepi beszédet tartanánk: " Rengeteg tapasztalatunk van közép-európai létünkből adódóan a vészes küzdelmeket illetően, de mindent túléltünk, megmaradtunk.... és most együnk! "