Első fejezet
Apust mindenki bolondnak tartotta Újhelyen, mert nem nemes emberhez méltóan élt. A " bolond " azonban valóságos vagyont halmozott fel az évek során az emberek szeme előtt. Kénytelenek voltak sárga irigységüket véka alá rejteni, mert Apust senki sem szerette volna ellenségének tudni. Ott, akkor a tükör előtt én is majdnem bolondnak tartottam őt, mert a halálon kívül újabban már szinte nem is beszélt másról. Egyre hajtogatta, hogy szeretne biztonságban tudni, mielőtt elköltözik a Másvilágra. Képes volt megegyezni régi barátjával, hogy annak megözvegyült fiához hozzámegyek, anélkül, hogy megkérdezett volna hajlandóságomról a választott személyét illetően.... Mindezt akkor tette, amikor már belenyugodtam abba, hogy minden próbálkozásomat arra, hogy férjhez mehessek orvul elgáncsolja.
Régen, amikor a híres Kassai leányneveldébe jártam a többi fiatal nemes kisasszonnyal együtt szinte őrülten beleszerettem az egyik Mattyasovszky fiúba, aki meg is jelent leánykérőbe nálunk. Apus úgy utasította vissza, hogy azóta Újhelynek még a környékére sem merészkedett. Más próbálkozó sem járt jobban, mindenki kosarat kapott, nem használt a sírás-rívás.
Végső elkeseredésemben a gyóntatómhoz fordultam közbenjárásért, de az atyát is elutasította azzal, hogy " még nincs itt az ideje". Már minden korom béli leány férjnél volt, akit ismertem, többen már bele is haltak a gyermekszülésbe, csak én maradtam egyedül apámmal a tágas Újhelyi házunkban.
Amíg édesanyám élt, sokszor jártak vendégek nálunk. Anyám szerette a társaságot, csak apámat nem szerette igazán és engem sem. Amikor öregedni kezdett, sokszor vizsgálódva vetetette rám a szemét és egyre csak azt hajtogatta: szerencse, hogy a külsődet tőlem örökölted és nem apádtól. Csak a természeted az apádé-tette hozzá olyan hangsúllyal, hogy azonnal úgy éreztem, hogy nincs velem valami rendben.
Amikor a leánynevelő- intézeti barátaimról meséltem neki, sokallta lelkesedésemet társaim iránt és sokatmondóan nyugtázta, hogy mi ketten mennyire különbözőek vagyunk. Néha meghívtam egy-egy kassai barátnőmet nyaralni hozzánk, de osztatlan elismerést egyikük sem aratott.
Kicsi koromban anyámat Maman-nak szólítottam franciául, tót dajkámat viszont magyarul anyunak hívtam. Ez nem tetszett Maman-nak, meg is tiltotta és én nem mertem ellenkezni vele, de amikor ketten voltunk Maminkával, továbbra is anyának szólítottam. Maman a rang megszállottja volt és mindenkit rangjának megfelelően kezelt, még Apust és engem is, mintha mi is idegenek lettünk volna. Visszafogottsága és udvarias hidegsége volt a páncél, amellyel saját kis világát védte. Ebben a világban mindenkinek megvolt a neki kijelölt helye és feladata, amivel az ő szolgálatára lehetett. Amikor meghalt mégis sokáig sirattam, mert annak ellenére, hogy sosem szeretett, kitüntető figyelemmel bánt velem. Igaz, hogy a szeretete állandó utasításokban nyilvánult meg arra nézve, hogy igazítsam meg a ruhámat, ne vihogjak és legyek komoly, hogyan üljek és hogyan álljak, de végtére ez is valamiféle gondoskodást jelzett részéről…
Anyám halála könnyű volt, egy májusi este lefeküdt és reggel nem ébredt fel. Én huszonöt éves voltam ekkor. Nem hittem volna, hogy anyámmal ellentétben rajtam milyen nehezen fog majd az elmúlás fogni, oly lassúsággal vesz majd birtokába, mintha esőcseppek töltenének fel egy nagy tavat.
Maman halála után szívélyes viszonyom apámmal- a férjhez menésem körüli csatározásoktól eltekintve- még meghittebbé vált. Nem csoda, hogy zokon vettem, hogy a hátam mögött hívott kérőt a házhoz. Jövendőbelimet ráadásul nem is ismertem, bár a várostól csak egy napi járásra esett a birtoka. Mire az eszemet tudtam ő már réges-régen katonáskodott messze a városomtól.
Az elődömet, kérőm elhalálozott feleségét viszont jól ismertem.
Amikor Erzsébet Újhelyben járt társalkodónőjével látogatóban, többször időzött édesanyámnál, -esténkként órákat is.
Erzsébetet vonzotta anyám eleganciája és éles nyelve, amellyel vese belátó kritikának vetette alá a környék jobb társaságának tagjait. Úgy hallgatta anyámat, hogy néha még a szája is tátva maradt. Nagy kezei, divatjamúlt frizurái egy csöppet sem váltak előnyére, de a hangja mélyen és dallamosan csengett és ez a barátságos, selymes, mély csengés ellensúlyozta darabos megjelenését és csontos szikárságát. Andrásról, a férjéről szinte soha nem beszélt, már azonfelül, hogy éppen mit küldött neki Bécsből.
Gyermekkoromban jártam tágas, emeletes otthonukban is, egy timpanonos, oszlopos tornácú kúriában, amely kastélynak is beillett. Igyekeztem kikerülni a figyelem központjából és bebarangolni a házat, szobáról -szobára, míg valaki kézen nem fogott és nem vitt vissza a szalonba. Ott egy festményről a fiatal András Dániel bámult rám zöld szemeivel, amelyek szinte kifénylettek göndör, világosbarna haja alól. A festmény azonban már több évtizede készült és ott bujkált bennem a félelem, ha arra gondoltam, hogyan nézhet ki ez az ember manapság…
Amikor Apus értem küldetett a leánykérés napján csak nehezen álltam meg, hogy ne faggassam ki a cselédet András Dániel külsője felől. Úgy döntöttem inkább kolostorba vonulok, ha nem nyeri el tetszésemet, abban a reményben, ha ezzel fenyegetődzők, Apus talán mégsem fog rákényszeríteni a házasságra.
Amint azonban megpillantottam Andrást, azonnal tudtam, hogy ez a veszély egyáltalán nem fenyeget. Egy pillanatra mintha megdermedt volna, mikor tekintetünk találkozott és a száját a következő halk felkiáltás hagyta el: Te jó Isten!- majd a leplezetlen elragadtatás modortalanságát feledtetve nem várta meg, míg apám bemutatja, hanem illedelmes közvetlenséggel felém fordult: kisasszony engedje meg, hogy bemutatkozzam.
Én már az első fél órás beszélgetésünk után tudtam: nemhogy semmi kifogásom nincs a tervezett házasság ellen, de innentől kezdve nagyon sokáig mindig cserben fog az eszem hagyni, ha Andrásról lesz szó. Az emberöltőnyi különbség közöttünk nem maradhatott teljesen láthatatlan egy külső szemlélő számára, de a 20 esztendő különbséget jótékonyan elfedte jövendőbelim ruganyos termete. A figyelmes szemlélő gyorsan felfedezte szája szegletében a bujkáló kisfiús mosolyt, amely ritkán hagyta el arcát, de bármit mondott, a hallgatóság mindig tudta, hogy minden szavát komolyan megfontolja.
Andrást édesatyja is elkísérte leánykérőbe. Az öreget, Erzsébethez hasonlóan sokszor vendégül láttunk már házunkban. de mindig külön érkeztek, így nem maradt titokban előttünk, hogy nem rajongtak egymásért. Az ellenszenv okát azonban homály fedte, még Apusnak sem sikerült megtudnia, pedig szívélyes barátság fűzte a két öreget egymáshoz. András édesapja rangját tekintve ugyan felettünk állt, de ez nyilván nem zavarta az öreget, ha elfogadta, hogy akkor is én lehessek a szikár Erzsébet utódja, ha családom nem is volt olyan tekintélyes, mint Andrásé.
A hosszúra nyúlt ebéd alatt elmúlt ideges zavarom. Délután pedig néhány perc jutott arra, hogy a kertben pár szót válthassak újsütetű vőlegényemmel. Megállapítottam, hogy nemcsak beszéde, de minden mozdulata nyugodt megfontoltságot sugároz, ugyanakkor fesztelenül tud nevetni és minden mosolya, minden szava felém való hajlandóságáról szólt, még akkor is ha éppen másról beszélt. Azt ígérte, igyekszik majd velem sok időt tölteni és kívánságom szerint átalakítja új otthonunkat.
A vendégek távozása után Apus szinte azonnal megérdeklődte, hogy tetszik-e nekem a jelöltje, amire igennel válaszoltam. A biztonság kedvéért másnap is megkérdezte: no, még mindig tetszik? Összenevettünk.
Az esküvőnkre, amelyet pár hét múlva annak rendje ´s módja szerint megtartottunk csak az vetett némi árnyékot az ünnepre, hogy Apus továbbra is gyengélkedett. Úgy döntöttünk, hogy velem együtt költözik át férjemhez. Bőven akadt számára hely, mert András első házassága gyermektelen maradt, gyermek zsivaj tehát nem zavarhatta nyugalmát.
Férjem, Erzsébet halála után egyedül élt a sadányi Fehér-domb tetején, amely egész környékét az erdőkkel a hegyekkel, a szántókkal együtt évszázadok óta birtokolta családja. A családnak ugyan több, a sadányinál jóval nagyobb kastélya is állt a megyében, mégis Sadányban tartózkodtak a legtöbbet. Ez a kúria egy domb tetején állt, fehér oszlopait már messziről látni lehetett.
Boldog várakozással érkeztem meg új otthonomba. Meglepett, hogy a házban semmit sem találtam, ami Erzsébetre emlékeztetett volna. A szalonból még a képét is levették a falról. Sejtésem sem volt, hogy ennek mi oka lehetett. Sosem beszélt róla a férjem. Ha kérdeztem, mindig kitérő válaszokat adott, míg beleuntam a faggatózásba. Még a bútorokat is eltüntette, amelyek elődöm régi szobájában álltak.
András nem sietett engem birtokába venni, amiért hálás voltam neki, mert nem lévén senki, aki ilyen ügyekben kiokított volna, a cselédek lefetyelésétől eltekintve, erős félelem töltött el az ágyasházra gondolva.
Apus azonban nem volt egészen ostoba és rájött, hogy édesanyám nevelése csak addig terjedt, hogy belém ültessen némi félelemmel vegyes undort azzal kapcsolatban, ami az ágyasházban történni szokott.
Öreg dajkámat bízta meg a roppant kényes feladattal, hogy valamiképpen felvilágosítson az ügyben. Öreg cselédünk egy délután irulva-pirulva ugyan, de nagyjából mindent elmondott, ami szükséges volt ahhoz, hogy borzasztó tudatlanságomat valahogy eloszlassa és biztos lehessek benne, hogy túl fogom élni a nászéjszakámat, amitől kissé tartottam. Apám végtelen gondoskodása sosem hagyott magamra a bajban…
Nem csak gondos nevelést adott, de rengeteget bíbelődött velem az idők folyamán, minden ügyes-bajos dolga mellett. Együtt bújtuk a könyvtárát és még latinul is megtanított anyám csipkelődő megjegyzései közepette, akit leginkább az hozott ki sodrából, ha nem értette, hogy miről értekezünk. Apus általában türelmesen hallgatta fullánkos szavait, de egyszer kiszakadt belőle a riposzt: ha asszonyom fiút szült volna, most nem kellene Líviát oktatnom, ha nem szeretném, hogy ebek harmincadjára jusson majd az a vagyon, amelyet oly nehezen szereztem meg. Anyám úgy tett, mint aki meg sem hallotta, amit mondott, de legalább visszasüppedt a kézimunkájába és tovább hímezte a méhecskés gobelinjét.
Szüleim házasságát apámnak az a vágya szülte, hogy a helyi előkelőségek maguk közé fogadják és ehhez a legegyenesebb út az anyámmal kötött házasságon keresztül vezetett. Apám melegszívűségének fura párja lett anyám ridegsége, amellyel magasabbra emelte saját személyét mind a kettőnknél. Mi apámmal ketten folyton azon igyekeztünk, hogy magas személyének állandó kívánságait teljesítsük és elégedett legyen velünk. Osztoztam apámmal az otthoni szolgaságban, amelyben titkos-cinkos szövetségese és idővel a legfőbb bizalmasa lettem. Anyám nem értette és nem tudta viszonozni apám szeretetét, ezért ez a szeretet reám hullott, oly magabiztosságat adva nekem, amelyet anyám illetlenségként könyvelt el.
Lassan szövődött a bizalom András és közöttem az esküvő után. Kérésemre még lőni is megtanított, mert fejembe vettem, hogy elkísérem majd vadászni. Nem volt már mellettem anyám, aki megtilthatta volna, hogy ilyen- asszonyhoz méltatlan-tevékenységbe kezdhessek, András pedig nem bánta, mindent tökéletesnek tartott velem kapcsolatban. Lassan jutottunk el addig a pontig, míg három héttel az esküvőnk után borzasztó zavartan feltette a kérdést nekem, hogy óhajtok-e gyermekeket és én igennel válaszoltam.
Szerencsésnek mondhattam magam, mert férjem a tenyerén hordozott, mindenben kikérte a véleményemet és kiderült, hogy a testünk is úgy ragaszkodik egymáshoz, mint a lelkünk.
Az esküvőnket következő évben férjem az otthonunkat övező sziklakertben egy lépcsősort alakíttatott ki. Az egyik fordulóban egy kőpadot helyeztetett el és hozatott oda egy antik szobrot valahonnan Itáliából. Látod, ez itt egy másik Lívia . Lívia Drusilla Augusta, akibe Augustus egyből szerelmes lett. amint meglátta. Tán még a nászéjszakát sem várta meg, nem szerencsétlenkedett úgy, mint én mondta olyan képpel, mint aki semmi kétséget nem hagyott afelől, hogy lát valami szépet Róma romlottságában.
Nem merült fel bennem, hogy amilyen könnyen megtaláltam boldogságot, oly könnyedséggel fogja majd egyszer megölni ezt a szerelmet a kétség és az unalom. Az unalom, amely felfal mindent, ami csak az útjába kerül, hogy végül ott hagyja az embert csalódottan és kiábrándultan, hogy sirathassa azokat a napokat, amikor még látta a színeket és érezte az ízeket.
Házaséletem első évei békében és boldogságban teltek, bár Apus állapota nem látszott javulni és egyre sötétebben beszélt. Emlékezete is cserben hagyta olykor-olykor, de azért igyekezett foglalkozni a majorságokkal, amelyek megalapozták a jólétet, amelyben felnőttem.
Ragaszkodott ahhoz, hogy eljárjon időről-időre a Zempléni Casino-ba, ahol heves mozdulatokkal kísérve adta elő mindenkinek mondandóját, aki kíváncsi volt arra, hogy mit mond egy öregúr.
Apus - a Casino tagjaival ellentétben- nem örökölte a vagyonát, habár hosszú múltra visszatekintő nemesi családjának magva már I. Mátyás idején várnagysága révén szedhette a sóvámot Trencsínben. Apám azonban már sok évszázaddal később született - a valaha nagyhatalmú család egyik terebélyes oldalágán. Apus és bátyja között sokáig dúlt a viszály, nem állhatták egymást. A torzsalkodás odáig fajult, hogy apám végül búcsút mondott Trencsínnek örökre.
Szerencséjére nagyapja igen kedvelte és ajándékozott neki egy házat Bécsben, ´s mi több, kijárt valami alacsonyabb udvari hivatalt is neki, kiváló összeköttetései révén. Apusnak kedvére való volt a bécsi nyüzsgést, és csak jó két évtizeddel később hagyta ott a bécsi hivatalnokságat. Letelepedett jó messzire a famíliájától, Újhelyben. Majorságokat bérelt és mindenki megdöbbenésére borral is kereskedett a Hegyalján. Ezt talán még elviselték volna, de Apus nem átallott minden idejét a gazdasággal tölteni és horribile dictu megesett, hogy maga is ingujjra vetkezve oltotta a tüzet a jobbágyokkal, mikor kigyulladt egy magtár. Hamarosan kialakult a vélemény róla a városban: ha úr is, de bogaras.
Apámat minden érdekelte, így a könyvek is. Néha sóhajtozott az ország nyomorult állapotán, a szegénységen, de olyan hévvel vetette bele magát a munkába, hogy komoly vagyonra és tekintélyre tett szerzett. A " bogarasságát "azonban újra és újra elővették a helyi előkelőségek, mikor köszörülni kívánták a nyelvüket. Apust azonban- saját részéről- egyáltalán nem érdekelte ez a társaság. Akadtak azonban kivételek: Kazinczy Ferenccel csak azért nem levelezett, mert gyorsabb volt meglátogatni.
Nem mintha Kazinczyval szívbéli barátok lettek volna, mert Apus ugyan nagyra becsülte a társaságát, a poézist és a magyar nyelv csinosítására való törekvéseit, de a rebelliót, amiért valaha bebörtönözték, nem tudta neki megbocsátani. A baj csak az volt, hogy nem túl sok művelt ember akadt felénk, így nemigen lehetett válogatni a társaságban, ha az ember szellemi kihívást keresett, így Apus is újra és újra ráfanyalodott Kazinczy társaságára. Indulóban mindig egy kosarat készíttetett "az idei termésből ", amit a kocsisunk adott át diszkréten Kacinczyék szolgálójának a konyhában. Kazinczy és Apus is idegenek maradtak kicsit a saját földjükön, de másképpen. Kazinczyban nemigen pislogott gyakorlati érzék, Apus viszont minden műveltsége ellenére is elsősorban a tettek embere volt. Írás helyett inkább olvasott, ha ideje engedte. Nem kívánt gondolatainak leírásával bíbelődni, bár mondanivalója talán akadt volna, de inkább kiment a földekre, hogy megnézze, minden kívánságai szerint történik-e.
Ahogyan a kosarat, Apus engem is felpakoltatott néha a kocsira egy szolgálóval együtt mikor kihajtatott a majorságokba. Ilyenkor anyám tiltakozott, és végképpen elvesztette türelmét, nem értette, miért visz apám magával. Apus azzal érvelt, hogy a friss levegő jót tesz nekem. Imádtam ezeket a kirándulásokat, mert szabadon barangoltunk a szolgálóval a mezőkön, gombát szedtünk és sokat énekeltünk. Ugyanolyan " szabadtéri " ember lettem belőlem, mint amilyen az apám volt. Ha a szabadban élsz és dolgozol, sehol sem lehetsz teljesen idegen. Apus, mindkét lábával az édes anyaföldet taposva, míg a gyakorlati érzéket kívánó gazdálkodás ügyeiben járt, jobban otthon érezhette magát ezen a vidéken, mint a fellegekben járó, szerencsétlen Kazinczy.
Anyám halála könnyű volt, egy májusi este lefeküdt és reggel nem ébredt fel. Én huszonöt éves voltam ekkor. Nem hittem volna, hogy anyámmal ellentétben rajtam milyen nehezen fog majd az elmúlás fogni, oly lassúsággal vesz majd birtokába, mintha esőcseppek töltenének fel egy nagy tavat.
Maman halála után szívélyes viszonyom apámmal- a férjhez menésem körüli csatározásoktól eltekintve- még meghittebbé vált. Nem csoda, hogy zokon vettem, hogy a hátam mögött hívott kérőt a házhoz. Jövendőbelimet ráadásul nem is ismertem, bár a várostól csak egy napi járásra esett a birtoka. Mire az eszemet tudtam ő már réges-régen katonáskodott messze a városomtól.
Az elődömet, kérőm elhalálozott feleségét viszont jól ismertem.
Amikor Erzsébet Újhelyben járt társalkodónőjével látogatóban, többször időzött édesanyámnál, -esténkként órákat is.
Erzsébetet vonzotta anyám eleganciája és éles nyelve, amellyel vese belátó kritikának vetette alá a környék jobb társaságának tagjait. Úgy hallgatta anyámat, hogy néha még a szája is tátva maradt. Nagy kezei, divatjamúlt frizurái egy csöppet sem váltak előnyére, de a hangja mélyen és dallamosan csengett és ez a barátságos, selymes, mély csengés ellensúlyozta darabos megjelenését és csontos szikárságát. Andrásról, a férjéről szinte soha nem beszélt, már azonfelül, hogy éppen mit küldött neki Bécsből.
Gyermekkoromban jártam tágas, emeletes otthonukban is, egy timpanonos, oszlopos tornácú kúriában, amely kastélynak is beillett. Igyekeztem kikerülni a figyelem központjából és bebarangolni a házat, szobáról -szobára, míg valaki kézen nem fogott és nem vitt vissza a szalonba. Ott egy festményről a fiatal András Dániel bámult rám zöld szemeivel, amelyek szinte kifénylettek göndör, világosbarna haja alól. A festmény azonban már több évtizede készült és ott bujkált bennem a félelem, ha arra gondoltam, hogyan nézhet ki ez az ember manapság…
Amikor Apus értem küldetett a leánykérés napján csak nehezen álltam meg, hogy ne faggassam ki a cselédet András Dániel külsője felől. Úgy döntöttem inkább kolostorba vonulok, ha nem nyeri el tetszésemet, abban a reményben, ha ezzel fenyegetődzők, Apus talán mégsem fog rákényszeríteni a házasságra.
Amint azonban megpillantottam Andrást, azonnal tudtam, hogy ez a veszély egyáltalán nem fenyeget. Egy pillanatra mintha megdermedt volna, mikor tekintetünk találkozott és a száját a következő halk felkiáltás hagyta el: Te jó Isten!- majd a leplezetlen elragadtatás modortalanságát feledtetve nem várta meg, míg apám bemutatja, hanem illedelmes közvetlenséggel felém fordult: kisasszony engedje meg, hogy bemutatkozzam.
Én már az első fél órás beszélgetésünk után tudtam: nemhogy semmi kifogásom nincs a tervezett házasság ellen, de innentől kezdve nagyon sokáig mindig cserben fog az eszem hagyni, ha Andrásról lesz szó. Az emberöltőnyi különbség közöttünk nem maradhatott teljesen láthatatlan egy külső szemlélő számára, de a 20 esztendő különbséget jótékonyan elfedte jövendőbelim ruganyos termete. A figyelmes szemlélő gyorsan felfedezte szája szegletében a bujkáló kisfiús mosolyt, amely ritkán hagyta el arcát, de bármit mondott, a hallgatóság mindig tudta, hogy minden szavát komolyan megfontolja.
Andrást édesatyja is elkísérte leánykérőbe. Az öreget, Erzsébethez hasonlóan sokszor vendégül láttunk már házunkban. de mindig külön érkeztek, így nem maradt titokban előttünk, hogy nem rajongtak egymásért. Az ellenszenv okát azonban homály fedte, még Apusnak sem sikerült megtudnia, pedig szívélyes barátság fűzte a két öreget egymáshoz. András édesapja rangját tekintve ugyan felettünk állt, de ez nyilván nem zavarta az öreget, ha elfogadta, hogy akkor is én lehessek a szikár Erzsébet utódja, ha családom nem is volt olyan tekintélyes, mint Andrásé.
A hosszúra nyúlt ebéd alatt elmúlt ideges zavarom. Délután pedig néhány perc jutott arra, hogy a kertben pár szót válthassak újsütetű vőlegényemmel. Megállapítottam, hogy nemcsak beszéde, de minden mozdulata nyugodt megfontoltságot sugároz, ugyanakkor fesztelenül tud nevetni és minden mosolya, minden szava felém való hajlandóságáról szólt, még akkor is ha éppen másról beszélt. Azt ígérte, igyekszik majd velem sok időt tölteni és kívánságom szerint átalakítja új otthonunkat.
A vendégek távozása után Apus szinte azonnal megérdeklődte, hogy tetszik-e nekem a jelöltje, amire igennel válaszoltam. A biztonság kedvéért másnap is megkérdezte: no, még mindig tetszik? Összenevettünk.
Az esküvőnkre, amelyet pár hét múlva annak rendje ´s módja szerint megtartottunk csak az vetett némi árnyékot az ünnepre, hogy Apus továbbra is gyengélkedett. Úgy döntöttünk, hogy velem együtt költözik át férjemhez. Bőven akadt számára hely, mert András első házassága gyermektelen maradt, gyermek zsivaj tehát nem zavarhatta nyugalmát.
Férjem, Erzsébet halála után egyedül élt a sadányi Fehér-domb tetején, amely egész környékét az erdőkkel a hegyekkel, a szántókkal együtt évszázadok óta birtokolta családja. A családnak ugyan több, a sadányinál jóval nagyobb kastélya is állt a megyében, mégis Sadányban tartózkodtak a legtöbbet. Ez a kúria egy domb tetején állt, fehér oszlopait már messziről látni lehetett.
Boldog várakozással érkeztem meg új otthonomba. Meglepett, hogy a házban semmit sem találtam, ami Erzsébetre emlékeztetett volna. A szalonból még a képét is levették a falról. Sejtésem sem volt, hogy ennek mi oka lehetett. Sosem beszélt róla a férjem. Ha kérdeztem, mindig kitérő válaszokat adott, míg beleuntam a faggatózásba. Még a bútorokat is eltüntette, amelyek elődöm régi szobájában álltak.
András nem sietett engem birtokába venni, amiért hálás voltam neki, mert nem lévén senki, aki ilyen ügyekben kiokított volna, a cselédek lefetyelésétől eltekintve, erős félelem töltött el az ágyasházra gondolva.
Apus azonban nem volt egészen ostoba és rájött, hogy édesanyám nevelése csak addig terjedt, hogy belém ültessen némi félelemmel vegyes undort azzal kapcsolatban, ami az ágyasházban történni szokott.
Öreg dajkámat bízta meg a roppant kényes feladattal, hogy valamiképpen felvilágosítson az ügyben. Öreg cselédünk egy délután irulva-pirulva ugyan, de nagyjából mindent elmondott, ami szükséges volt ahhoz, hogy borzasztó tudatlanságomat valahogy eloszlassa és biztos lehessek benne, hogy túl fogom élni a nászéjszakámat, amitől kissé tartottam. Apám végtelen gondoskodása sosem hagyott magamra a bajban…
Nem csak gondos nevelést adott, de rengeteget bíbelődött velem az idők folyamán, minden ügyes-bajos dolga mellett. Együtt bújtuk a könyvtárát és még latinul is megtanított anyám csipkelődő megjegyzései közepette, akit leginkább az hozott ki sodrából, ha nem értette, hogy miről értekezünk. Apus általában türelmesen hallgatta fullánkos szavait, de egyszer kiszakadt belőle a riposzt: ha asszonyom fiút szült volna, most nem kellene Líviát oktatnom, ha nem szeretném, hogy ebek harmincadjára jusson majd az a vagyon, amelyet oly nehezen szereztem meg. Anyám úgy tett, mint aki meg sem hallotta, amit mondott, de legalább visszasüppedt a kézimunkájába és tovább hímezte a méhecskés gobelinjét.
Szüleim házasságát apámnak az a vágya szülte, hogy a helyi előkelőségek maguk közé fogadják és ehhez a legegyenesebb út az anyámmal kötött házasságon keresztül vezetett. Apám melegszívűségének fura párja lett anyám ridegsége, amellyel magasabbra emelte saját személyét mind a kettőnknél. Mi apámmal ketten folyton azon igyekeztünk, hogy magas személyének állandó kívánságait teljesítsük és elégedett legyen velünk. Osztoztam apámmal az otthoni szolgaságban, amelyben titkos-cinkos szövetségese és idővel a legfőbb bizalmasa lettem. Anyám nem értette és nem tudta viszonozni apám szeretetét, ezért ez a szeretet reám hullott, oly magabiztosságat adva nekem, amelyet anyám illetlenségként könyvelt el.
Lassan szövődött a bizalom András és közöttem az esküvő után. Kérésemre még lőni is megtanított, mert fejembe vettem, hogy elkísérem majd vadászni. Nem volt már mellettem anyám, aki megtilthatta volna, hogy ilyen- asszonyhoz méltatlan-tevékenységbe kezdhessek, András pedig nem bánta, mindent tökéletesnek tartott velem kapcsolatban. Lassan jutottunk el addig a pontig, míg három héttel az esküvőnk után borzasztó zavartan feltette a kérdést nekem, hogy óhajtok-e gyermekeket és én igennel válaszoltam.
Szerencsésnek mondhattam magam, mert férjem a tenyerén hordozott, mindenben kikérte a véleményemet és kiderült, hogy a testünk is úgy ragaszkodik egymáshoz, mint a lelkünk.
Az esküvőnket következő évben férjem az otthonunkat övező sziklakertben egy lépcsősort alakíttatott ki. Az egyik fordulóban egy kőpadot helyeztetett el és hozatott oda egy antik szobrot valahonnan Itáliából. Látod, ez itt egy másik Lívia . Lívia Drusilla Augusta, akibe Augustus egyből szerelmes lett. amint meglátta. Tán még a nászéjszakát sem várta meg, nem szerencsétlenkedett úgy, mint én mondta olyan képpel, mint aki semmi kétséget nem hagyott afelől, hogy lát valami szépet Róma romlottságában.
Nem merült fel bennem, hogy amilyen könnyen megtaláltam boldogságot, oly könnyedséggel fogja majd egyszer megölni ezt a szerelmet a kétség és az unalom. Az unalom, amely felfal mindent, ami csak az útjába kerül, hogy végül ott hagyja az embert csalódottan és kiábrándultan, hogy sirathassa azokat a napokat, amikor még látta a színeket és érezte az ízeket.
Házaséletem első évei békében és boldogságban teltek, bár Apus állapota nem látszott javulni és egyre sötétebben beszélt. Emlékezete is cserben hagyta olykor-olykor, de azért igyekezett foglalkozni a majorságokkal, amelyek megalapozták a jólétet, amelyben felnőttem.
Ragaszkodott ahhoz, hogy eljárjon időről-időre a Zempléni Casino-ba, ahol heves mozdulatokkal kísérve adta elő mindenkinek mondandóját, aki kíváncsi volt arra, hogy mit mond egy öregúr.
Apus - a Casino tagjaival ellentétben- nem örökölte a vagyonát, habár hosszú múltra visszatekintő nemesi családjának magva már I. Mátyás idején várnagysága révén szedhette a sóvámot Trencsínben. Apám azonban már sok évszázaddal később született - a valaha nagyhatalmú család egyik terebélyes oldalágán. Apus és bátyja között sokáig dúlt a viszály, nem állhatták egymást. A torzsalkodás odáig fajult, hogy apám végül búcsút mondott Trencsínnek örökre.
Szerencséjére nagyapja igen kedvelte és ajándékozott neki egy házat Bécsben, ´s mi több, kijárt valami alacsonyabb udvari hivatalt is neki, kiváló összeköttetései révén. Apusnak kedvére való volt a bécsi nyüzsgést, és csak jó két évtizeddel később hagyta ott a bécsi hivatalnokságat. Letelepedett jó messzire a famíliájától, Újhelyben. Majorságokat bérelt és mindenki megdöbbenésére borral is kereskedett a Hegyalján. Ezt talán még elviselték volna, de Apus nem átallott minden idejét a gazdasággal tölteni és horribile dictu megesett, hogy maga is ingujjra vetkezve oltotta a tüzet a jobbágyokkal, mikor kigyulladt egy magtár. Hamarosan kialakult a vélemény róla a városban: ha úr is, de bogaras.
Apámat minden érdekelte, így a könyvek is. Néha sóhajtozott az ország nyomorult állapotán, a szegénységen, de olyan hévvel vetette bele magát a munkába, hogy komoly vagyonra és tekintélyre tett szerzett. A " bogarasságát "azonban újra és újra elővették a helyi előkelőségek, mikor köszörülni kívánták a nyelvüket. Apust azonban- saját részéről- egyáltalán nem érdekelte ez a társaság. Akadtak azonban kivételek: Kazinczy Ferenccel csak azért nem levelezett, mert gyorsabb volt meglátogatni.
Nem mintha Kazinczyval szívbéli barátok lettek volna, mert Apus ugyan nagyra becsülte a társaságát, a poézist és a magyar nyelv csinosítására való törekvéseit, de a rebelliót, amiért valaha bebörtönözték, nem tudta neki megbocsátani. A baj csak az volt, hogy nem túl sok művelt ember akadt felénk, így nemigen lehetett válogatni a társaságban, ha az ember szellemi kihívást keresett, így Apus is újra és újra ráfanyalodott Kazinczy társaságára. Indulóban mindig egy kosarat készíttetett "az idei termésből ", amit a kocsisunk adott át diszkréten Kacinczyék szolgálójának a konyhában. Kazinczy és Apus is idegenek maradtak kicsit a saját földjükön, de másképpen. Kazinczyban nemigen pislogott gyakorlati érzék, Apus viszont minden műveltsége ellenére is elsősorban a tettek embere volt. Írás helyett inkább olvasott, ha ideje engedte. Nem kívánt gondolatainak leírásával bíbelődni, bár mondanivalója talán akadt volna, de inkább kiment a földekre, hogy megnézze, minden kívánságai szerint történik-e.
Ahogyan a kosarat, Apus engem is felpakoltatott néha a kocsira egy szolgálóval együtt mikor kihajtatott a majorságokba. Ilyenkor anyám tiltakozott, és végképpen elvesztette türelmét, nem értette, miért visz apám magával. Apus azzal érvelt, hogy a friss levegő jót tesz nekem. Imádtam ezeket a kirándulásokat, mert szabadon barangoltunk a szolgálóval a mezőkön, gombát szedtünk és sokat énekeltünk. Ugyanolyan " szabadtéri " ember lettem belőlem, mint amilyen az apám volt. Ha a szabadban élsz és dolgozol, sehol sem lehetsz teljesen idegen. Apus, mindkét lábával az édes anyaföldet taposva, míg a gyakorlati érzéket kívánó gazdálkodás ügyeiben járt, jobban otthon érezhette magát ezen a vidéken, mint a fellegekben járó, szerencsétlen Kazinczy.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése