Koppenhágába érkezésem másnapján felkerestem Albertet irodájában,
ahogyan megegyeztünk. Kíváncsi voltam, hogy mit főzött ki, miért kellett Drøbaktól
idáig utaznom. Sejtettem, hogy arról lesz szó, hogy pénzt akar keresni, sok
pénzt és nem is csalatkoztam sejtésemben. Alig pár percet töltöttünk az
irodájában, mikor arra kért, hogy “ szemléljük meg a terepet “. Először az
Østerbro-i két házamat tekintettük meg, Az egyik földszintes épület volt, két különálló
lakással, kerttel mind a két oldalon. Két család osztozott a bérleményen. A
másik házam egy nagy, emeletes épület volt, kétszobás lakásokkal Østerbro
távolabbi részén. Ezen a környéken tehetősebb munkáscsaládok laktak. Az
épületeket nagyon jó állapotban találtam a rendszeres karbantartás
eredményeképpen és még most, ennyi évvel felépítésük sem tűntek korszerűtlennek.
Albert szerint azonban már nem ilyeneket kellett építeni, mert a nagy haszon
már nem ezekben rejlett. Induljunk tovább és nézzem meg, hogy hol-javasolta
Albert.Utunk innen a Rebarbara-negyedbe vezetett, hogy megmutassa nekem az új
bérkaszárnyákat. Pontosan ilyen házak építtetésére próbált rávenni. A
Rebarbara-negyedben két nagyméretű, beépítetlen telekkel is rendelkeztem.
A városrész nevét annak köszönhette, hogy zöldséget termeltek az itteni kertekben valaha, mielőtt a nagy építkezések kezdetét vették volna. A belvárossal egy új híd, a Dronning Louises Bro kötötte össze, de a gombamód szaporodó negyed bérkaszárnyáiban egészen más élet folyt, mint a belvárosban. Először is, rengeteg kocsmát láttam és sok félrészeg alak is tántorgott az utcákon, sokkal több, mint a belvárosban A egyik majdnem a kocsink elé lépett. Megállítottam a kocsit és leszálltunk, hogy egy közelebbi pillantást vethessek az egyik bérkaszárnyára, amelyről megtudtam, hogy nemrégiben épült. A külseje csinos volt, de belül csak egyetlen, szűk folyosó kötötte össze a két főbejáratot. A folyosóról egy-két szobás lakások nyíltak. A lépcsőházban bűz terjengett, nyílván a két udvari WC bűze, összesen ez a két mellékhelység állt a házban lakók rendelkezésére. A hátsó udvar kicsi volt, a szürkére festett lépcsőház szűk. Az apró lakásokban nagy családok éltek, kiszűrődött a gyermekzsivaj, amelyet időnként részeg ordibálás és veszekedés hangjai nyomtak el. Albert magyarázott: ezeket a házakat főként az építőmesterek építtetik, felhúznak egyet, kölcsönt vesznek fel rá és már építik is a következőt, valóságos aranybánya az üzlet. Régen jobbmódú parasztok költöztek a városba, de manapság több a nincstelen. Szóval azt javasolja, hogy ilyen házakat építtessek az itteni telkeimen-összegeztem a napot. Dehát ide a nap sem hatol be!-vetettem ellent. Erre van igény-felelte Albert, tulajdonképpen jót tesz az ember, ha építtet, mert segít ezeknek az embereknek szállást találni-folytatta Albert a meggyőzésemet.Végülis belementem az üzletbe azzal, hogy kölcsönt semmiképpen sem veszek fel, mert éppen elég pénzem van ahhoz, hogy kölcsön nélkül is boldoguljunk és csak a két telket építtetem be. Több házat nem emeltetek itt-közöltem vele ellentmondást nem tűrő hangon, mire elvörösödött. A terveket is látni szeretném majd-tettem hozzá. A WC-ket mindenképpen tegyék el a lépcsőház közeléből, a lépcsőház pedig legyen szélesebb és erkélyeket is szeretnék mind a két házra. Édesanyám egyet fog velem érteni ebben, teljesen megbízik az ítéletemben-tettem hozzá. Albert kissé csalódottnak látszott, hogy nem sikerült spekulánst csinálnia belőlem, de annyi pénzem volt, hogy igazán megengedhettem magamnak, hogy tisztességes maradjak.
Elképzeltem, milyen lehet az élet ezekben a lakásokban. A férfi dolgozni jár, ha van munkája, ha nincs, akkor egész napját a kocsmában töltheti. A pálinka olcsó- tudtam meg- egy napi fizetés négy üvegre is elég. Éjjel rámászik a részeg ember a feleségére, aki retteg attól, hogy nehogy újra teherbe essen szaporítva az éhes szájakat. A feleség örül annak, ha az embere a helyi ribancnál éjszakázik.
Egy ilyen “ világi nő “ szembe is jött velünk a lépcsőházban, magasra fésült frizurával. Büszkén tartotta magát és egyenesen a szemembe nézett. Magabiztosan kemény, kihívó tekintete volt. Biztosan türelmesebbek itt az emberek az erkölcsöt tekintve, mint a finom negyedekben-gondoltam magamban. A morális hanyatlást jól meg lehet tárgyalni a drapériák és nippek borította tágas lakásban, ahonnan a kacskaringós vonalak eltűntették a kontúrok és a sarkon ólálkodó nyomornak az ember csak az erkélyről integet. De ezekben a házakban még a gyermekek is dolgoznak a gyárakban iskola után. Biztos, hogy többé-kevésbé mindíg éhesek- gondoltam magamban.
A délutánt Albertéknél töltöttem egy egészen más világban. Ez volt az a világ, ahol a nőknek nem kellett a gyermekáldástól rettegniük, inkább arról beszéltek, mint Albert felesége Anna is, hogy itt az ideje, hogy a férfiak több teret adjanak a nők szavának….. és vágyainak is-tette hozzá, miután kettesben maradtunk. mert Albert visszament az irodájába. Anna , mióta nem láttam öt gyermeket is szült és elterebélyedesett. Nyoma sem volt benne a bájos fiatal lánynak, akit valaha megismertem. Kiderült, hogy elkötelezett híve az ország első számú intellektueljének, Georg Brandes-nek. A vágyak kielégítése alatt Anna azt a szabadságot értette, hogy a nők ne nyomják el magukban a férfiak iránti vágyukat, ne a családi béke és tisztesség hordozói legyenek, hanem tegyenek szert ugyanolyan szabadságra, mint a férfiak. A helyzet majdhogynem komikus volt, mert Anna testét már annyira meggyötörték az állandó szülések, hogy megítélésem szerint nemigen akadt volna olyan vállalkozó férfi, aki kielégített volna vágyait, mégha szabadsága lett is volna Annának és nem függött volna Albert kényétől kedvétől. A beszéd meglehetősen illetlen mederbe terelődött. Megtudtam, hogy Albert nem a férfihűség mintaképe, de családjáról gondoskodik. A szabadság kérdése mindaddig csak elméleti, amíg egy nő nem rendelkezik saját jövedelemmel-fejtettem ki Annának. Nem tudom, hogy mennyire egészséges, vagy egészségtelen a vágyak elnyomása-folytattam Brandes-re célozva, de én úgy vagyok vele, hogy inkább nyomjam el a vágyaimat, minthogy méltatlanra pazaroljam az érzéseimet. Ami pedig a férfiakat illeti, meggyőződésem, hogy 80 százalékban ugyanolyan emberek, mint a nők. A hasonlóság a két nem között olyan nagy, hogy biztos vagyok benne, a férfiak többsége meg fogja érteni, sőt támogatni is fogja a nők szabadságvágyát a jövőben. Anna beszéde persze csak beszéd volt a társalgás kedvéért, álmában sem jutott volna eszébe, hogy elváljon Alberttől és kilépve az otthon biztonságából elinduljon megkeresni kielégítetlen szabadságvágyát. Annánál jóval szabadabb volt a rég halott Danner grófnő és az összes koppenhágai prostituált, aki saját üzletmenetet vitt alfonz nélkül, még az a nő is, akivel a lépcsőházban akadtunk össze.
A Bakken-i kertem teljesen elvadult míg Norvégiában jártam, így sokat díbelődtem vele miután haza tértem Dániába. Tavasztól őszig ezzel voltam elfoglalva. Mivel továbbra sem vettem részt a társasági életben, hacsak a Larsen família látogatásait nem tekintem társadalmi eseménynek,télen egyhangúvá váltak a napok. Sosem hittem volna, hogy még egyszer társalkodónőt fogok alkalmazni, de az egyedüllét elleni védekezésnek az lett a vége, hogy Anna ajánlásával alkalmaztam egy Emma nevű fiatal leányt.
Emma korán elvesztette édesanyját, aki hosszan tartó betegség után húnyt el, édesapja zavaros pénzügyekbe keveredett és öngyilkos lett. Emma jó nevelést kapott, de nem maradt semmije, a szépségét kivéve. Szőke, göndör hajával, nagy kék szemeivel, szabályos arcával igazi szépség volt és mindíg ott bújkált benne valami ünnepélyes komolyság, ami engem folyton arra késztetett, hogy igyekezzek megnevettetni. Számtalanszor előfordult, hogy látván komoly arckifejezését azzal hozzáforduljak: Az Isten áldjon meg, ennyire nem lehet komoly a helyzet! Ezzel a mondattal általában sikerült mosolyt csalnom az arcára. Emmának remek meglátásai voltak a világot illetően, de beletelt egy évbe is, mire lassan feloldódott annyira, hogy a saját véleményét kertelés nélkül közölni merje velem. Addig inkább csak az én álláspontjaimat hangoztatta. Miután rájött, hogy mellettem biztonságban van igazán élvezetesnek találtam a társaságát. Tudta követni a gondolataimat, ami soha senki számára sem volt könnyű feladat, tekintve, hogy sokszor gondolataimmal megelőzöm a beszélgetőtársamat és olyan dolgokról kezdek beszélni, amiket emiatt nem érthet. Az emberek egy része ekkor teljesen értetlenül áll a mondanivalóm előtt, vagy kérdezgetni kezd, hogy honnan veszem mindezt. Emma viszont tudott fél szavakból is követni.
Munkájához tartozott, hogy reggel felolvassa az újságokat. Innen értesültem azokról az eseményekről, amelyek távollétemben játszódtak le. Louis Pio, aki húsz éve a politikai események közepén állt, nem töltötte le annak idején börtönbüntetését. Felajánlották neki, hogy börtön helyett válassza az emigrációt. A beteges Pio így tett, kivándorolt Amerikába és végül Chicagoban halt meg Az ellentétek azonban nem szűntek meg távoztával. A hatalmat a nagybirtokosok pártja a Højre gyakorolta, amely teljesen szabálytalanul, parlamenti eszközökkel akadályozta, hogy az ország legnagyobb pártja, a Venstre, amely az időközben megerősödött parasztságot képviselte bármiféle beleszólást is szerezzen a politikába. Ezenfelül még soha ilyen élénken nem folyt a küzdelem a munkaadók és a munkavállalók között, akik folyamatos sztrájkokkal tették lehetetlenné a haladást. Az elkövetkező években a helyzet már-már tarthatatlanná vált, mikor a munkavállalók döntöttek és negyvenezer embert tettek ki az utcára egy szép napon.Bezártak a gyárak és kezdetét vette a nagy erőpróba, ki bírja vajon tovább a megpróbáltatást. Százezer ember éhezett, hiszen a munkások hozzátartozói is jövedelem nélkül maradtak. A termelés a másik oldalon viszont teljesen leállt, a munkaadók sem bírhatták a végtelenségig a kiéheztetést. A helyzet megoldásért kiáltott, szeptemberre már teljesen kimerült az ország. Száz napos konfliktus után megszületett végre a kompromisszum. A munkásokat összefogó szakszervezetek elismerték a munkaadók jogát arra, hogy vezessék és elosszák a munkát. A munkaadók viszont elismerték a munkások jogát arra, hogy érdekképviseleti szervezetbe tömörüljenek. Innentől kezdve nem sztrájkolhattak a munkások kedvük szerint, nem béníthatták meg a gyárakat. Minden kérdés, a munkabért is beleértve megegyezéseken alapult innentől kezdve. Az egyedülálló megállapodás olyan nyugalmat eredményezett a gadaságban, amely megvetette az ország jövendőbeli fejlődésének alapjait. A századfordulóra, századik születésnapomra terveztem, hogy végre hazatérjek Magyarországra. 1900-ban még hallottam, ahogyan “ a polgárság palotájának “ elkeresztelt koppenhágai városházának harangjai először megszólalnak, egy új korszak eljövetelét jelezve.
Nem hagyott nyugodni a gondolat, hogy mindaz, amit ebben a században átéltem, még csak egy új kor nyitánya volt. Olyan kor jöhet, amely akár jóval embertelenebb is lehet, mint az elmúlt száz év, amelyet megéltem. Nem tudtam, hogy mit várhatok a jövőtől és csak sejtéseim akadtak arról, hogy milyen lett hazám, Magyarország. Az otthonomat ezúttal nem hagytam gazdátlanul, Emma a házban maradt, hogy “ vigyázzon mindenre “. Bújtatott jótékonyság volt ez részemről hiszen nem volt lett volna hova mennie. Szívem szerint magammal vittem volna Magyarországra, de egyenlőre nem tehettem meg, hiszen én sem tudtam még, hogyan alakul a jövőm. Az utazás Magyarország felé egészen más volt, mint az út, amit fél évszázada tettem meg, hiszen vonattal mentem. Vittem magammal egy könyvet az útra, amely emlékezetembe idézte Magyarországot, ami annál is furább volt, mert Lengyelországról szólt és benne az ateista Brandes próbálta megfejteni a vallásos lengyel lélek titkát. Brandes világpolgár volt, de természetesnek vette, hogy léteznek nemzeti sajátosságok és kiváló megfigyelőként ezek felderítésére indult. Általánosított persze, de ha játszottam volna a gondolattal, hogy általánosságban írjak a magyarokról meglepő párhuzamokat állíthattam volna fel a lengyelek és a magyarok között. A könyv teljesen lekötött. Elűzte sötét gondolataimat arról, hogy szembesüljek családom sorsával, elvesztett szeretteim emlékével Magyarországon.
Készen álltam, hogy elfogadjam sorsomat, akár a feltalált nyugalmat jelenti majd az új évszázad, akár a halált, amelyben értelmet nyernek majd tetteim, egész életem.
A városrész nevét annak köszönhette, hogy zöldséget termeltek az itteni kertekben valaha, mielőtt a nagy építkezések kezdetét vették volna. A belvárossal egy új híd, a Dronning Louises Bro kötötte össze, de a gombamód szaporodó negyed bérkaszárnyáiban egészen más élet folyt, mint a belvárosban. Először is, rengeteg kocsmát láttam és sok félrészeg alak is tántorgott az utcákon, sokkal több, mint a belvárosban A egyik majdnem a kocsink elé lépett. Megállítottam a kocsit és leszálltunk, hogy egy közelebbi pillantást vethessek az egyik bérkaszárnyára, amelyről megtudtam, hogy nemrégiben épült. A külseje csinos volt, de belül csak egyetlen, szűk folyosó kötötte össze a két főbejáratot. A folyosóról egy-két szobás lakások nyíltak. A lépcsőházban bűz terjengett, nyílván a két udvari WC bűze, összesen ez a két mellékhelység állt a házban lakók rendelkezésére. A hátsó udvar kicsi volt, a szürkére festett lépcsőház szűk. Az apró lakásokban nagy családok éltek, kiszűrődött a gyermekzsivaj, amelyet időnként részeg ordibálás és veszekedés hangjai nyomtak el. Albert magyarázott: ezeket a házakat főként az építőmesterek építtetik, felhúznak egyet, kölcsönt vesznek fel rá és már építik is a következőt, valóságos aranybánya az üzlet. Régen jobbmódú parasztok költöztek a városba, de manapság több a nincstelen. Szóval azt javasolja, hogy ilyen házakat építtessek az itteni telkeimen-összegeztem a napot. Dehát ide a nap sem hatol be!-vetettem ellent. Erre van igény-felelte Albert, tulajdonképpen jót tesz az ember, ha építtet, mert segít ezeknek az embereknek szállást találni-folytatta Albert a meggyőzésemet.Végülis belementem az üzletbe azzal, hogy kölcsönt semmiképpen sem veszek fel, mert éppen elég pénzem van ahhoz, hogy kölcsön nélkül is boldoguljunk és csak a két telket építtetem be. Több házat nem emeltetek itt-közöltem vele ellentmondást nem tűrő hangon, mire elvörösödött. A terveket is látni szeretném majd-tettem hozzá. A WC-ket mindenképpen tegyék el a lépcsőház közeléből, a lépcsőház pedig legyen szélesebb és erkélyeket is szeretnék mind a két házra. Édesanyám egyet fog velem érteni ebben, teljesen megbízik az ítéletemben-tettem hozzá. Albert kissé csalódottnak látszott, hogy nem sikerült spekulánst csinálnia belőlem, de annyi pénzem volt, hogy igazán megengedhettem magamnak, hogy tisztességes maradjak.
Elképzeltem, milyen lehet az élet ezekben a lakásokban. A férfi dolgozni jár, ha van munkája, ha nincs, akkor egész napját a kocsmában töltheti. A pálinka olcsó- tudtam meg- egy napi fizetés négy üvegre is elég. Éjjel rámászik a részeg ember a feleségére, aki retteg attól, hogy nehogy újra teherbe essen szaporítva az éhes szájakat. A feleség örül annak, ha az embere a helyi ribancnál éjszakázik.
Egy ilyen “ világi nő “ szembe is jött velünk a lépcsőházban, magasra fésült frizurával. Büszkén tartotta magát és egyenesen a szemembe nézett. Magabiztosan kemény, kihívó tekintete volt. Biztosan türelmesebbek itt az emberek az erkölcsöt tekintve, mint a finom negyedekben-gondoltam magamban. A morális hanyatlást jól meg lehet tárgyalni a drapériák és nippek borította tágas lakásban, ahonnan a kacskaringós vonalak eltűntették a kontúrok és a sarkon ólálkodó nyomornak az ember csak az erkélyről integet. De ezekben a házakban még a gyermekek is dolgoznak a gyárakban iskola után. Biztos, hogy többé-kevésbé mindíg éhesek- gondoltam magamban.
A délutánt Albertéknél töltöttem egy egészen más világban. Ez volt az a világ, ahol a nőknek nem kellett a gyermekáldástól rettegniük, inkább arról beszéltek, mint Albert felesége Anna is, hogy itt az ideje, hogy a férfiak több teret adjanak a nők szavának….. és vágyainak is-tette hozzá, miután kettesben maradtunk. mert Albert visszament az irodájába. Anna , mióta nem láttam öt gyermeket is szült és elterebélyedesett. Nyoma sem volt benne a bájos fiatal lánynak, akit valaha megismertem. Kiderült, hogy elkötelezett híve az ország első számú intellektueljének, Georg Brandes-nek. A vágyak kielégítése alatt Anna azt a szabadságot értette, hogy a nők ne nyomják el magukban a férfiak iránti vágyukat, ne a családi béke és tisztesség hordozói legyenek, hanem tegyenek szert ugyanolyan szabadságra, mint a férfiak. A helyzet majdhogynem komikus volt, mert Anna testét már annyira meggyötörték az állandó szülések, hogy megítélésem szerint nemigen akadt volna olyan vállalkozó férfi, aki kielégített volna vágyait, mégha szabadsága lett is volna Annának és nem függött volna Albert kényétől kedvétől. A beszéd meglehetősen illetlen mederbe terelődött. Megtudtam, hogy Albert nem a férfihűség mintaképe, de családjáról gondoskodik. A szabadság kérdése mindaddig csak elméleti, amíg egy nő nem rendelkezik saját jövedelemmel-fejtettem ki Annának. Nem tudom, hogy mennyire egészséges, vagy egészségtelen a vágyak elnyomása-folytattam Brandes-re célozva, de én úgy vagyok vele, hogy inkább nyomjam el a vágyaimat, minthogy méltatlanra pazaroljam az érzéseimet. Ami pedig a férfiakat illeti, meggyőződésem, hogy 80 százalékban ugyanolyan emberek, mint a nők. A hasonlóság a két nem között olyan nagy, hogy biztos vagyok benne, a férfiak többsége meg fogja érteni, sőt támogatni is fogja a nők szabadságvágyát a jövőben. Anna beszéde persze csak beszéd volt a társalgás kedvéért, álmában sem jutott volna eszébe, hogy elváljon Alberttől és kilépve az otthon biztonságából elinduljon megkeresni kielégítetlen szabadságvágyát. Annánál jóval szabadabb volt a rég halott Danner grófnő és az összes koppenhágai prostituált, aki saját üzletmenetet vitt alfonz nélkül, még az a nő is, akivel a lépcsőházban akadtunk össze.
A Bakken-i kertem teljesen elvadult míg Norvégiában jártam, így sokat díbelődtem vele miután haza tértem Dániába. Tavasztól őszig ezzel voltam elfoglalva. Mivel továbbra sem vettem részt a társasági életben, hacsak a Larsen família látogatásait nem tekintem társadalmi eseménynek,télen egyhangúvá váltak a napok. Sosem hittem volna, hogy még egyszer társalkodónőt fogok alkalmazni, de az egyedüllét elleni védekezésnek az lett a vége, hogy Anna ajánlásával alkalmaztam egy Emma nevű fiatal leányt.
Emma korán elvesztette édesanyját, aki hosszan tartó betegség után húnyt el, édesapja zavaros pénzügyekbe keveredett és öngyilkos lett. Emma jó nevelést kapott, de nem maradt semmije, a szépségét kivéve. Szőke, göndör hajával, nagy kék szemeivel, szabályos arcával igazi szépség volt és mindíg ott bújkált benne valami ünnepélyes komolyság, ami engem folyton arra késztetett, hogy igyekezzek megnevettetni. Számtalanszor előfordult, hogy látván komoly arckifejezését azzal hozzáforduljak: Az Isten áldjon meg, ennyire nem lehet komoly a helyzet! Ezzel a mondattal általában sikerült mosolyt csalnom az arcára. Emmának remek meglátásai voltak a világot illetően, de beletelt egy évbe is, mire lassan feloldódott annyira, hogy a saját véleményét kertelés nélkül közölni merje velem. Addig inkább csak az én álláspontjaimat hangoztatta. Miután rájött, hogy mellettem biztonságban van igazán élvezetesnek találtam a társaságát. Tudta követni a gondolataimat, ami soha senki számára sem volt könnyű feladat, tekintve, hogy sokszor gondolataimmal megelőzöm a beszélgetőtársamat és olyan dolgokról kezdek beszélni, amiket emiatt nem érthet. Az emberek egy része ekkor teljesen értetlenül áll a mondanivalóm előtt, vagy kérdezgetni kezd, hogy honnan veszem mindezt. Emma viszont tudott fél szavakból is követni.
Munkájához tartozott, hogy reggel felolvassa az újságokat. Innen értesültem azokról az eseményekről, amelyek távollétemben játszódtak le. Louis Pio, aki húsz éve a politikai események közepén állt, nem töltötte le annak idején börtönbüntetését. Felajánlották neki, hogy börtön helyett válassza az emigrációt. A beteges Pio így tett, kivándorolt Amerikába és végül Chicagoban halt meg Az ellentétek azonban nem szűntek meg távoztával. A hatalmat a nagybirtokosok pártja a Højre gyakorolta, amely teljesen szabálytalanul, parlamenti eszközökkel akadályozta, hogy az ország legnagyobb pártja, a Venstre, amely az időközben megerősödött parasztságot képviselte bármiféle beleszólást is szerezzen a politikába. Ezenfelül még soha ilyen élénken nem folyt a küzdelem a munkaadók és a munkavállalók között, akik folyamatos sztrájkokkal tették lehetetlenné a haladást. Az elkövetkező években a helyzet már-már tarthatatlanná vált, mikor a munkavállalók döntöttek és negyvenezer embert tettek ki az utcára egy szép napon.Bezártak a gyárak és kezdetét vette a nagy erőpróba, ki bírja vajon tovább a megpróbáltatást. Százezer ember éhezett, hiszen a munkások hozzátartozói is jövedelem nélkül maradtak. A termelés a másik oldalon viszont teljesen leállt, a munkaadók sem bírhatták a végtelenségig a kiéheztetést. A helyzet megoldásért kiáltott, szeptemberre már teljesen kimerült az ország. Száz napos konfliktus után megszületett végre a kompromisszum. A munkásokat összefogó szakszervezetek elismerték a munkaadók jogát arra, hogy vezessék és elosszák a munkát. A munkaadók viszont elismerték a munkások jogát arra, hogy érdekképviseleti szervezetbe tömörüljenek. Innentől kezdve nem sztrájkolhattak a munkások kedvük szerint, nem béníthatták meg a gyárakat. Minden kérdés, a munkabért is beleértve megegyezéseken alapult innentől kezdve. Az egyedülálló megállapodás olyan nyugalmat eredményezett a gadaságban, amely megvetette az ország jövendőbeli fejlődésének alapjait. A századfordulóra, századik születésnapomra terveztem, hogy végre hazatérjek Magyarországra. 1900-ban még hallottam, ahogyan “ a polgárság palotájának “ elkeresztelt koppenhágai városházának harangjai először megszólalnak, egy új korszak eljövetelét jelezve.
Nem hagyott nyugodni a gondolat, hogy mindaz, amit ebben a században átéltem, még csak egy új kor nyitánya volt. Olyan kor jöhet, amely akár jóval embertelenebb is lehet, mint az elmúlt száz év, amelyet megéltem. Nem tudtam, hogy mit várhatok a jövőtől és csak sejtéseim akadtak arról, hogy milyen lett hazám, Magyarország. Az otthonomat ezúttal nem hagytam gazdátlanul, Emma a házban maradt, hogy “ vigyázzon mindenre “. Bújtatott jótékonyság volt ez részemről hiszen nem volt lett volna hova mennie. Szívem szerint magammal vittem volna Magyarországra, de egyenlőre nem tehettem meg, hiszen én sem tudtam még, hogyan alakul a jövőm. Az utazás Magyarország felé egészen más volt, mint az út, amit fél évszázada tettem meg, hiszen vonattal mentem. Vittem magammal egy könyvet az útra, amely emlékezetembe idézte Magyarországot, ami annál is furább volt, mert Lengyelországról szólt és benne az ateista Brandes próbálta megfejteni a vallásos lengyel lélek titkát. Brandes világpolgár volt, de természetesnek vette, hogy léteznek nemzeti sajátosságok és kiváló megfigyelőként ezek felderítésére indult. Általánosított persze, de ha játszottam volna a gondolattal, hogy általánosságban írjak a magyarokról meglepő párhuzamokat állíthattam volna fel a lengyelek és a magyarok között. A könyv teljesen lekötött. Elűzte sötét gondolataimat arról, hogy szembesüljek családom sorsával, elvesztett szeretteim emlékével Magyarországon.
Készen álltam, hogy elfogadjam sorsomat, akár a feltalált nyugalmat jelenti majd az új évszázad, akár a halált, amelyben értelmet nyernek majd tetteim, egész életem.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése