Az újhelyi Casinoban sokszor rendeztek táncos mulatságot. Ezeken mindig részt vettem Andrással és Apussal hármasban, mert szerettem táncolni. Egy ilyen alkalommal, a tánc szünetében véletlenül fültanúja voltam, amint két tisztességben megőszült, éltes matróna, kik nevét nem említeném most, férjemet vette szájára.
Ha jól értettem a beszélgetést arról folyt a szó, hogy egy bizonyos Sarlott hercegnő Bécsben András iránti szerelmében kereket oldott otthonról és faképnél hagyta a férjét. András állítólag már két órával azután, hogy Sarlott megérkezett hozzá, visszavitte aggódó férjéhez az asszonyt a lehető legnagyobb diszkréció mellett. Szerencsére nemhogy párbaj nem lett a dologból, de a herceg állítólag kimondottan hálás volt Andrásnak, hogy ilyen tapintatosan kezelte az ügyet. Bécsben azonban minden kitudódik-állította a hír forrása, az egyik szikár matróna. Nem csoda, hogy Erzsébetet elvitte a bánat -zárta le a témát beszélgetőpartnere felé fordulva én pedig, a hátuk mögött erős kísértést éreztem arra, hogy megvédjem Andrást, de nem tudtam, hogyan fogjak hozzá, hiszen semmit sem tudtam az egész ügyről, már azonfelül, amit a két pletykafészek elmondott. Andrásnak sosem említettem ezt a kellemetlen epizódot. Bár furdalta oldalam a kíváncsiság, de bíztam Andrásban, nem tudtam gaz csábítóként magam elé képzelni, így inkább elhallgattam előtte az esetet.
Gyorsan el is feledkeztem Sarlott hercegnőről gondtalan életem közepette, annál is inkább, mert 1830-ban megszületett legnagyobb örömünkre az első fiunk, akit Miklós Pálnak neveztünk el. Rettegtem, hogy bele fogok halni a szülésbe, mint annyian mások előttem, de nem ebbe haltam majdnem bele, hanem később, az 1831-es vészterhes évben, a kolerajárvány idején estem ágynak.
Mindig tudtam- anélkül, hogy valaki is tanította volna- hogy egyszer fizetni kell mindazért a boldogságért, amiben részünk van. Az ember a boldogtalanságra születik és ha ebből kiutat talál egyszer-egyszer, mindig megérkezik az elszámolás a végén. Miért is történne másképpen ez veled, vagy velem?
Apus gyarapodása egy olyan vidéken, ahová a nyomorúság minden évvel egyre jobban befészkelte magát, azért is vonta magára a helyiek rosszallását, mert ők mindeközben csak egyre szegényebbek lettek. Nem tudni mivel vonhatták magukra az Úr haragját, de hideg telek és aszályos nyarak ölték el a magokat, aztán sáskajárás pusztította a termést. Ha azt hitték a legnyomorultabbak, hogy a következő évben talpra tudnak állni újra és újra csalódniuk kellett. A tikkasztó nyarakat felváltották a hűvös nyári szeleket hozó évek, amelyek dézsából öntötték az esőt és az égi csatornák vízben állva hagyják ott az életet.
Már Apus is arról kezdett beszélni, hogy csak azért vettet, mert megszokta, de reményei arra nézve, hogy lesz mit aratni lassan elfogytak. A majorságok jövedelme megcsappant, de a hordókészítő műhelyek, a pálinkafőzde, a bor megóvott bennünket a végső katasztrófától. Jövedelmeink így is csak töredékét tették ki annak, mint régebben.
A föld népe ha eddig szegény volt, most nyomorult lett. Az éhínség beköszöntével mindenféle nyugtalanító hírek keltek szárnyra, míg végül lecsapott a járvány és válogatás nélkül szedte áldozatait. A kora nyár virágait elmosta a zöldár, amelybe cseppentett a kórság, hogy aztán szedje a fejeket. A folyók megduzzadtak, majd tengerré váltak és nem kíméltek senkit, a kórság elvitt istenfélőt és istentelent egyaránt. Igy vált szegény jó Kazinczy is bolygó lélekké a halottak tengerében.
A vármegye erőfeszítései, hogy a nyugtalanságot megfékezze eredménytelenek maradtak. A kutakba szórt bizmut annyit ért a járvány ellen, mint halottnak a csók. Az emberek hányástól és ürüléktől taknyos rongyaikban múltak ki görcsök közepette.
András egyre nyugtalanabbul hallgatta a híreket. Az éhezéstől és járványtól megtizedelt jobbágyok a vármegye megbízottjaira támadtak. Már egy-két kúria is áldozatul esett a zavargásoknak. Az utakat a járvány miatt lezárták. Nem lehetett szabadon közlekedni és a föld éhes népe nem indulhatott az Alföld irányába, hogy a termékenyebb földeken kereshesse meg a betevőjét.
A félelem lassan bekúszott hozzánk is és egy nyári este vacsora közben Apus is majdnem összekapott Andrással. Apám váltig állította, hogy reánk nem fog támadni a felizgatott pórnép, hiszen "mindig jó volt " hozzájuk. András ellenben katona volt és majdnem leverte a leveses csészéjét is az asztalról, olyan hevesen bizonygatta, hogy nem számíthatunk semmi jóra a felizgatott nincstelenektől. Nem fogjuk megkockáztatni, hogy az unokájának baja essen- mondta, hangját is felemelve apámnak, aki erre vállát vonogatva kijelentette: ha András így gondolja, akkor szervezze meg az udvarház védelmét.
Meleg, nyári este volt, ezért házunk hátsó teraszán vacsoráztunk. Én nem vettem részt a vitában, némán hallgattam a vitatkozókat és a fehér damasztabroszt babráltam. Közben úgy tetszett, hogy egyre messzebbről, egyre visszhangosabban érkezik felém a hangjuk, majd úgy éreztem, mintha víz alá kerültem volna.
Nem emlékszem, hogyan buktam le az asztaltól, sőt arra sem emlékszem, hogy mi történt az elkövetkező napokban.
Arra eszméltem, hogy egy mély hangot hallok, amint szólongat: Lívia, édes, szép Líviám, nyisd ki a szemed! De én nem akartam kinyitni a szemem, mert húzott valami lefelé, valami jótékony, mélység felé. Sokáig tartott, míg végre az örvényes mélység a felszínre dobott és végre felemeltem nehéz szempilláimat. Az ágyamnál ott állt a hang gazdája, András, mellette Apus. Körbenéztem és ekkor vettem észre, hogy még valaki áll az ágyam végénél. Kerek sapkájáról, köpenyéről, magas homlokáról a szakállas újhelyi rebbere, Teiltelbaum Mózesre ismertem.
Annyira ködös volt előttem minden, hogy még csak nem is csodálkoztam azon, hogyan került a rebbe a szobámba, majd visszaestem a mélység felé vezető szürke ködbe, amely újra napokra hatalmába kerített.
Ezekből a napokból csak foszlányok rémlenek, a hang, ahogyan elhúzták a nehéz függönyöket, az enyhülés, amikor megitattak, a szellő, amely megcsapta arcomat, mikor kitárták az ablakokat és a vad álmok, amelyek leperegtek előttem; egy angyalt láttam, amely fehér szárnyaival megérintett. Felém hajolt, de az arca olyan fényes volt, hogy nem mertem a szemébe nézni. Közel hajolt hozzám, egészen közel, majd sikoltott egyet. Nem is sikoltás volt ez, inkább zene, egy hosszan kitartott magas hang, amilyet még nem hallottam. Megborzongatott ez a sikoly, de nem a félelemtől borzongtam, hanem az ismeretlentől, majd eltűnt az égi lény a szemem elől és minden újra sötétségbe borult.
Mikor magamhoz tértem a ködvilágból gyenge voltam ugyan, de a fejem teljesen kitisztult. Szomjaztam erősen. Szólítottam a fiatal cselédet, aki az ágyam mellett békésen, mélyeket lélegezve szunyókált a széken. Egy korty vizet, Julis-mondtam, de erőtlen volt a hangom. Megismételtem hangosabban, mire Julis oly hirtelen pattant fel a székről, hogy az felborult. Istennek legyen hála, hadarta, most már megnyugodhat András úr, majd elemésztette magát, úgy aggódott. Itt ült mostanáig étlen-szomjan, éppen felváltottam a virrasztásban hadarta és már rohant is, hogy értesítse Andrást ébredésemről. Reméltem, hogy a nagy igyekezetben a vízről nem fog elfeledkezni, mert továbbra is gyötört a vágy egy korty víz után.
Közben, ahogy megfordultam az ágyban csodálkozva vettem észre, hogy valami lóg a nyakamban. Mellkasomtól eltartva szemügyre vettem a tárgyat és meglepetten tapasztaltam, hogy lázálmaimban egy pogány ezüstmedaljonnal lettem gazdagabb. A kámea címert formált és mindenféle szárnyas és egyéb csudálatos állatot véstek bele. A madárszerű állatok egyrészt halformában végződték, másrészt lábakon álltak. A medál közepén, félkör tetejű négyszögben egy asztal közepén vésett jelet fedeztem fel. Le akartam venni a láncot a nyakamból, hogy két kezembe véve alaposabban megszemléljem.
Ne! Ne vedd le, Lívia!- hangzott ekkor az ajtó felől, András érkezett boldog mosollyal az arcán és mögötte Julis hozta végre a vizet. Végre megértettem, hogy mi történhetett. Ti elhívtátok a gyógyító rebbet, hogy verjen belém lelket- konstatáltam hüledezve.
Mást nemigen tehettünk már érted-hangzott a magyarázat. Nem kolera döntött ágynak, Lívia, hanem valami más kórság. Lázálmok gyötörtek naphosszat. A legrosszabbtól tartottunk. Mire a rebbét kihívtuk már feladták neked az utolsó kenetet is.
A rebbe most Mádon tartózkodik valami ügyben, apád gyorsan a bőrös hintót küldte érte levéllel-tette hozzá András. Szerencsénkre vállalta az utat, mert nemigen utazgatnak mostanság az emberek, ha tehetik. A izraeliták félnek, mert sokan őket okolják a járványért.
Óh..... óh.. mi folyik itt, András? Kérdeztem és végre felültem az ágyamban- hetek óta most először . Azt beszélik- folytatta András - hogy azért halnak meg olyan kevesen közülük, mert a kórságot ők maguk hozták a vidékre: mérgezik a kutakat, de ők maguk nem onnan merítenek.
Azonnal felfogtam az alattomos veszélyt, amely az izraelitákra ugyanúgy leselkedett, mint reánk.
No szép....mit mondott Teitelbaum uram mind erre?
A szolgája kíséretében érkezett, kifaggatta a cselédséget felőled. Igy tudtuk meg, amit sejtettünk, hogy nem a járvány kórsága támadott meg.
Bekísértük hozzád, ő hümmögött és csóválta a fejét, apád legnagyobb ijedelmére, aki könyörgött neki, ha tud- segítsen.
Az apám könyörgött a rebbenek? Kérdeztem megrökönyödve, mert apámat még soha nem láttam senkinek sem könyörögni.
De még mennyire könyörgött, a könnye is kicsordult. A rebbe végül talált módot arra, hogy meggyógyítson-állította férjem.
Küldött neked a szolgájával egy gyógyító főzetet, amivel meg kellett itattunk minden hetedik órában. A medaljont is ő küldte, amit a nyakadba tettünk. Levelet is írt Apadnak. Lelkünkre kötötte, hogy a kámeát mindig hordd a nyakadban, soha ne vedd le. Azt is írta, hogy nem tudná megmondani, működni fog-e nálad a kámea gyógyító ereje, mert nem vagy izraelita, de eddig még senki sem vitt neki kámeát vissza azzal, hogy hatástalan lett volna, ha egyszer hitték, hogy segíteni fog. Mi hittünk benne érted, Lívia….
Leült az ágyam szélére, megfogta a kezem és megsimogatta.
Hála Teitelbaum uramnak okosabbak lettünk a kolera ügyében is. Sokan foglalkoznak az Újhelyi izraeliták közül pálinkafőzéssel. Megtapasztalták, hogy aki sok vizezett pálinkát iszik, azt nem dönti le olyan könnyen lábáról a betegség. Teitelbaum uram pedig ennek alapján azt tanácsolta, hogy ne a vizet igyák, hanem a vizezett pálinkát. Nincs olyan sok beteg náluk.
Annál több lehet a részeg izraelita Újhelyen- mondtam felszabadultan kacagva.
Az 1831-es év csak lassan kúszott előre, bár a lázadást gyorsan elfojtották. Ahogyan színesedni kezdtek a zöld levelek már nem kellett tartanunk attól, hogy felégetik otthonunkat a nyomorultak. Lassan én is megerősödtem, nem gondoltam többet a lázálmaimra, bár néha, amikor behunytam a szemem és félálomban hevertem az ágyamban a semmiből hirtelen hallani véltem az angyal sikolyát. Egyszer-egyszer megpróbáltam utánozni a hangját, de nem tudtam kiénekelni, bennem élt csak kiolthatatlanul, kitörölhetetlenül.
Nem sok időm maradt azonban tétlen órákon át heverészni, mert utánam nem sokkal apám is ágynak esett. Sok időt töltöttem az ágya mellett. Egyre furcsábban viselkedett: néha berendelte a szolgálót és azt követelte, hogy öltöztesse fel, mert indulnia kell, várja Vécsey gróf. Vele akart megbékélni peres ügyükben, amelyről kérdezősködésemre gyorsan kiderült, hogy már jó tizenöt éve is megvan annak, hogy lezajlott. Nyugtalan voltam, mert egyre kevesebbet ételt és italt vett magához és nagyon lefogyott. Arca sápadttá vált és sokszor kapkodva szedte a levegőt.
Andrásra egyre több feladat hárult volna, de ő sajnos nem birtokolta apám tehetségét a gazdaság irányítását illetően. Igyekeztem jó tanácsokkal ellátni, de néha oly értetlenül fogadta ezeket a tanácsokat, mint egy gyermek.
Gyakoriak voltak a vadászatok nálunk, ilyenkor vendégekkel telt meg a ház. Néha András egyedül is elindult néhány szolgával, hogy bőséges zsákmánnyal térjenek haza.
Egy ilyen alkalommal, mikor hajnalban útra kelt, a reggeli napra olyan sötét fellegeket kergetett az ég, hogy mire az ég csatornái megnyíltak már részvéttel gondoltam férjemre, aki biztosan bőrig ázva fog előkerülni.
Aggódva bámultam az eget, mikor az oszlopos tornácról egyszerre csak egy alakra lettem figyelmes, aki sebesen kapaszkodott fel a magaslatra, amelyen udvarházunk épült. Mire az ázott szolga felért a tornácig lihegett az erőlködéstől és pihegve esedezett segítségért. A bőrös fogat, amelyen Újhelybe igyekezett Kossuth Lajos fiskális úr, a közelben első kerekét törte. A fiskális úr esedezve kér, hogy küldjek segítséget. Ha nem alkalmatlankodna tiszteletét tenné nálunk, míg folytathatja útját.
A meglepetéstől egy pillanatra megdermedtem. Micsoda ötlet! Kossuthnak is egy szerencséje van, hogy apám már beteg és nincs jelen, hogy azonnal elutasítsa. A fiskális úr egyszer régebben ugyanis így kezdett verselni:
" Éltem zajló tengerén
csak kettőt szerettem én
hazám édes kebelét
S Rózsám szelíd kellemét."
Ez önmagában még nem lett volna baj, de megpróbálta versét eljuttatni hozzám titokban. Elképzelni is nehéz a patáliát, amelyet apám csapott, mikor a piruló cseléd ügyetlen kezéből az övébe került a vers és kiderült, hogy Kossuth rózsájának szelíd kelleme kit fed. Apus széttárta karjait, mint egy terebélyes vízparti fűz és a levelet jobb kezében lebegtetve úgy morogta maga elé: hogy mit nem merészel ez a senkiházi, az én lányomnak, az ÉN lányomnak tenné a szépet...jól megnyomva az " én " szót. Engem is elővett, tudom-e ki ez az úr. Hogyne tudnám, látásból ismerem, mit kérdezősködik apám, Újhelyen mindenki ismer mindenkit és a Kossuthokat nehéz is lenne kikerülni annyian vannak. Ha ilyen kiválóan tudom, hogy kicsoda az úr, akkor volt-e alkalma engem üdvözölnie-folytatta Apus emelet hangon a vallatást. Nem volt. Nem is nagyon lesz- folytatta apám veszt jóslóan. Evangélikusok és nincstelenek tett pontot az ügy végére.
Mikor Kossuth Lajos már ügyvédeskedett, apám jelzői szaporodtak vele kapcsolatban. Társult hozzájuk a szemtelenül furfangos, a nagy kártyás és a szoknyavadász is. Amilyen a mostani világ, sokra fogja még vinni, jósolta Apus rosszallóan. Jóslata a nyár folyamán valóra válni látszott. Kossuth csillaga a koleralázadás alatt magasra ívelt. Hatásos beszédet intézett az újhelyiekhez és pár óra alatt megszervezte a város védelmét. Hamar ellenségeket is sikerült azonban szereznie, akik megvádolták, hogy gondatlanul kezelte a Reviczky árvák örökségét, áron alul adta el borukat és a pénz sem érkezett meg érte.´
Gyorsan kellett döntenem. Megtehetem, hogy nem fogadom Kossuthtot, de nem lenne barátságos gesztus. A fiskális úr poézise már rég feledésbe merült, ostobaság lenne megharagítani.
A szalonban fogadtam. Apró fiam a dajka kezéből figyelte a vendéget. Igazából most váltottam először szót Kossuthttal. Dicsérte apró fiamat, köszönte a segítséget. Az idő azonban csak egyre múlt, a társalgás pedig akadozott. Megkínáltuk frissítő étellel-itallal a vendéget, amelyet hálásan el is fogadott, de csak nem jelentették, hogy kocsija indulásra készen állna. Bármennyire is jól forgatta a szót Kossuth, a témából végtére kifogytunk.
Ekkor javasoltam, hogy megmutatom neki Apus könyvtárát, amelyet Újhelyből áthozattunk annak idején, mikor Apus hozzánk költözött. Apám gyűjteménye bővelkedett ritkaságokban. A legbüszkébb arra a könyvre volt, amely még I. Mátyás korában készült. A könyvet vörösre festett kecskebőrbe kötötték és kecses tulipánokkal díszítették. Egy egész vagyont ért. Ez volt az egyetlen könyv, amelyet Apus magával vitt Trencsínből annak idején, mikor örökre búcsút mondott a famíliájának.
A dajka éppen kisfiamat etette, de utasítottam, amint végez, küldje utánunk szolgálómat a könyvtárba.
A könyvtárszoba küszöbén azonban megbotlottam és térdre estem. Terebélyes ruházatom ugyan megakadályozta, hogy nagyobb bajom essen az ijedtségnél, de ahelyett, hogy zavaromban szolgálóm után kiáltottam volna elfogadtam a talán akaratlanul felém nyújtott segítő kezet-Kossuth kezét.
Miközben igyekeztem feltápászkodni észre sem vettem, hogy András jelenik meg az ajtóban és szavalni kezdi:
" Éltem zajló tengerén
csak kettőt szerettem én
hazám édes kebelét
S Rózsám szelíd kellemét."
Kossuth képe olyan vérvörösre vált, mint Mátyás corvinájának bőrkötése, pedig András még nem végzett vele: Uram, a kocsija menetre készen áll- folytatta könyörtelenül. Nem szeretnénk késleltetni, bármennyire is szeretjük a poézist ebben a házban. Remélem, minél kevesebb szerencsétlenség éri a jövőben, ha felénk jár-tette hozzá, de ezt már olyan hangon, mint aki semmi kétséget nem kíván hagyni afelől, hogy Kossuth minden további szerencsétlenségét személyesen neki fogja köszönni, ha a környékünkre merészkedik. Apus Kossuth iránti ellenszenvét nyilván részletesen tálalta Andrásnak, aki e szózat után rám hagyta a feladatot, hogy Kossuthot gyorsan elbúcsúztassam.
A tornácról visszatérve Andrást a szalonban találtam. Jókedvűen dudorászott, kezében a fiúnkkal. Kiköpött apád ez a gyerek- mondta nekem. Jaj, nem hasonlít rám a fiam, de legalább nem kuruc! -tette hozzá és elmosolyodott. Kossuth soha többet nem járt a házunkban, Nagyon sokáig nem is beszéltünk róla ezután.
Ha jól értettem a beszélgetést arról folyt a szó, hogy egy bizonyos Sarlott hercegnő Bécsben András iránti szerelmében kereket oldott otthonról és faképnél hagyta a férjét. András állítólag már két órával azután, hogy Sarlott megérkezett hozzá, visszavitte aggódó férjéhez az asszonyt a lehető legnagyobb diszkréció mellett. Szerencsére nemhogy párbaj nem lett a dologból, de a herceg állítólag kimondottan hálás volt Andrásnak, hogy ilyen tapintatosan kezelte az ügyet. Bécsben azonban minden kitudódik-állította a hír forrása, az egyik szikár matróna. Nem csoda, hogy Erzsébetet elvitte a bánat -zárta le a témát beszélgetőpartnere felé fordulva én pedig, a hátuk mögött erős kísértést éreztem arra, hogy megvédjem Andrást, de nem tudtam, hogyan fogjak hozzá, hiszen semmit sem tudtam az egész ügyről, már azonfelül, amit a két pletykafészek elmondott. Andrásnak sosem említettem ezt a kellemetlen epizódot. Bár furdalta oldalam a kíváncsiság, de bíztam Andrásban, nem tudtam gaz csábítóként magam elé képzelni, így inkább elhallgattam előtte az esetet.
Gyorsan el is feledkeztem Sarlott hercegnőről gondtalan életem közepette, annál is inkább, mert 1830-ban megszületett legnagyobb örömünkre az első fiunk, akit Miklós Pálnak neveztünk el. Rettegtem, hogy bele fogok halni a szülésbe, mint annyian mások előttem, de nem ebbe haltam majdnem bele, hanem később, az 1831-es vészterhes évben, a kolerajárvány idején estem ágynak.
Mindig tudtam- anélkül, hogy valaki is tanította volna- hogy egyszer fizetni kell mindazért a boldogságért, amiben részünk van. Az ember a boldogtalanságra születik és ha ebből kiutat talál egyszer-egyszer, mindig megérkezik az elszámolás a végén. Miért is történne másképpen ez veled, vagy velem?
Apus gyarapodása egy olyan vidéken, ahová a nyomorúság minden évvel egyre jobban befészkelte magát, azért is vonta magára a helyiek rosszallását, mert ők mindeközben csak egyre szegényebbek lettek. Nem tudni mivel vonhatták magukra az Úr haragját, de hideg telek és aszályos nyarak ölték el a magokat, aztán sáskajárás pusztította a termést. Ha azt hitték a legnyomorultabbak, hogy a következő évben talpra tudnak állni újra és újra csalódniuk kellett. A tikkasztó nyarakat felváltották a hűvös nyári szeleket hozó évek, amelyek dézsából öntötték az esőt és az égi csatornák vízben állva hagyják ott az életet.
Már Apus is arról kezdett beszélni, hogy csak azért vettet, mert megszokta, de reményei arra nézve, hogy lesz mit aratni lassan elfogytak. A majorságok jövedelme megcsappant, de a hordókészítő műhelyek, a pálinkafőzde, a bor megóvott bennünket a végső katasztrófától. Jövedelmeink így is csak töredékét tették ki annak, mint régebben.
A föld népe ha eddig szegény volt, most nyomorult lett. Az éhínség beköszöntével mindenféle nyugtalanító hírek keltek szárnyra, míg végül lecsapott a járvány és válogatás nélkül szedte áldozatait. A kora nyár virágait elmosta a zöldár, amelybe cseppentett a kórság, hogy aztán szedje a fejeket. A folyók megduzzadtak, majd tengerré váltak és nem kíméltek senkit, a kórság elvitt istenfélőt és istentelent egyaránt. Igy vált szegény jó Kazinczy is bolygó lélekké a halottak tengerében.
A vármegye erőfeszítései, hogy a nyugtalanságot megfékezze eredménytelenek maradtak. A kutakba szórt bizmut annyit ért a járvány ellen, mint halottnak a csók. Az emberek hányástól és ürüléktől taknyos rongyaikban múltak ki görcsök közepette.
András egyre nyugtalanabbul hallgatta a híreket. Az éhezéstől és járványtól megtizedelt jobbágyok a vármegye megbízottjaira támadtak. Már egy-két kúria is áldozatul esett a zavargásoknak. Az utakat a járvány miatt lezárták. Nem lehetett szabadon közlekedni és a föld éhes népe nem indulhatott az Alföld irányába, hogy a termékenyebb földeken kereshesse meg a betevőjét.
A félelem lassan bekúszott hozzánk is és egy nyári este vacsora közben Apus is majdnem összekapott Andrással. Apám váltig állította, hogy reánk nem fog támadni a felizgatott pórnép, hiszen "mindig jó volt " hozzájuk. András ellenben katona volt és majdnem leverte a leveses csészéjét is az asztalról, olyan hevesen bizonygatta, hogy nem számíthatunk semmi jóra a felizgatott nincstelenektől. Nem fogjuk megkockáztatni, hogy az unokájának baja essen- mondta, hangját is felemelve apámnak, aki erre vállát vonogatva kijelentette: ha András így gondolja, akkor szervezze meg az udvarház védelmét.
Meleg, nyári este volt, ezért házunk hátsó teraszán vacsoráztunk. Én nem vettem részt a vitában, némán hallgattam a vitatkozókat és a fehér damasztabroszt babráltam. Közben úgy tetszett, hogy egyre messzebbről, egyre visszhangosabban érkezik felém a hangjuk, majd úgy éreztem, mintha víz alá kerültem volna.
Nem emlékszem, hogyan buktam le az asztaltól, sőt arra sem emlékszem, hogy mi történt az elkövetkező napokban.
Arra eszméltem, hogy egy mély hangot hallok, amint szólongat: Lívia, édes, szép Líviám, nyisd ki a szemed! De én nem akartam kinyitni a szemem, mert húzott valami lefelé, valami jótékony, mélység felé. Sokáig tartott, míg végre az örvényes mélység a felszínre dobott és végre felemeltem nehéz szempilláimat. Az ágyamnál ott állt a hang gazdája, András, mellette Apus. Körbenéztem és ekkor vettem észre, hogy még valaki áll az ágyam végénél. Kerek sapkájáról, köpenyéről, magas homlokáról a szakállas újhelyi rebbere, Teiltelbaum Mózesre ismertem.
Annyira ködös volt előttem minden, hogy még csak nem is csodálkoztam azon, hogyan került a rebbe a szobámba, majd visszaestem a mélység felé vezető szürke ködbe, amely újra napokra hatalmába kerített.
Ezekből a napokból csak foszlányok rémlenek, a hang, ahogyan elhúzták a nehéz függönyöket, az enyhülés, amikor megitattak, a szellő, amely megcsapta arcomat, mikor kitárták az ablakokat és a vad álmok, amelyek leperegtek előttem; egy angyalt láttam, amely fehér szárnyaival megérintett. Felém hajolt, de az arca olyan fényes volt, hogy nem mertem a szemébe nézni. Közel hajolt hozzám, egészen közel, majd sikoltott egyet. Nem is sikoltás volt ez, inkább zene, egy hosszan kitartott magas hang, amilyet még nem hallottam. Megborzongatott ez a sikoly, de nem a félelemtől borzongtam, hanem az ismeretlentől, majd eltűnt az égi lény a szemem elől és minden újra sötétségbe borult.
Mikor magamhoz tértem a ködvilágból gyenge voltam ugyan, de a fejem teljesen kitisztult. Szomjaztam erősen. Szólítottam a fiatal cselédet, aki az ágyam mellett békésen, mélyeket lélegezve szunyókált a széken. Egy korty vizet, Julis-mondtam, de erőtlen volt a hangom. Megismételtem hangosabban, mire Julis oly hirtelen pattant fel a székről, hogy az felborult. Istennek legyen hála, hadarta, most már megnyugodhat András úr, majd elemésztette magát, úgy aggódott. Itt ült mostanáig étlen-szomjan, éppen felváltottam a virrasztásban hadarta és már rohant is, hogy értesítse Andrást ébredésemről. Reméltem, hogy a nagy igyekezetben a vízről nem fog elfeledkezni, mert továbbra is gyötört a vágy egy korty víz után.
Közben, ahogy megfordultam az ágyban csodálkozva vettem észre, hogy valami lóg a nyakamban. Mellkasomtól eltartva szemügyre vettem a tárgyat és meglepetten tapasztaltam, hogy lázálmaimban egy pogány ezüstmedaljonnal lettem gazdagabb. A kámea címert formált és mindenféle szárnyas és egyéb csudálatos állatot véstek bele. A madárszerű állatok egyrészt halformában végződték, másrészt lábakon álltak. A medál közepén, félkör tetejű négyszögben egy asztal közepén vésett jelet fedeztem fel. Le akartam venni a láncot a nyakamból, hogy két kezembe véve alaposabban megszemléljem.
Ne! Ne vedd le, Lívia!- hangzott ekkor az ajtó felől, András érkezett boldog mosollyal az arcán és mögötte Julis hozta végre a vizet. Végre megértettem, hogy mi történhetett. Ti elhívtátok a gyógyító rebbet, hogy verjen belém lelket- konstatáltam hüledezve.
Mást nemigen tehettünk már érted-hangzott a magyarázat. Nem kolera döntött ágynak, Lívia, hanem valami más kórság. Lázálmok gyötörtek naphosszat. A legrosszabbtól tartottunk. Mire a rebbét kihívtuk már feladták neked az utolsó kenetet is.
A rebbe most Mádon tartózkodik valami ügyben, apád gyorsan a bőrös hintót küldte érte levéllel-tette hozzá András. Szerencsénkre vállalta az utat, mert nemigen utazgatnak mostanság az emberek, ha tehetik. A izraeliták félnek, mert sokan őket okolják a járványért.
Óh..... óh.. mi folyik itt, András? Kérdeztem és végre felültem az ágyamban- hetek óta most először . Azt beszélik- folytatta András - hogy azért halnak meg olyan kevesen közülük, mert a kórságot ők maguk hozták a vidékre: mérgezik a kutakat, de ők maguk nem onnan merítenek.
Azonnal felfogtam az alattomos veszélyt, amely az izraelitákra ugyanúgy leselkedett, mint reánk.
No szép....mit mondott Teitelbaum uram mind erre?
A szolgája kíséretében érkezett, kifaggatta a cselédséget felőled. Igy tudtuk meg, amit sejtettünk, hogy nem a járvány kórsága támadott meg.
Bekísértük hozzád, ő hümmögött és csóválta a fejét, apád legnagyobb ijedelmére, aki könyörgött neki, ha tud- segítsen.
Az apám könyörgött a rebbenek? Kérdeztem megrökönyödve, mert apámat még soha nem láttam senkinek sem könyörögni.
De még mennyire könyörgött, a könnye is kicsordult. A rebbe végül talált módot arra, hogy meggyógyítson-állította férjem.
Küldött neked a szolgájával egy gyógyító főzetet, amivel meg kellett itattunk minden hetedik órában. A medaljont is ő küldte, amit a nyakadba tettünk. Levelet is írt Apadnak. Lelkünkre kötötte, hogy a kámeát mindig hordd a nyakadban, soha ne vedd le. Azt is írta, hogy nem tudná megmondani, működni fog-e nálad a kámea gyógyító ereje, mert nem vagy izraelita, de eddig még senki sem vitt neki kámeát vissza azzal, hogy hatástalan lett volna, ha egyszer hitték, hogy segíteni fog. Mi hittünk benne érted, Lívia….
Leült az ágyam szélére, megfogta a kezem és megsimogatta.
Hála Teitelbaum uramnak okosabbak lettünk a kolera ügyében is. Sokan foglalkoznak az Újhelyi izraeliták közül pálinkafőzéssel. Megtapasztalták, hogy aki sok vizezett pálinkát iszik, azt nem dönti le olyan könnyen lábáról a betegség. Teitelbaum uram pedig ennek alapján azt tanácsolta, hogy ne a vizet igyák, hanem a vizezett pálinkát. Nincs olyan sok beteg náluk.
Annál több lehet a részeg izraelita Újhelyen- mondtam felszabadultan kacagva.
Az 1831-es év csak lassan kúszott előre, bár a lázadást gyorsan elfojtották. Ahogyan színesedni kezdtek a zöld levelek már nem kellett tartanunk attól, hogy felégetik otthonunkat a nyomorultak. Lassan én is megerősödtem, nem gondoltam többet a lázálmaimra, bár néha, amikor behunytam a szemem és félálomban hevertem az ágyamban a semmiből hirtelen hallani véltem az angyal sikolyát. Egyszer-egyszer megpróbáltam utánozni a hangját, de nem tudtam kiénekelni, bennem élt csak kiolthatatlanul, kitörölhetetlenül.
Nem sok időm maradt azonban tétlen órákon át heverészni, mert utánam nem sokkal apám is ágynak esett. Sok időt töltöttem az ágya mellett. Egyre furcsábban viselkedett: néha berendelte a szolgálót és azt követelte, hogy öltöztesse fel, mert indulnia kell, várja Vécsey gróf. Vele akart megbékélni peres ügyükben, amelyről kérdezősködésemre gyorsan kiderült, hogy már jó tizenöt éve is megvan annak, hogy lezajlott. Nyugtalan voltam, mert egyre kevesebbet ételt és italt vett magához és nagyon lefogyott. Arca sápadttá vált és sokszor kapkodva szedte a levegőt.
Andrásra egyre több feladat hárult volna, de ő sajnos nem birtokolta apám tehetségét a gazdaság irányítását illetően. Igyekeztem jó tanácsokkal ellátni, de néha oly értetlenül fogadta ezeket a tanácsokat, mint egy gyermek.
Gyakoriak voltak a vadászatok nálunk, ilyenkor vendégekkel telt meg a ház. Néha András egyedül is elindult néhány szolgával, hogy bőséges zsákmánnyal térjenek haza.
Egy ilyen alkalommal, mikor hajnalban útra kelt, a reggeli napra olyan sötét fellegeket kergetett az ég, hogy mire az ég csatornái megnyíltak már részvéttel gondoltam férjemre, aki biztosan bőrig ázva fog előkerülni.
Aggódva bámultam az eget, mikor az oszlopos tornácról egyszerre csak egy alakra lettem figyelmes, aki sebesen kapaszkodott fel a magaslatra, amelyen udvarházunk épült. Mire az ázott szolga felért a tornácig lihegett az erőlködéstől és pihegve esedezett segítségért. A bőrös fogat, amelyen Újhelybe igyekezett Kossuth Lajos fiskális úr, a közelben első kerekét törte. A fiskális úr esedezve kér, hogy küldjek segítséget. Ha nem alkalmatlankodna tiszteletét tenné nálunk, míg folytathatja útját.
A meglepetéstől egy pillanatra megdermedtem. Micsoda ötlet! Kossuthnak is egy szerencséje van, hogy apám már beteg és nincs jelen, hogy azonnal elutasítsa. A fiskális úr egyszer régebben ugyanis így kezdett verselni:
" Éltem zajló tengerén
csak kettőt szerettem én
hazám édes kebelét
S Rózsám szelíd kellemét."
Ez önmagában még nem lett volna baj, de megpróbálta versét eljuttatni hozzám titokban. Elképzelni is nehéz a patáliát, amelyet apám csapott, mikor a piruló cseléd ügyetlen kezéből az övébe került a vers és kiderült, hogy Kossuth rózsájának szelíd kelleme kit fed. Apus széttárta karjait, mint egy terebélyes vízparti fűz és a levelet jobb kezében lebegtetve úgy morogta maga elé: hogy mit nem merészel ez a senkiházi, az én lányomnak, az ÉN lányomnak tenné a szépet...jól megnyomva az " én " szót. Engem is elővett, tudom-e ki ez az úr. Hogyne tudnám, látásból ismerem, mit kérdezősködik apám, Újhelyen mindenki ismer mindenkit és a Kossuthokat nehéz is lenne kikerülni annyian vannak. Ha ilyen kiválóan tudom, hogy kicsoda az úr, akkor volt-e alkalma engem üdvözölnie-folytatta Apus emelet hangon a vallatást. Nem volt. Nem is nagyon lesz- folytatta apám veszt jóslóan. Evangélikusok és nincstelenek tett pontot az ügy végére.
Mikor Kossuth Lajos már ügyvédeskedett, apám jelzői szaporodtak vele kapcsolatban. Társult hozzájuk a szemtelenül furfangos, a nagy kártyás és a szoknyavadász is. Amilyen a mostani világ, sokra fogja még vinni, jósolta Apus rosszallóan. Jóslata a nyár folyamán valóra válni látszott. Kossuth csillaga a koleralázadás alatt magasra ívelt. Hatásos beszédet intézett az újhelyiekhez és pár óra alatt megszervezte a város védelmét. Hamar ellenségeket is sikerült azonban szereznie, akik megvádolták, hogy gondatlanul kezelte a Reviczky árvák örökségét, áron alul adta el borukat és a pénz sem érkezett meg érte.´
Gyorsan kellett döntenem. Megtehetem, hogy nem fogadom Kossuthtot, de nem lenne barátságos gesztus. A fiskális úr poézise már rég feledésbe merült, ostobaság lenne megharagítani.
A szalonban fogadtam. Apró fiam a dajka kezéből figyelte a vendéget. Igazából most váltottam először szót Kossuthttal. Dicsérte apró fiamat, köszönte a segítséget. Az idő azonban csak egyre múlt, a társalgás pedig akadozott. Megkínáltuk frissítő étellel-itallal a vendéget, amelyet hálásan el is fogadott, de csak nem jelentették, hogy kocsija indulásra készen állna. Bármennyire is jól forgatta a szót Kossuth, a témából végtére kifogytunk.
Ekkor javasoltam, hogy megmutatom neki Apus könyvtárát, amelyet Újhelyből áthozattunk annak idején, mikor Apus hozzánk költözött. Apám gyűjteménye bővelkedett ritkaságokban. A legbüszkébb arra a könyvre volt, amely még I. Mátyás korában készült. A könyvet vörösre festett kecskebőrbe kötötték és kecses tulipánokkal díszítették. Egy egész vagyont ért. Ez volt az egyetlen könyv, amelyet Apus magával vitt Trencsínből annak idején, mikor örökre búcsút mondott a famíliájának.
A dajka éppen kisfiamat etette, de utasítottam, amint végez, küldje utánunk szolgálómat a könyvtárba.
A könyvtárszoba küszöbén azonban megbotlottam és térdre estem. Terebélyes ruházatom ugyan megakadályozta, hogy nagyobb bajom essen az ijedtségnél, de ahelyett, hogy zavaromban szolgálóm után kiáltottam volna elfogadtam a talán akaratlanul felém nyújtott segítő kezet-Kossuth kezét.
Miközben igyekeztem feltápászkodni észre sem vettem, hogy András jelenik meg az ajtóban és szavalni kezdi:
" Éltem zajló tengerén
csak kettőt szerettem én
hazám édes kebelét
S Rózsám szelíd kellemét."
Kossuth képe olyan vérvörösre vált, mint Mátyás corvinájának bőrkötése, pedig András még nem végzett vele: Uram, a kocsija menetre készen áll- folytatta könyörtelenül. Nem szeretnénk késleltetni, bármennyire is szeretjük a poézist ebben a házban. Remélem, minél kevesebb szerencsétlenség éri a jövőben, ha felénk jár-tette hozzá, de ezt már olyan hangon, mint aki semmi kétséget nem kíván hagyni afelől, hogy Kossuth minden további szerencsétlenségét személyesen neki fogja köszönni, ha a környékünkre merészkedik. Apus Kossuth iránti ellenszenvét nyilván részletesen tálalta Andrásnak, aki e szózat után rám hagyta a feladatot, hogy Kossuthot gyorsan elbúcsúztassam.
A tornácról visszatérve Andrást a szalonban találtam. Jókedvűen dudorászott, kezében a fiúnkkal. Kiköpött apád ez a gyerek- mondta nekem. Jaj, nem hasonlít rám a fiam, de legalább nem kuruc! -tette hozzá és elmosolyodott. Kossuth soha többet nem járt a házunkban, Nagyon sokáig nem is beszéltünk róla ezután.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése