Részlet készülő regényemből (II. rész), amelyben tovább követjük Szikla Szilárd sorsát egy másik magyar univerzumban

Szilárd fiatal életének váraljai napjai csöndes unalomban folydogáltak, még a sportnak sem hódolhatott, mert valaha bírkózott, de kűzdősportokat nemigen űztek a természetjáráshoz,  sízéshez és teniszhez szokott kisvárosban. A természetjáráshoz  mackós termete lomha volt és még jobban állt ez a tenisz viszonylatában, a sízés pedig soha nem vonzotta, nem szerette a hideget, a havat. Ha tehette inkább a konyhaművészetnek hódolt meleg fészkében. Nem kákabélűeknek való francia konyhán edzette tudását. Olyan mennyiségben égette a zsírt a konyhában szerény albérletében, hogy még a házinéni is szóvátette néha a fokhagymabűzzel elegyített átható illatokat, melyek egészen a hálószobájáig terjengtek hideg téli estéken. Mária néni valaha franciát tanított a helyi gimnáziumban és albérlőjét ugyanúgy kezelte, mint régen a kisdiákjait. A kopott ruhájában is mindig elegáns, filigrán, ezüst hajú idős madmoiselle fejcsóválva jegyezte meg zúzmarás estéken, mikor a nehéz disznózsír szaga belevegyült a meleg házikó levegőjébe : Maga fiam egyszer a hasába fog beledögleni. mi lesz a vérnyomásával.... és kit fog így elvenni, ha nem ügyel a vonalaira, egy tankot? Nyissa ki, kérem kicsit az ablakot!
Ami a nőket illeti, Szilárd szénája azonban koránt sem állt rosszul. Ahogyan mentek az évek, egyre több pártában maradt helyi tanítólány mutatott hajlandóságot a férfi húsos orra és darabos vonásai mögött fejsejlő tisztes, helyi házasélet iránt. A csöndes, apró lakás és a gyermek iránti vágy átsegítette őket azon a felismerésen, hogy Szilárdnak semmi érzéke nem volt az olyan lelki finomságok iránt, amelyek elvontabbak voltak, mint egy jó csülök pékné módra, de végül egyik lány sem maradt meg mellette, mert végül beleuntak Szilárd  beszédébe. Szilárdot még ellenségei sem vádolhatták volna meg soha azzal, hogy darabos külsejét, szórakoztató természete tette volna elviselhetővé. A férfi nem azért lett könyvtáros, mert vonzotta volna a könyvek világa, hanem azért, mert családja úgy gondolt a tanítóságra, hogy kevesebb vesződséggel jár, mint a kétkezi munka. A könyvtárszak, amelyet kiegészítő szakként vett fel annak idején a főiskolán később mentsvárának bizonyult, mert nemhogy tanítani nem volt türelme, de egyenesen  ki nem álhatta a gyerekeket. Tudta, hogy melyik könyvet hol keresse és ez elég volt ahhoz, hogy könyvtárosként boldoguljon. Izlése nem terjedt túl a népszerű irodalmon és ahogyan múltak ifjúi évei egyre kevesebbet olvasott. Nem tudott elmélyedni a könyvekben, beszéde vontatott volt, mondanivalója nélkülözött minden eredetiségét, de senki se gondolja, hogy Szilárnak ne lettek volna érzései zordon külseje mögött.  Barátsággal gondolt például azokra a fiúkra, akikkel valaha együtt katonáskodott.

A katonaságnál eltöltött évet Szilárd élete legjobb idejeként tartotta számon, ami meglepő lehet azok számára, akik tudják, milyen lélekölő volt más fiatalok számára a 30 fős, vaságyas hálótermekből reggelenként értelmetlen feladatokra indulni vén kiképzőtisztek vezetésével a laktanyából. Az ifjú Szilárd azonban- életében először- barátokra talált a debreceni laktanya társalgójában, ahova délután, pihenésképpen levonulhattak a katonák szórakozni. Pénzben tilos volt játszani, de ha nem volt jelen egyetlen tiszt sem, mégis mindenki pénzben játszott.

Szilárd már az első napokban felfedezte a társalgót, ahol pár fiú általában komoly figyelemmel löködte a golyókat a billiárdasztalon. Figyelmét főleg egy kis csoport kötötte le, melynek tagjai mindig együtt jelentek meg és láthaóan kiválóan érezték magukat egymás társaságában, mert sokszor és hangosan nevetgéltek: egy hórihorgas, göndör hajú fekete gyerek, egy köpcös kis barna, egy szemüveges és egy jóvágású, sima képű. Egy ideig nézte, hogyan játszanak, aztán beszédbe elegyedett velük. Nemsokára már maga is megpróbálkozott a játékkal és valóságos őstehetségnek bizonyult. Talán ennek köszönhette, hogy ez a kis társaság befogadta és fél év múlva, életében talán először, Szilárd jól érezte magát a hasonkorúak társaságában. Elég szép összeget nyert össze új barátainak az újoncoktól akiket rendszerint megkopasztottak a billiárdasztalnál. Pár hét múlva már a társaság oszlopos tagjának számított: ha bárki fenyegetően rájuk nézett, már ki is düllesztette a mellkasát, mint egy harcba induló kakas.
Érdekes kis csoport volt ez, ami tagjainak vérmérsékletét illeti. Szilárd gyorsan dühbe gurult minden apróságon, a hórihorgas gyerek, akit Németh Tamásnak hívtak viszont mindent könnyen vett. Tomi abban nagyon hasonlított Szilárdra, hogy amikor a szemüveges Lali szembesítette azzal, hogy lükeségeket beszél, még nagyobb lükeséggel válaszolt rá. Lalit csípte a legkevésbé a fiúk közül, mert benne láthatóan mocorgott az értelem és sosem látott bele a kártyáiba, nem tudta merre tart, mire játszik, egyszerűen butának érezte magát mellette. Bogár Attilát, a barna, kis köpcöst, aki sokat viccelt azonban igazán kedvelte. Bogár politizált és már olvasott róla az újságokban is. Szilárdot ekkor még nem igazán vonzotta a politika, de Bogár csínytevés szintjén művelte a politikát, így Szilárd is afféle vagány dolognak kezdte el tartani.

Akkoriban Magyarország még orosz korszakát élte és Bogár Attila egészen különös dolgokat tudott művelni oroszbarát politikai összejöveteleken. Egyszer azzal vonult be a köztudatba, hogy írd és mondd egyedül gyülekezett. Tulajdonképpen mindössze annyit tett, hogy magányos farkasként bekiabálással megzavart egy ünnepi naggyűlést.Egyéb paragrafus hiányában azzal az ürüggyel tartóztatták le az ordibáló fiút, hogy nem volt engedélye gyülekezni. Tekinttel arra, amit a férfi ügyvédje később kifejtett, hogy egyedül nem lehet gyülekezni, a vádat ellene később elejtették és az oroszellenes ellenzék ünnepelt. Egy másik, hasonló politikai akciója is fantáziadús, színes egyéniségére vallott. Bogár a pornóipar elleni felháborodásában megzavart egy peep-show előadást, majd a rendőrségi kihallgatáson Zorro álarcban jelent meg. Bogár akcióját Szilárd vagány tettként könyvelte el, amikor unalmas óráiban olvasott róla a könyvtári újságokban. A legjobban azonban a komoly Nabor Viktor nyerte el a férfi tetszését. Nabort is ismerte az újságokból, mert ez a fiú is konok elszántsággal vetette bele magát- egészen ifjan- a politikába. Egy cárellenes tüntetésen őrizetbe is vették és nem sokon múlt, hogy nem ítélték végül el.

Magyarországon ebben az időben különös politikai hangulat uralkodott. Az ország még 1849-ben felajánlotta a magyar koronát a Habsburg szövetségben Magyarországra támadó I. Miklós cárnak, aki felrúgva az osztrák szövetséget el is fogadta a magyar trónt testvére számára. A cár bátyja annak idején egy lengyel grófnőt vett feleségül és a mezaliansz következtében elvesztette jogát az orosz trónra, amit így öccse foglalhatott el. I Miklós szerette volna kárpótolni bátyját a magyar trónnal, a magyarok pedig viszonylag kedvező feltételekkel lettek cári alattvalók, Magyarország megindulhatott a polgárosodás útján. Oroszország európai kereskedelmének nagy része magyar közvetítéssel folyt, a magyar főváros felvirágzott. Némi engedményt természetesen kellett tenni az oroszok felé, az államigazgatás nyelve a magyar mellett az orosz lett, a cár bátyjának, Konsztantyinnak képe pedig ott lógott minden hivatalban, közvetlenül I. Miklós képe alatt. A magyar fél ajánlatát a szükség szülte és a magyarok kezdettől fogva kissé szkeptikusak voltak az osztrák uralom ilyen lecserélésével kapcsolatban. Az oroszok iránti bizalmatlanság jellemezte az egész elkövetkező korszakot. Néha jobban kifejezésre jutott a kételkedés, máskor ideiglenesen csitult. Kosztyát, az első orosz-magyar uralkodót például istenítették a magyarok, mert az új magyar király komolyan vette a feladatát és ennek jeleként megtanult magyarul is. Sokat tartózkodott a magyar fővárosban és a magyar nemesség krémje is igazán jól járt a cárral, mert az arisztokrácia egyes tagjai olyan óriási oroszországi birtokokhoz jutottak az orosz arisztokráciával kötött házasságok útján, amelyek mellett az addig legtekintélyesebbnek számító magyar Esterházy birtokok szinte csak szerény konyhakertnek tűntek. Konsztantyin rengeteg alkalmat biztosított arra, hogy a magyarok ünnepelhessék új nászukat az orosz trónnal. Az ünnepségeken felvonult a magyar társadalom krémje, az uralkodóval élén, nem is beszélve a csodálatos bálokról, amelyeken mindenki a régmúlt, dicső idők divatja szerint kacagányban jelenhetett meg és a hölgyekre pruszlik simult.

A kevésbé tehetősek is megtollasodtak kissé a XIX. század folyamán, mert Oroszország kereskedelme Nyugat-Európával nagyrészt Magyarországon keresztül bonyolódott. A megélénkült kereskedelem következtében Magyarország az egész cári Oroszország kirakatállamává vált, az orosz államszövetség pedig gyümölcsöző államformává, így a cárnak sem kellett golyóálló hintóban közlekednie Budapesten az 1880-as években, mert az emberek lelkesen éljenezték. Szentpéterváron ugyanebben az időben azonban nem ártott volna az óvatosság. tekintettel az egyre szaporodó merényletekre.

I. Miklós fia, II. Sándor kiépítette Oroszországban az alkotmányos rendet és1881 márciusában lemondva addigi egyeduralmáról alkotmányos monarchiát vezetett be. Ezek után a cárok már Oroszországban is nélkülözhették a páncélozott járműveket és népszerűségük új magasságokba emelkedett.

A magyarokban nem is merült fel komolyan az elszakadás gondolata egészen a XX. század közepéig, a kritizáló hangok nem voltak egyebek hagyományos dörmögésnél a szabadságról. Ezek a hangok úgy kis is fulladtak, hogy végül már mindenféle valós tartalmat és indulatot nélkülözött a " Nem engedünk a ´48-ból " beszédfordulat. A nagy változás csak a XX. században következett be, amikor Oroszország háborúba keveredett Kínával, amely a legendás Csang-Kaj-sek kormányzása alatt a világ egyik vezető hatalmává nőtte ki magát. Az oroszok féltékenyen figyelték a kínai gazdasági csodát, amely a XX. század harmincas éveiben soha nem látott magasságokba repítette az országot, a konfliktus az oroszokkal elkerülhetetlenné vált.

A magyarok a legkevésbé sem örültek a háborúnak, hiszen az orosz fél elvárta, hogy katonailag is részt vállaljanak benne. Csak a székelyek vették könnyen a háború hírét, azzal kommentelve az eseményeket, hogy hova fogják majd temetni azt a sok kínait. A háború harmadik évében azonban már nekik is elment a tréfálkozni való kedvük. A háború drága volt, a kereskedelem akadozott, a véráldozatok pedig siettették a felismerést, hogy jobb lenne Nyugat felé orientálódni. A jó orosz király, Konsztantyin képe ekkorra már nagyon elhalványult a véres háború fényében. A hangulat forradalmivá érett és 1956-ban ki is tört a magyar felkelés, amelynek orosz katonai bevonulás vetett véget. A forradalmat leverték, de a hamu alatt a parázs arra várt, hogy újraéledhessen, és már a stabilizálódó gazdaság sem tudta beforrasztani a sebeket, tekintve, hogy az ország már nem tudott olyan fejlődést produkálni, mint korábban. Oroszország kissé bezárkózott, az orosz miniszterelnök a néhai cárok önkényuralmára emlékeztetőn pózolt, a sajtót láthatatlanul cenzúrázták, a rendszerellenes újságírókat alkalomadtán eltették láb alól.Budapesten az a hír járta, hogy a cár aggodalmának adott hangot, mire az orosz miniszterelnök. Málin megüzente neki, ha túl sokat aggódik őfelsége, majd keres egy másik cárt magának.

A zavaros idők rányomták képüket a magyar városokra is, nem csak a falvak mutattak elszomorító képet. Szilárd, aki a katonáskodás után is sokszor találkozott barátaival, leginkább a vonatokra panaszkodott. A baráti összejöveteleket mindig kiadós evéssel-ivással  kezdte a kis társaság miután elhozták a férfi a pályaudvarról, ahol sűrű káromkodások közepette leszállt a Budapestre közlekedő váraljai vonatról. Sokszor késett a szerelvény, mert a síneket még az 1900-as évek elején újították fel, azóta pedig már sok víz lefolyt a Dunán. A késések miatt az út nem négy óráig tartott, hanem sokszor akár egy órával is tovább. A fülkék büdös, műbőr ülései a másodosztály sajátosságai voltak, de az első osztály textílülései sem nyújtottak túl sok kényelmet és büdösebbek is voltak, mert a kosz beleivódott az anyagba. Szilárd ezeken az utakon a büfékocsiban keresett menedéket, ahol néhány sör elfogyasztásával igyekezett helyreállítani a kényelmetlen út során borongósra váló hangulatát. a sör elfogyasztása azonban újabb akadályok elé állította, hiszen a nemes italnak a koszos falú mellékhelységben kellett lefolyást biztosítania egy törött kagylóban, ahová az ötödik sör után már csak a legelszántabbak voltak képesek beletalálni. A kézmosás pedig szinte lehetetlen volt, mert vagy nem volt víz, vagy ha volt, akkor nem volt szappan és törülköző, ha néhanapján minden akadt volna, akkor az ember biztos lehetett abban, hogy közelednek a választások. Szilárd ezeken a pesti utakon mindig megfogadta, ha valaha is viszik a fiúk valamire a politikában, azt fogja nekik javasolni, hogy elsőként a vonatok szomorú állapotán javítsanak.
Barátainak politikai karrierje ugyanis beindulni látszott, amiben nagy szerepe volt Nábor Viktornak, akiben óiási elszántság feszült, ami lassan, az évek folyamán egyre több politikai ambícióval párosult. Viktorban élt a betyárbecsület. Egyszer megkérték a katonaságnál arra, hogy titokban jelentsen Laliról, kinek családja sosem minősült oroszbarátnak, de a fiú Lali tudomására hozta a felkérést, aki ezen annyira meghatódott, hogy örök barátságot fogadott vele. Nábor egyre jobban valamiféle vezérnek tűnt a kis társaságban, pedig tudott  gúnyos és bosszúálló is lenni és ezt a tulajdonságát még kis, belső köre is pontosan ismerte már a kezdetekben is.
A kezdeti, laktanyai politizálás azonban gyorsan kibontakozott ´s országos hírnévre tett szert a csillagok szerencsés együttállása folytán, legalábbis ami Nábor szerencséjét és a mellkasában feszülő óriási becsvágyat illeti.
A férfi üstökösként jelent meg a magyar politika egén, de ebben óriási szerepe volt a filantróp, magyar származású  üzletembernek, Fekete Gyulának, illetve a támogatásnak, amelyben az ifjú titánt részesítette. Alapjában kétféle filantróp létezik, az egyik lelkiismeretes, szíve megesik a szenvedőkön és ezért képes akár az utolsó falatot is megosztani mással. A másik fajta- paradox módon- nem engedi magához közel az embert, mint érző, szenvedő lényt és nem osztozik szenvedéseiben. Iszonyatos gyakorlati érzékkel tesz el mindenkit az útjából aki zavarná köreit, keményen tör célja felé, ami a pénz és a hatalom. Ezzel együtt azt gondolja, hogy a társadalomnak változnia kellene és megpróbál ennek érdekében valamit tenni. Létrehoz egy alapítványt, vagy más módon iygekszik beleavatkozni a társadalmi életbe, sürgetve olyan folyamatokat, amelyeket ő maga hasznosnak ítél, miközben élvezi, hogy emberbarát szerepben  tűnhet fel, amire természetesen adókedvezményt is kap. Fekete Gyula  ilyen filantróp volt.