Váralja takaros kis település volt, oly természetesen simult a hegyekhez, mintha annak idején a vulkánok, amelyek ezt a tájat formálták a házakat is csak úgy jókedvükből köpték volna ki magukból a pillanat törtrésze alatt. A kis utcák, a templomok a város hajdani gazdagságáról tanúskodtak. Ódon kolostorának falai télen meleget, nyáron hideget árasztottak, a halványsárga négyszögletes udvarról a boltíves folyosó az ősi templomhoz vezetett, melynek pompás berendezésére az oltár tette fel a koronát. Ennek színei oly élénkek voltak, mintha csak tegnap festették volna rá a cirádás, zöld indákat a lőcsei mesterek. Mihály arkangyal kecsesen pózolt az oltár tetején, mintha táncolna, lenézett a vörösköpenyes Máriára az oltárképen, aki a kisdeddel karján, titokzatos mosollyal az ajkán figyelte a híveket a virágdíszek közül. Az oltár két oldalán két magyar király, Szent István és László szobra foglalt helyet és úgy látszott, mintha a szent személyek Mária felé indulnának.
Barátságos templom volt, gazdag díszítéseinek meleg színei, ünnepélyes légköre meghitten ölelte körül az ájtatosságra betérő helyieket. Az ember békés hangulatát még az sem törte meg, ha tisztában volt azzal, hogy az egyik kápolnában egy helyi vértanú szerzetes talált végső nyugalomra. Az atya korai, erőszakos halálát annak idején a békétlen kurucok okozták, kiknek hordái megkínozták és megölték. A múlt tragédiája azonban már oly békés természetességgel simult bele a templom emelkedett hangulatába, ahogyan az egész város simult zöld hegyeihez.
Szikla Szilárd is ebbe a templomba járt misére, újonnan feltalált vallásosságában. A kolostorban már régen csak egy-két tanár szerzetes élt, de az épület kollégiumként és városi könyvtárként továbbra is a helyieket szolgálta, ő pedig könyvtárosként dolgozott a régi falak között, már puszta létével is élénk kontrasztját képezve az egész festett falú épületegyüttesnek. Szikla Szilárd ugyanis megtestesített mindent, ami kilógott ebből az ünnepélyes, mégis meghitt hangulatból, amelyet a kolostor és a templom árasztott. A nagydarab ember olyan darabosan mozgott e patinás falak között, mintha henteskéssel a kezében egy XIX. századi, realista festményen pózolna, melyen ujjongó falusiak figyelik, hogyan festi a malac kiomló vére vörösre a hó finom, fehér porát.
Szilárd fiatal könyvtárosként került Váraljára, ahol mindig idegennek érezte magát. A főváros szegény munkásnegyedében, ahol felnőtt, nyoma sem akadt ennek az fenkölt, ám barátságos hangulatnak, ráadásul állandóan úgy érezte, hogy a helyiek nem értik őt, talán ki is nevetik esetlenségét, öblös hangját, amellyel téli estéken már az ajtóban lecsapott a könyvtárba betérőkre azt harsogva, hogy záróra, kérem, tessék holnap visszajönni. A kollégistákat különösen utálta, mert ezek a félig még gyermek ifjak nem ismertek sem istent, sem embert, ha ki kellett gúnyolni egy ellenszenves figurát. A helyieknek a humorát sem értette, mikor a beszélgetés leheletfinom iróniába csapott át, pedig valójában elnézőek voltak a különös figurákkal szemben. Bár mindenki mindent tudott a másikról, ahogyan ilyen helyen szokás, de az idők folyamán rengeteg különc, csodabogár és félvilági figura élt már a jobb napokat látott városkában és ezek az emberek örökül hagyták az elnézést, amellyel a tudomásul vették, ha valaki kilógott a sorból. Szikla Szilárd azonban nem szerette a helyieket és az idők folyamán iszonyatos becsvágy kerítette hatalmába, szerette volna valamire vinni, valami olyan dolgot szeretett volna elérni, ami előtt meghajolnak, amire soha nem gondolták volna képesnek.
Barátságos templom volt, gazdag díszítéseinek meleg színei, ünnepélyes légköre meghitten ölelte körül az ájtatosságra betérő helyieket. Az ember békés hangulatát még az sem törte meg, ha tisztában volt azzal, hogy az egyik kápolnában egy helyi vértanú szerzetes talált végső nyugalomra. Az atya korai, erőszakos halálát annak idején a békétlen kurucok okozták, kiknek hordái megkínozták és megölték. A múlt tragédiája azonban már oly békés természetességgel simult bele a templom emelkedett hangulatába, ahogyan az egész város simult zöld hegyeihez.
Szikla Szilárd is ebbe a templomba járt misére, újonnan feltalált vallásosságában. A kolostorban már régen csak egy-két tanár szerzetes élt, de az épület kollégiumként és városi könyvtárként továbbra is a helyieket szolgálta, ő pedig könyvtárosként dolgozott a régi falak között, már puszta létével is élénk kontrasztját képezve az egész festett falú épületegyüttesnek. Szikla Szilárd ugyanis megtestesített mindent, ami kilógott ebből az ünnepélyes, mégis meghitt hangulatból, amelyet a kolostor és a templom árasztott. A nagydarab ember olyan darabosan mozgott e patinás falak között, mintha henteskéssel a kezében egy XIX. századi, realista festményen pózolna, melyen ujjongó falusiak figyelik, hogyan festi a malac kiomló vére vörösre a hó finom, fehér porát.
Szilárd fiatal könyvtárosként került Váraljára, ahol mindig idegennek érezte magát. A főváros szegény munkásnegyedében, ahol felnőtt, nyoma sem akadt ennek az fenkölt, ám barátságos hangulatnak, ráadásul állandóan úgy érezte, hogy a helyiek nem értik őt, talán ki is nevetik esetlenségét, öblös hangját, amellyel téli estéken már az ajtóban lecsapott a könyvtárba betérőkre azt harsogva, hogy záróra, kérem, tessék holnap visszajönni. A kollégistákat különösen utálta, mert ezek a félig még gyermek ifjak nem ismertek sem istent, sem embert, ha ki kellett gúnyolni egy ellenszenves figurát. A helyieknek a humorát sem értette, mikor a beszélgetés leheletfinom iróniába csapott át, pedig valójában elnézőek voltak a különös figurákkal szemben. Bár mindenki mindent tudott a másikról, ahogyan ilyen helyen szokás, de az idők folyamán rengeteg különc, csodabogár és félvilági figura élt már a jobb napokat látott városkában és ezek az emberek örökül hagyták az elnézést, amellyel a tudomásul vették, ha valaki kilógott a sorból. Szikla Szilárd azonban nem szerette a helyieket és az idők folyamán iszonyatos becsvágy kerítette hatalmába, szerette volna valamire vinni, valami olyan dolgot szeretett volna elérni, ami előtt meghajolnak, amire soha nem gondolták volna képesnek.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése