Gyógyító mese:Münchhausen- a nagy túlélő, az emberiség nagyja

Münchhausen báró úgy került egy beszélgetésembe, mint aki arra hivatott, hogy megvígasztalja egy kétségbeesett barátomat, ami annál is érdekesebb, mert valójában nehéz lenne megmondani, hogy a valaha élt, igazi Münchhausen báró, annak idején ugyan miket mesélhetett borozgatás közben a vendégeinek. Münchhausenről, a regényhősről azonban szerencsére pontosan tudjuk, hogyan állt a nehézségekhez, amelyekkel szembe találta magát.

A báró csodálatos utazásai és kalandjai ugyanis sokkal többet mondanak el erről nekünk, amint azt első olvasatra gondolnánk, még akkor is, ha jó eséllyel azonnal ráérzünk arra, hogyan kacsint felénk a báró a könyv lapjai mögül újra és újra, mintha nemcsak elmesélné hihetetlen kalandjait, de saját maga is jól szórakozna azon, hogy nagyokat mond. Ez valószínűleg így is van, ha komolyan vesszük a figurát. A nemes báró ugyanis a túlélő megkönnyebbült könnyedségével meséli el kalandjait, pedig olyan kalandokat él át, amelyekbe bárki simán belehalhat, ha nem rendelkezik azokkal a tulajdonságokkal, amelyekkel hősünk. Tele vannak ezek a kalandok szörnyűségekkel: gondoljunk csak bele, ki szeretne rabszolga lenni a török szultánnál, vagy olyan helyzetben találni magát, hogy egyszerre kelljen megküzdenie egy oroszlánnal és egy krokodillal, miközben egyik oldalról egy vad folyó, a másikról pedig egy szakadék között áll. Ráadául, mint kiderül, a szakadékban még kígyók is laknak. A veszély fokozása teljes, ennél már igazán nehezebb lenne életveszélyesebb helyzetbe kerülni.

Hősünk kalandjai között akad olyan is, amelybe nem külső körülmények, hanem saját meggondolatlansága sodorja: felpattan egy ágyúgolyóra, hogy az ellenséges vonalak mögé jusson, de útközben megrémül, hogy nem fog tudni visszatérni onnan a biztonságba, és még időben úgy dönt, hogy a legjobb lesz, ha átugorva az ellenség ágyúgolyójára visszatér eredeti kiindulópontjához. 

Ez a kaland árulja el a legtöbbet arról, hogy miről is szól valójában a báró története, hiszen ki az, aki életében még nem hozott elhamarkodott döntést és nem érezte úgy, hogy csodára lenne szüksége ahhoz, hogy kimásszon belőle: a báró történetei tehát mindannyiunkról szólnak. A különbség mindössze annyi, hogy nekünk nem sikerül minden, de Münchhausennek igen, mert a mesélő báró úgy használja fantáziáját, hogy az kiszabadítsa a halálos veszélyek baljós szorításából. Ezt viszont akár mi is megtehetjük a gondolat szintjén, hiába tűnnek messzinek azok az idők, amikor az emberek még történetekkel szórakoztatták egymást, vagy saját magukat. 

Tény, hogy az olvasás szokása korunkban már kevéssé dívik, helyette általában olyan virtuális világokba kalauzolnak minket filmek és videojátékok, amelyeket mások találnak ki nekünk, megfosztva minket attól a lehetőségtől, hogy saját képzelőerőnket használjuk teremtésre. Kicsit beszűkült a lehetőség, hogy írott szó alapján saját magunk képzeljünk el egy világot annak színeivel, illatával és tapintásával együtt, pedig a fantázia gyógyít és erőt ad, mert valódi veszély nélkül oldhatunk meg képtelen helyzeteket és ez által megszabadulhatunk valódi terheinktől. Münchhausen ilyen értelemben nemhogy nem egyszerű hazudozó, de még csak nemis a játékos történetek mögül kikacsintó, szórakoztatóan ironizáló ember, ámbár néha-néha még rá is tesz egy lapáttal azzal, hogy szavahihetőségét mulatságosan igazolja, például megvádolja az amszterdami múzeum teremőrét, hogy a báró hitelességét ássa alá azzal, hogy túloz a már egyébként is hihetetlen kalandját illetően. Münchhausen azonban több ennél, az emberiség lelkierejének titkos nagyságát hordozza:lépten-nyomon olyan helyzetekbe kerül, amelyeket képtelenség megoldani,de neki sikerül. Valójában a mesélő nemis annyira sokszor emlegetett leleményessége, mint játékos fantáziája segítségével oldja meg ezeket a nehézségeket: gondolatban átkel a kibírhatatlan orosz jégmezőkön, csőszként őrzi a szultán méheit és nem csak túlél néhány órát egy hal gyomrában, de még táncol is ott.

A mesélő  tehát küzd, de nem a való világ síkján, hanem lelkében harcol azért, hogy lehetetlen helyzeteket éljen túl, ahogyan mindannyian küzdünk a valóság síkján a lehetetlenebbnél lehetetlenebb bajokkal és problémákkal.

A legjobban talán az a momentum mutatja, hogy mennyire erről a lelki küzdelemről szól a történet, amikor Münchhausen- egy kalandja során- belesüllyed a mocsárba. Saját parókájánal fogva húzza ki onnan magát, sőt a lovát is, ami lássuk be, nem kis teljesítmény egy életveszélyes helyzetben. Ez az a pont, amely alkalmassá teszi a nemes bárót arra, hogy játékosan utat mutasson nekünk azzal kapcsolatban, hogy mi is feladatunk az életben. A" Mondottam ember: Küzdj " játékos megfogalmazása áll a kaland mögött, miközben arra is utal a mocsaras pillanat, hogy újra világossá tegye, hogy kire számíthatunk minden körülmények között: saját magunkra, illetve áttételesen a saját fantáziánkra , melynek segítségével túlélhetünk minden kalandunkat a való életben is. 

Lehet, hogy a valóságban nem mindig sikerül, de legjobb esélyünk arra, hogy épen másszunk ki minden bonyodalomból még mindig saját küzdőképességünk és saját fantáziánk, amely segít minket, hogy ép lélekkel bújhassunk ki nap mint nap a szorongások és embertpróbáló bajok nyomasztó szorításából.